Száz éves por, bekeretezve a falon
A falra akasztott festmények sokszor egészen váratlan, nem kimondottan művészeti vonatkozású titkokat is rejtenek, sőt, az ilyen „titkok” felfedéséért műértők és műélvezők ritkán szokták szemügyre venni a képeket és más műtárgyakat. Felfedezése többnyire a restaurátor érdeme. Mivel rendszeresen találkozunk ezzel a jelenséggel, mondhatni, nem is ritka jelenség. Teljes csendben és észrevétlenül élhetnek társbérlők a képek háta mögött, a vakkeret zugaiban, a keret repedéseiben, és igazán nem zavarnak senkit – jó esetben. Nem csak a por tud meglepően vastag rétegben összegyűlni a feszítőkeret és a vászon közti „zsebben”, hanem sokszor választják otthonuknak ezt a védett zugot különféle bogarak, rovarok, pókok, penészgombák.
Tipikus jelenség az örökölt, ideiglenesen – és azután hosszabb, egészen hosszú időre falnak támasztott festmény, melynek olyan nehéz helyet találni az enteriőrben; vagy egy idős rokon lakásában ötven-hatvan éve a falról le nem akasztott csendélet, elfeledett, ki tudja, kit ábrázoló portré. Az üvegezett keretben lévő, vagy hátoldalukon papírral leragasztott, keretükbe masszívan beépített képeket szinte senki, sohasem szokta portalanítási céllal elővenni egy – egy nagytakarítás alkalmával. Valójában nagyon is helyesen, hiszen sok akaratlan sérülésnek lehet elejét venni, ha nem otthon fellelhető szerszámokkal és háztartási tisztítószerekkel történik a tisztítás. Sérülés alatt természetesen a festmény sérülését kell érteni, mert nem csak egy öreg, de akár egy húsz – harminc éves festmény is lehet olyan állapotban, hogy akár a keretből történő kiemelés is rongálhatja. Az a festmény, melyet olyan módon tettek üvegezett keretbe, hogy az üveg érintkezik a vászonnal, gyakran egyszerűen ráragad az üvegre, ilyenkor pedig házilagos módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy úgy legyen az üveg és a kép szétválasztva, hogy a festék a vásznon, és ne az üvegen maradjon. Első ránézésre pedig nem lehet megállapítani, hogy okozható-e kár azzal, ha valaki megpróbálja saját kezűleg „karbantartani” a festményt és kibontja keretéből. Ennek ellenére az sem szempont, hogy a képekhez soha, senki ne nyúljon, hanem azért időről időre le lehet akasztani őket a falról és szemügyre venni a hátoldalukat is.
A vászon hátulján, a vakkeret és a vászon között, a kép és a díszkeret között, minden kis résben megbújó por ideális táptalaja lehet a különféle penészgombáknak, rovaroknak és azok petéinek, lárváinak. A hideg, nedves falon függő képek nagyobb valószínűséggel penészednek, a nagyvárosi környezet ablakréseken is beszivárgó koromrétege látványosan megül minden repedésben. Nem csak látványnak csúnya, de a penész és a por erősen allergén tulajdonságokkal is bírhat, és annak, aki allergiában vagy asztmában szenved, kellemetlenséget is jelenthet.
Mindez azonban csak akkor jelenthet gondot, ha elhanyagolják: a megoldás csupán némi figyelem kérdése. Végül, de nem utolsó sorban egy szintén gyakorlati szempont: ha valaki értékesíteni szeretné a festményeit, vagy kiállításra adja kölcsön – érdemes kikérni egy restaurátor véleményét még akkor is, ha teljes restaurálás nem is feltétlenül szükséges. Olyan szemmel is szemügyre lehet venni a tárgyakat, hogy ne kelljen elhanyagolt, esetleg fertőzött festményt mások rendelkezésére bocsátani…
Üzenet
Vászonkép, táblakép, falképek. Olajfestmény, temperakép, aquarell, sőt vízfestmény. Festéssel díszített tárgyak. A nagybetűs (jó értelemben véve) kultúra számos olyan gyűjthető műtárgy kategóriát tarthat és tart számon, melyek megismerése és megszeretése életre szóló szenvedéllyé válhat. A tárgyakkal kialakított viszony örömet jelent, ismeretük, gyűjtésük által magunkévá teszünk egy részt az élet azon területéből, legyen múlt vagy jelen, melyet máshogy talán sosem idézhetnénk meg. A nyelv (a képzőművészeté) és az eszközök (festészeté, szobrászaté és egyéb művészeti ágaké és al-ágaké) tanulhatóak és bizonyos fokig- mindenki számára érthetőek. Kommunikáció ez is.
A festmények hosszú életűek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy útjuk és szerepük során, melyet ebben a sajátos kommunikációban betöltenek, változnak és alakulnak, jelentésük néha változik, néha több lesz, de kevesebb sosem. Megvannak a szakemberei annak is, hogy közelítsék hozzánk- mindenkihez- ezt a fajta, képzőművészeti nyelven történő kommunikációt és olvassanak a jelekből. Valójában nagyon közel áll egymáshoz a két szakma: a művészettörténészé és a restaurátoré. Nemcsak közel áll, egyenesen nélkülözhetetlenek egymás számára. Kiegészítik egymást. Sokszor mást mond nekünk, restaurátoroknak – akik az anyagi valója felől közelítenek- a látvány és mást jelent egy elméleti síkon dolgozó szakember számára, aki először az ábrázolás mibenlétére, miértjére, és mikéntjére kíváncsi – de úgy gondoljuk, ez természetes.. Közös viszont az, hogy mindannyiunk, művészettörténészek és restaurátorok számára is fontos az, hogy munkánk végeztével ezek a tárgyak, festmények úgy létezhessenek tovább, hogy magukkal vihessenek egy új értelmezést, egy gondolatot, amit más még nem fedezett fel, élettartamuk meg legyen hosszabbítva, visszakapják azt a látványt, ami egykor sajátjuk volt.
A festmény, a műtárgy jelentéséhez, történetéhez, mely az idő múlásával egyre sokrétűbb, egyre hosszabb, így teszünk hozzá mi is egy kicsit. . Mi mást tehetünk még?
Azzal, hogy megidézzük azt a látványt, azt a hangulatot, mely legközelebb állhat a festmény elkészülése utáni pillanathoz, de egyben magában hordozza annak történetét és korát is- visszaadjuk szerepét, sőt funkcióját a festménynek. Kérdés lehet-e, hogy ez mennyire fontos momentum egy műtárggyal kapcsolatban? Profán gondolatnak tűnhet, de a szerep, a funkció, az esztétikai élvezhetőség visszaadása a műtárgy további létezésének biztosítéka is. Miért? Mindannyian szívesen vesszük körül magunkat olyan tárgyakkal, melyekben örömünket leljük. Az a tárgy, ami nem csak rejtett módon utal arra, hogy valaha gyönyörű és értékes volt, hanem vissza is kapja ezeket a tulajdonságait, hamarabb magához vonzza figyelmünket és elismerésünket. Megcsodálható lesz.
Festményeket nézni jó, és ezzel, gondolom, nem vagyunk egyedül. Éppen harminchat év elteltével, melyet munkával, festmények között és előtt töltöttünk, még mindig így gondoljuk. Megunhatatlan játék ez, önmagáért való és újra meg újra felfedezhető.
A látványuk, élvezhetőségük és szerethetőségük a mozgatói a templomi műtárgyak szereplésének. A templomi festményeket, oltárképeket, szobrokat általában a hívek kezdeményezésére és kívánságára szokták felújíttatni. Ilyen esetekben érezhető a legjobban, hogy milyen nagy is a művészet szerepe, egész közösségek életére kivetítve is. A falusi katolikus-görög katolikus templomok oltár- és falképei, ikonjai valaha az egyetlen lehetőséget jelentették az emberek (vidéki, falusi emberek) számára, hogy művészettel, képi megjelenítéssel találkozzanak. Manapság, amikor időszerűvé válik ezeket a képeket javíttatni, az egyház a festmények restauráltatásával és azoknak visszahelyezésével a templomi környezetbe, a művészetnek- méghozzá az egyházi művészetnek- a kultúrában, kultúra terjesztésében betöltött szerepét is visszaállíthatja. Nevezhetjük újkori mecenatúrának, különösen, ha nem csak a régi képek, festmények, tárgyak restauráltatásáról van szó, hanem új művészeti alkotások készíttetéséről, vásárlásáról is. A szakrális témájú képek a létező legfunkcionalistább műtárgyak, szorosan összefűződnek a liturgiával, a hitélettel, az egyházi ünnepekkel, ennek megfelelően nagy figyelem és érdeklődés kíséri a templomba járó hívek részéről egy-egy oltárkép, ikon vagy stációkép restaurálását és annak eredményét.
A Balassagyarmati Szentháromság templom egyik oltárképének, a Szent Anna harmadmagával című festményének restaurálását is ilyen várakozás övezte. Az oltárkép, noha csak mellékoltár festménye – a Szentháromságot ábrázoló főoltárkép mellett- kiemelten fontos festmény a templom számára, mert ismert, hogy Szent Anna a templomot építtető Balassa Pál édesanyjának tiszteletére szerepel a képen. Magát a festményt művészettörténészek Franz Anton Maulbertschnek tulajdonítják, ez pedig országos szinten is a legrangosabb templomi műtárgyak közé emeli.
A festmény teljesen elsötétedett állapotban érkezett hozzánk, inkább csak sejteni lehetett, hogy a vastag, sárga lakk és a korábbi korok javításai alatt Szent Anna, Szűz Mária és Joachim mellett angyalok és a Szentlelket ábrázoló fehér galamb is szerepelnek. A lakk és a régen, javító szándékkal felvitt festés alatt az eredeti barokk festmény nagyon rossz állapotú, a festék kopott és hiányos volt. A töredékekből azonban hosszú munkával újra felépíthető volt az eredeti látvány, a teljes helyreállítás mellett döntöttünk. Ez azt jelenti, hogy nem különböztettük meg a kiegészített területeket az eredetitől, hanem retussal beillesztettük és tökéletesen hasonlóvá tettük a régi festékréteghez, és nem hagytunk meg kiegészítetlen felületet. Nem volt bizonytalansági tényező, az egyenletesen kopott festékréteg morzsái kirajzolták, amit eredetileg lehetett látni. Az oltárkép visszakaphatta teljes esztétikai értékét, az eredeti megjelenését és ez a templomban betöltött szerepe miatt is különösen fontos eredmény. Ez, karöltve azzal a felfedezéssel, hogy az eddig ismeretlen festőnek tulajdonított olajkép szerzőjeként az egyik legjelentősebb és leghíresebb osztrák barokk festőt, a Magyarországon is alkotó Maulbertschet nevezték meg, jelentős eseménnyé tette Balassagyarmaton az oltárkép helyreállítását, sőt, mondhatjuk: kétféle értelemben is vett megújulását. Külön értékes, hogy nemcsak restaurátori szempontból, de a művészettörténet szempontjából is létrejöhetett egy új felfedezés.
Összegzésként visszakanyarodhatunk a gondolatfüzér elejéhez, a művészet nyelvén előadott kommunikációhoz, annak mindenki számára érthető voltához és megállapítható, hogy valóban, a műtárgy szerepének visszaadása milyen nagymértékben segíti azt. Összegzésként lehetne még sok mindent megállapítani és jellemezni, részletezni szempontok szerint és általánosságban az eredményeket, de számunkra egy dolog fontos igazán. Úgy véljük, itt maradéktalanul megvalósulhatott az, amit nevezhetünk akár “üzenetnek”, akár “útravalónak”, akár “még egy fejezetnek a történetben”.