Festmény restaurálás, papíron és ceruzával
Érdemes-e néha továbbgondolni azt is, amiről azt hiheti mindenki, hogy befejezett egész, hozzátenni nem lehet semmit? Továbbgondolni – gyakorlatban, ecsettel, vásznon – egy restauráltnak tekinthető festményt: talán ebből születnek az olyan nem – restaurálás témakörébe tartozó, túltengő lelkesedés vezérelte burjánzó átfestések, felfrissített színek, jobbnál-is-jobbra akart vásznak – mint amilyen példaként szerepelt az előző bejegyzésben. Ezek a cselekedetek azonban céltalan körök, sehová sem vezető, önmagukat ismételgető gesztusok. Minden műalkotás halála a “túldolgozás”, természetesen restaurátori értelemben és nem az útkeresést céllá tevő, festve gondolkodó, ezerszer átdolgozó típusú művészek vonatkozásában, hiszen számtalan példát ismerünk arra is, amikor a vászonra vetített gondolatfolyamatok alkotják magát a lényeget, amiért művészetnek és nem dekorációnak hívnak egy festményt.
A restaurálás nem erről szól.
Vagy bizonyos értelemben… mégis?
Mégis vannak esetek, amikor a restaurált festmény, helyreállított műtárgy a tanulság – és a játék – kedvéért továbbgondolható. Olyan esetekben, amikor a restaurálás eredménye nem kelti azt az érzetet a nézőben, hogy régi, de jó állapotú festményt lát, magyarul etikai és/vagy más egyéb szempontokból csak bizonyos fokig helyreállítható a látvány. Persze ekkor sem gyakorlati úton, magán a műtárgyon történik a (tovább) gondolkodás, hanem főleg elméletben, és a restaurálás során tapasztalt és összegzett tanulságok és tények mentén elindulva, tovább játszhatunk a gondolattal: milyen lehetett a festmény eredetileg?
Jól ismert példákat lehetne citálni, akár az antik művészet területéről, ahol pusztán a tárgyak, tárgyi emlékek kora is magyarázatot ad töredékességükre, kopottságukra; ezzel mit sem törődő kutatók, régészek és restaurátorok pedig sokszor bebizonyították és rekonstruálták is, hogy a márványból faragott szobrok és épületek a megszokott látványukkal ellentétben gyakran voltak színesek, festettek.
Középkori emlékeket, festményeket, falfestményeket szintén jó eséllyel nevezhetünk töredékesnek, hiányosnak, melyeket nem szabad – és sokszor nem is lehetne – olyan formában helyreállítani, hogy új benyomást keltsen. Példa erre a siklósi Vár kápolnájának két, késő gótikus falképe, ahol a (gyakorlati) restaurálás mértéke szigorúan követi az etika íratlan szabályait. A munka során azonban számtalan olyan apró részlet, morzsányi töredék bukkant fel, melyek sokkal teljesebb képet rajzoltak fel a néhai látványról, mint amennyit vissza lehetett adni a restaurálás eszközeivel. Hiába lett megőrizve és dokumentálva minden kis újdonság, látványban, összképben nem adhatta vissza a középkor ragyogó színeit, dekoratív pompáját.
A megoldás ilyenkor az, hogy a restaurálás eredményit és felfedezéseit olyan formában interpretáljuk, hogy a közönség, a laikus műélvező számára is élvezhető legyen. A célnak tökéletesen megfelel egy – a restaurálást követően készülő – rekonstrukciós rajz, festmény, melyen látható alakban jelennek meg a felfedezések és “továbbgondolások”, eredményként hozva egy olyan síkját is a festmény értelmezésének, mely restaurálás nélkül, kutatások nélkül nem lenne elérhető az érdeklődők számára. Ilyen célból került a siklósi Várkápolnába a középkori festmények mellé a restaurálás tapasztalatait összegző és felhasználó rekonstrukciós rajz, hogy a képzeletet megtámogatva segítse felidézni a középkori hangulatot…
Festmény restaurálás – kétszer
Átfestés, ráfestés, belefestés, kifestés, össze-vissza festés
A kétszeri vagy többszöri restaurálást nevezhetnénk re-restaurálásnak is, ami ugyan érdekesen hangozhat elsőre, az igazság azonban az, hogy festmény restaurátor igen ritkán találkozik olyan festménnyel, mely teljesen intakt, érintetlen, azaz a természetes öregedési folyamatokat és az esetleges mechanikai sérüléseket leszámítva nem volt alanya még semmilyen beavatkozásnak. Természetesen minél idősebb egy festmény, annál nagyobb az esélye, hogy élete során egyszer – kétszer szükségessé vált már javító szándékú beavatkozás. Ez ideális esetben festmény restaurálás, kevésbé szerencsés esetben lelkes vagy kevésbé lelkes ecsettel történő próbálkozás az eredeti vagy -elképzelhető szándék! – az eredetinél jobb látvány visszaadására. (Mint általában minden, ez sem sarkítható alaptétellé, mert bizony időnként lehet találkozni azzal a jelenséggel is, amikor az újabb kori átfestés jobb, mint az eredeti. Ebben az esetben a hitelesen eredeti festmény mellé marad az erkölcsi győzelem öröme.)
Külön kitérőket lehetne tenni azok felé az érdekes esetek felé is, amikor az átfestés korban nagyon közel áll az eredeti festmény elkészülésének idejéhez – ilyenkor merülhet fel például a saját kezű módosítás izgalmas lehetősége – vagy azok felé az esetek felé, amikor az átfestések (lehetőleg több) maguk is komoly művészeti értéket képviselnek, illetve művészettörténeti szempontból fontos szerepük van, így a társtudományok is hasznos következtetéseket tudnak levonni belőle, adott esetben történelmi eseményekre, időpontokra, helyekre is lehet következtetni a javítások, átjavítások jellegéből, különösen, ha feliratok, felismerhető személyek stb. tűnnek el- és fel.
Jellemző áldozatok
Az is megállapítható, hogy vannak egyes korok, időszakok, melyek jellegzetes festéstechnikája, az akkor használatos anyagok tulajdonságai – illetve az ilyen jellegű képek sérülései – nehezebb feladat elé állítják a mindenkori restaurátort vagy önjelölt képjavítót. Ilyenkor érthetően nagyobb a kísértés, hogy a “javítás” fogalmat nagyvonalúbban kezelve nagyobb területek kerüljenek átdolgozásra, mint szükséges volna, mert minden ötletszerű, nem szakszerű beavatkozás könnyen meglátszik a felületen; ez pedig véget nem érő folyamatként itt is, ott is kíván egy kis belefestést, korrigálást, míg önmagához teljesen hasonlatossá nem válik a látvány. Természetesen ez nem tartozik a festmény restaurálás fogalomkörébe és nem is hivatásos restaurátorok szoktak ilyesmit elkövetni, hanem önkéntesek. Jellegzetes áldozatai ennek a jelenségnek például a 19. századi festmények, melyeknek porcelánosan finom, sima festékrétege, kemény, jellegzetes repedéshálót mutató alapozórétege- felülete, nehezen reprodukálható színvilága kihívást jelenthet szakemberek számára is, ha arról van szó, hogy sérülést, kopást, hiányt kell láthatatlanná, ‘meg-nem-történté’ tenni.
Meglepetést találni
Átfestést, ráfestést festmény felületéről eltávolítani mindig izgalmas. Alapvető feltételezés, hogy az utólag feltett festékrétegek hiányosságot takarnak és minél nagyobb területen történik mindez, annál gyanúsabb, hogy súlyos fogyatékosságokat igyekeztek új külsővel, kendőzéssel hihetővé szépíteni. A festmény restaurálás viszont elkötelezett abban, hogy fel kell kutatni az eredeti festékrétegig mindent, hogy meg lehessen pontosan állapítani, mit, mikor, miért tettek a műtárggyal – óvatosan meg kell kutatni tehát a sérülések mértékét, jellegét. A köztes állapotokra (az eredeti réteg kisebb – nagyobb mértékben sérült, de rekonstruálható) gyakrabban találunk példát, mint a végletekre (az eredeti elpusztult, ezért a teljes terület újabb kori kiegészítés, vagy az eredeti teljesen ép és csak látványában akarták megváltoztatni). Az illusztráló képek a végletek szerencsésebbik végéről valók; festmény restaurátor számára szívet melengető látvány…