Érdemes-e néha továbbgondolni azt is, amiről azt hiheti mindenki, hogy befejezett egész, hozzátenni nem lehet semmit? Továbbgondolni – gyakorlatban, ecsettel, vásznon – egy restauráltnak tekinthető festményt: talán ebből születnek az olyan nem – restaurálás témakörébe tartozó, túltengő lelkesedés vezérelte burjánzó átfestések, felfrissített színek, jobbnál-is-jobbra akart vásznak – mint amilyen példaként szerepelt az előző bejegyzésben. Ezek a cselekedetek azonban céltalan körök, sehová sem vezető, önmagukat ismételgető gesztusok. Minden műalkotás halála a “túldolgozás”, természetesen restaurátori értelemben és nem az útkeresést céllá tevő, festve gondolkodó, ezerszer átdolgozó típusú művészek vonatkozásában, hiszen számtalan példát ismerünk arra is, amikor a vászonra vetített gondolatfolyamatok alkotják magát a lényeget, amiért művészetnek és nem dekorációnak hívnak egy festményt.
A restaurálás nem erről szól.
Vagy bizonyos értelemben… mégis?
Mégis vannak esetek, amikor a restaurált festmény, helyreállított műtárgy a tanulság – és a játék – kedvéért továbbgondolható. Olyan esetekben, amikor a restaurálás eredménye nem kelti azt az érzetet a nézőben, hogy régi, de jó állapotú festményt lát, magyarul etikai és/vagy más egyéb szempontokból csak bizonyos fokig helyreállítható a látvány. Persze ekkor sem gyakorlati úton, magán a műtárgyon történik a (tovább) gondolkodás, hanem főleg elméletben, és a restaurálás során tapasztalt és összegzett tanulságok és tények mentén elindulva, tovább játszhatunk a gondolattal: milyen lehetett a festmény eredetileg?
Jól ismert példákat lehetne citálni, akár az antik művészet területéről, ahol pusztán a tárgyak, tárgyi emlékek kora is magyarázatot ad töredékességükre, kopottságukra; ezzel mit sem törődő kutatók, régészek és restaurátorok pedig sokszor bebizonyították és rekonstruálták is, hogy a márványból faragott szobrok és épületek a megszokott látványukkal ellentétben gyakran voltak színesek, festettek.
Középkori emlékeket, festményeket, falfestményeket szintén jó eséllyel nevezhetünk töredékesnek, hiányosnak, melyeket nem szabad – és sokszor nem is lehetne – olyan formában helyreállítani, hogy új benyomást keltsen. Példa erre a siklósi Vár kápolnájának két, késő gótikus falképe, ahol a (gyakorlati) restaurálás mértéke szigorúan követi az etika íratlan szabályait. A munka során azonban számtalan olyan apró részlet, morzsányi töredék bukkant fel, melyek sokkal teljesebb képet rajzoltak fel a néhai látványról, mint amennyit vissza lehetett adni a restaurálás eszközeivel. Hiába lett megőrizve és dokumentálva minden kis újdonság, látványban, összképben nem adhatta vissza a középkor ragyogó színeit, dekoratív pompáját.
A megoldás ilyenkor az, hogy a restaurálás eredményit és felfedezéseit olyan formában interpretáljuk, hogy a közönség, a laikus műélvező számára is élvezhető legyen. A célnak tökéletesen megfelel egy – a restaurálást követően készülő – rekonstrukciós rajz, festmény, melyen látható alakban jelennek meg a felfedezések és “továbbgondolások”, eredményként hozva egy olyan síkját is a festmény értelmezésének, mely restaurálás nélkül, kutatások nélkül nem lenne elérhető az érdeklődők számára. Ilyen célból került a siklósi Várkápolnába a középkori festmények mellé a restaurálás tapasztalatait összegző és felhasználó rekonstrukciós rajz, hogy a képzeletet megtámogatva segítse felidézni a középkori hangulatot…
