Sztereotípiák, pro és kontra
Első látásra
A leányfejet ábrázoló, kis méretű, besötétedett festmény tipikus példája annak, hogy nem érdemes első látásra ítéletet mondani egy festményről illetve arra, hogy milyen könnyű (lehet) akár a második, sokadik pillantás után is téves következtetéseket levonni. Miért is? Első látásra legalábbis semmitmondónak tűnhet a még letisztítatlan festmény sárgult lakk alatt hullámosodó felülete, látható, hogy portré, talán egy fiatal leány. A lakk poros, a vászon felfeszítése meglazult, ráadásul úgy tűnik, hogy jóindulattal is közepes kvalitású, igazán semmi különös, semmi említésre méltó, a feladat most egy egy-a-sok-közül portré restaurálása.
Restaurálás előtt
Második látásra
Szignatúra a bal alsó sarokban. Ennek általában örülni lehet, de van olyan formája is, amikor a restaurátor nem osztatlan lelkesedéssel üdvözli a festő kézjelét. A felületbe bekarcolt szignatúrának több fajtája létezik – a friss festékrétegbe ecsetnyéllel vagy más eszközzel karcolt szignó egyértelműen egy korú a festménnyel – a száraz festékrétegbe karcolt évszám és név azonban gyanús, hogy későbbi. Honnan lehet észrevenni? A vonalak nem “szaladnak”, a megszáradt festék felületét megsértő vonalak szögletesebbek és apró kitörések szegélyezik. Egy, a festés dátumánál később felkerülő szignó esetében nagyobb annak az esélye, hogy nem a festő kézjegye, illetve hogy nem pontos információkat hordoz a festő személyére vagy az évszámra vonatkozóan.
Szignatúra a bal alsó sarokban
Harmadik látásra
A portré restaurálása a felület feltárásával kezdődött. A festmény tisztítása során eltávolítottuk az elsárgult, megsötétedett lakkot; a kép pedig meglepően sokat tisztult. Hirtelen világossá vált (szó szerint is) hogy nagyon is kellemes hangulatú, könnyed és igen ügyes tanulmányról van szó. A művész tökéletesen birtokában volt a festői eszközök ismeretének, a sötét tónus, a visszafogott színek ellenére sem komor vagy unalmas a portré. Az olajfesték könnyen, foltszerűen, formakövetően és tiszta színekben van felhordva az alapozásra, melyet néhol előbb sötét aláfestő réteggel fedett, majd ebből emelte ki és formálta meg a világosabb területeket, kihasználva formaalkotásra az áttűnések okozta effektusokat. A arc ábrázolása anatómiailag pontos, látszik rajta, hogy festőjének nem az első és nem a második próbálkozása egy portré megalkotására.
Negyedik látásra
A hullámos vászon vasalása, a festmény dublírozása (a gyenge festővászonnak új vászonra való rögzítése, ragasztása) után érdemes még egy pillantást vetni a szignatúrára. A felirat a következő: München ’87 valamint egy ER monogramm. A ’87 egyértelműen 1887-et jelöl, mind stíluskritikai, mind anyagismereti oldalról vizsgálva. Érdemes figyelembe venni most azt a lehetőséget is, melynek némileg kisebb ugyan az esélye – de csak matematikailag. Ha valódi az évszám, a helyszín (és a monogramm) – és mindezt akár a festő is karcolhatta a felületbe, mondjuk fél évvel a kép elkészülte után… máris többet tudhatunk a festményről.
München a 19. század végén az akadémikus történelmi festészet fellegvára és egyben az új hangok, új színek új művészeti látásmódok és tapasztalatok szülővárosa is volt, ahová egész Európából, így Magyarországról is rengetegen érkeztek tanulni. Ebben az időszakban, amikorra ezt a festményt datálhatjuk, ismert, hogy Münchenben járt, tanult és dolgozott például Csók István, Neogrády Antal, Pálya Celesztin, Grünwald Béla, Poll Hugó, Vaszary János, Lyka Károly és még sokan mások, innen indult ki a Nagybányát megelőlegező Hollósy kör…
A leányportré tökéletesen illeszkedik ebbe a milliőbe, a laza, naturalista festésmód, a festőiskolai tanulmányt idéző megfogalmazás valóban jelentheti azt, hogy a szignó egy korú a festménnyel – legfeljebb néhány hónap, vagy év különbséggel, de ez igazán már nem is lényeges. …..Már csak az a kérdés: ki lehetett E.R.?
A portré restaurálása Gyöpös Viktória és Gyöpös Miklós munkája; a festmény magántulajdonban van.
Restaurált festmény