A falak vizesedése sok templomban, sok régi építésű épületben állandó probléma. Nem volt ez másként a toponári Szentháromság-templomban sem, ahol a megemelkedett talajvíz és a szigetelés nélküli téglafalak találkozásából eredő összes hátrány egyszerre jelentkezett.

Gyöpös Miklós és Szűcs Gergely festő restaurátorok feladata volt, hogy megoldják ezt a problémát, mely összetettségében túlmutat a falkép restaurátor feladatkörén, a falkép restaurálás általános kérdésein és kihívás elé állít minden szakembert. A toponári templom restaurálása 2011-től  2014-ig tartott. Bővebben itt olvashat róla.

toponar templom falkep restauralas karzat alatt restauralas elott es utan (1)

A települések fejlődése, a környező területek beépülése, az urbanizáció sokat ront a helyzeten, mert a természetes talajvíz elvezetés sok helyen ellehetetlenült. A városokban, falvakban kevesebb kutat használnak – ami a talajvizet természetes módon szabályozná -, viszont nőtt az aszfalttal borított területek nagysága, mely a természetes párolgást megakadályozza. A régi épületek utólagos szigetelése nem minden esetben megoldható, így az egyház is sokszor szembesül a templomépületek folyamatos vizesedésével, a vakolatok, lábazati falfestések romlásával. Jó esetben ez jelenthet néhány sófoltot, sókivirágzást, rosszabb esetben azonban komoly pusztítást is okozhat a talajvíz – mint a Szentháromság-templomban is.

Jelen esetben az alsó falszakasz olyan mértékben volt sókkal terhelt és lepusztult állapotú, hogy olyan megoldást kellett találni, melynek hatása azonnali és tartós is egyben. A lábazatra korábban cementes vakolatot hordtak fel (általános és sajnálatos jelenség régi épületek felújításánál) mely megakadályozta a párolgást, viszont mögötte a víz a téglafalban kb. 2 méter magasra felkúszott. A restaurátorok a teljes lábazati cementes vakolat lebontása után a sóterhelt téglaréteg eltávolítása mellett döntöttek, mert csak így lehetett lehetővé tenni és az adottságokhoz képest optimálissá tenni a talajnedvesség folyamatos távozását.

A fal síkjában új, a talaj felől szigetelt téglafal épült, néhány cm- es légréssel az eredeti falazás előtt, mely így beljebb helyezkedik el és az új kantfalon hagyott szellőzőnyílásokon keresztül folyamatosan el tudja párologtatni a nedvességet. A szellőzőnyílásokat lóhere alakú, kerámiából égetett betétekkel alakították ki, melyeket erre a célra terveztek és készíttettek. Az új falazásra vakolat került, melyre a falkép restaurálás következő lépéseként immár biztonságosan el lehetett készíteni a teljes lábazati rekonstrukciót, rekonstrukciós festést.

Ezt az eljárást, mely a falak folyamatos szellőzését, az állandó levegőcirkulációt biztosítja, a szentélyben, a hajóban és a bejárati, karzat alatti falszakaszokon is alkalmazták.

Gyöpös Miklós és Szűcs Gergely falkép restaurátorok így végül olyan megoldást találtak a vizesedő falak szellőzésének és a falfestmények nedvesség okozta pusztulásának problémájára, mely sok, hasonló állapotú és adottságú templom számára megoldás lehet.