Egy festmény restaurálása során talán a legszebb ajándék tetten érni egy több száz évvel ezelőtti gondolatot, egy kísérletet, egy ötletet. Nem korszakalkotó dolgokra, művészettörténet tudományt felforgató felfedezésekre kell gondolni, nem zseniális technikai újításokra vagy paradigmaváltó nézetek váratlan kinyilatkoztatására – nagy pillanatokra várni lehet ugyan, de várakozás helyett érdemesebb résen lenni. Nem tudható, mikor találkozik a festmény restaurátor olyan aprósággal, amely váratlanul okoz meglepetést…
(A festmény, melyen a képen szereplő kéz látható, éppenséggel nem nevezhető átlagos munkának – a grandiózus, több, mint három méter széles és közel két méter magas olajfestmény Jacopo Tintoretto festőműhelyében készült a 16. század második felében és a velencei reneszánsz festészet kiváló példája – most mégis egyetlen, szó szerint tenyérnyi részletét emelnénk ki. A festmény restaurálásáról szóló cikk portfóliónkon belül, Vászonképek restaurálása oldalunkon olvasható.)
Valójában semmi különleges, jelentős, vagy felfedezés értékű gondolat nem kapcsolható ehhez a kézhez, mely Krisztus jobb keze, s melyet két különböző mozdulat közben örökített meg a festő. Krisztus, aki a házasságtörő asszony felett ítélkező tömeg közepén foglal helyet, beszéde közben jobbjával gesztikulál – hol tenyerét felfelé fordítva, hol tenyérrel lefelé. A két változat közül mégis az első volt a festő kedvére való, így a lefelé hajló kézfejet eltüntette, lefestette. (Az olajkép többszöri restaurálása miatt, melyeken az elkészülte óta eltelt több, mint négyszáz év alatt átesett, ezt többször felfedezték, feltárták, visszafestették, így fedeztük fel mi is a festmény restaurálása során.)
Mégis, az ilyen felfedezések hozzák igazán közel a festményt, a festőt, a nagybetűs “Művészetet” a nézőhöz – az ilyen apró gesztusok, melyektől végtelenül közelivé és emberivé válik minden. Számomra – mint műélvező és mint restaurátor – ezek az apró részletek bizony nagyon is sokat számítanak. Dicsőített művészek is gondolkodtak, próbálkoztak sőt tévedtek is – nem is ritkán, hiszen nem minden ecsetvonás átgondolt és nem feltétlenül hordoz jelentést. Éppen ettől válik igazivá, sőt ha úgy tetszik, valamilyen rejtélyes módon ettől válik művészetté…