Vásár fényes délben – olaj, fatábla és dinnyék
Ritka
A tenyérnyi kis fatábla ritkaságnak számít a maga nemében – eredete ismert, állapota sok-sok évtizedes féltő gondoskodásra utal, felületéhez még soha, senki nem nyúlt javító szándékkal. Díszkerete külön ehhez a festményhez házilag készített, ötletességet, kreativitást feltételez és pompásan illik a pici, hangulatos zsánerképhez.
Klasszikus
Klasszikus példa arra is, hogyan néz ki egy védőlakk nélküli festmény, kb. kilencven év “porával”.
Apró látványosság, mely természetesen megőrzésre került: a tábla (valójában rétegelt lemez, de funkcióját kiválóan ellátja) hátoldalára festett/nyomott mintás papírt ragasztottak ismeretlen, de leginkább dekorációs céllal, ma már egy ilyen kézzel készített papír is ipartörténeti emlék.
Leleményes
A díszkeret leleményes módon egy régebbi és valószínűleg használhatatlanná vált faragott keret felhasználásával készült, melynek rátétes szívsora lett egyszerű, festett-bronzporos fakeretre erősítve, a végeredmény pedig egészen meggyőző.
A majd’ egy évszázad nem múlt el nyom nélkül, de összességében nem lehet kifogás a festmény állapotával szemben..
…a tisztítás pedig igen csak látványos eredményt hozott.
Végül
A letisztított és helyreállított festmény végül kellemes, hangulatos kis képnek bizonyul, gazdái nagy örömére már színesnek is, a restaurátor számára pedig igazán élvezetes munka az ilyen – hiába, megunhatatlan látvány és egyébként is, jó dolog napfényt varázsolni egy piactérre – különösen, hogy az egymásra halmozott dinnyékből ítélve forró nyár derekán járunk…
– A festmény magántulajdonban van –
RESTART
“…ti antik festmények. Milyen szép, amikor ott lógtok a falon, évek múlnak évek után és ti nem változtok. Felszínetek nyugodt, sima, sárga tükrét nem borzolja az új idők szele, Megbízhatóak vagytok, masszív két dimenziós világotokban az idők végezetéig nyúlnak kisjézusok anyjuk után, duzzadnak petyhüdt szilvák homályos üvegkelyhek társaságában, rezzenéstelen tekintetű, májbeteg arcok követik lépteimet a gyéren világított, kongó termekben. Örök időkig függenek tépett tollú, fejjellefelé madarak érthetetlen élelmiszerek társaságában, míg szentek változatlan szelídséggel hordanak követ a fejükön és legyeznek poros pálmák szürkés ágaival. Nem igazán kavarják fel a levegőt. Egyszer már jártam itt, ugyanilyen volt, vagy majdnem. Vastag aranykeretbe szögelt, kiábrándítóan sötét sárga emlék, inkább barna. Nem is emlékszem, mit ábrázol. Fontos ez egyáltalán? Olyan szép.”
Pedig fontos. És nem is olyan szép mint elsőre tűnik, noha tagadhatatlan az esztétikája a kicsit dekadens, kicsit melankolikus hangulatú antiksárga műtárgyaknak is, de idővel eljön az pont is, amikor kissé túlzásnak érezzük az alkonyati hangulatot. Ez persze önmagában még nem jelenti, hogy a festmény restaurálásra szorul, de elgondolkodtat.
Egészen más amikor szemmel látható, hogy az idei tavaszi nagytakarítás alkalmából mintha kicsit kevesebb festék lenne a képen, talán csak nem lehullott, ilyenkor azért illik közbelépni. Esetleg kiszakadt a vászon, véletlenül, vagy egyébként teljesen indokolatlanul de egészen megereszkedett az egész és olyan szomorúan lóg.
És ha nem? Végül is tavaly, meg előtte is ilyen volt, nem igazán gondolnám, hogy a jelen állapotában…
Néha azért érdemes felidézni milyen lehetett a festmény akkor, amikor festője letette az ecsetet. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan visszafogott, inkább meghatározhatatlan színű, olyan antik volt már akkor, sőt. Nem kell belenyugodni feltétlenül abba, hogy a műtárgyak sajátja, velejárója és egyáltalán, jellemzője az a furcsa elmúlás-hangulat, naftalin, pátosz és más veszélyes holmik radioaktív halmaza, ami sok esetben csak a tárgyakra rárakódó pormennyiségnek, kiállítótéri személytelenségnek, senki által el nem olvasott de fóliával kasírozott ismertetőszövegeknek, kibolyhozódott ülőkéjű teremőri székeknek, nem szívesen látogatott rokon undok hangulatú, hideg lakásának köszönhető.
Ezek csak tárgyak.
A lényeg valahol máshol van, ott, ahová nem biztos, hogy elér a spotlámpák fénye vagy a mesterségesen irányított figyelem reflektora.
Van, aki rátalál az érdektelen tárlók összekarcolódott plexilabirintusában vagy egy színhelytelen, műnyomóra préselt reprodukción is, esetleg vendégségbe érkezvén szívéhez kap, s rögvest felismeri a barnalakkalatti mester sohasem múló talentumát. Bevallottan vagy sem, erre vágyunk mindannyian, különben rá sem néznénk — és ez a világ egyik legszebb dolga.
Sokkal könnyebb viszont, ha nem kell áttételes elképzelésekkel súlyosbítani a műélvező állapotát és kicsit megkönnyítve a dolgát, mellesleg a műtárgy élettartama is nő, restaurátor műhelybe kerül a festmény –
– nem biztos tehát, hogy feltétlenül az a jó, ha az életnek pont ezt az időtlen idők óta megszokott, állandó pontját hagyjuk változatlanul.
Időnként szükséges a restart, időnként szükséges az újratervezés – lehet, hogy nyerünk vele néhány évtizedet, néhány új, halványan körvonalazódó elképzelést más korokról vagy csak egy új színesfoltot otthonra…
