Széljegyzet a margóra, természetesen szélekről. Természetesen festmények széléről
Nem marginális kérdés, ha felmerül bennünk a gyanú, hogy a festmény melyet kezünkben tartunk, nem mindig volt pont ekkora. Pontosabban, ez nagy valószínűséggel egyet jelent: nagyobb volt. Nem is ez a fő kérdés, hanem az: mennyivel? És főleg: mi volt ott? Az ismeretlen mindig foglalkoztatja az ember fantáziáját, hát még akkor, ha egy ismert darabkája – pont egy festménnyi – megvan, épp a kezünkben. Ez olyan esetekben érdekes igazán, amikor egy-egy nagy festményt több darabra vágtak anno és úgy értékesítették (mint festmények).
Ez a szél szép és hitelesen a festmény sajátja, egy picit nagyobb lehetett valaha a kompozíció
Nem valami bűnügyi regény-fantázia ihlette a feltételezést,
hanem nagyon is létező, nem is ritka jelenség volt. Adott volt egy óriás méretű kép, bonyolult és unalmas kompozícióval, érdektelen témával, mi sem lehetne természetesebb, mint hogy az egy nagy eladhatatlan vászonból sok kicsit csináljanak. Egy táji háttérből önálló tájkép, az arcokból portréképek, a többi holmiból csendélet lett. Nagyon ritka az, amikor akár csak két darabja is összepárosítható egy nagyobb kirakósnak, gyakoribb sajnos, amikor egy tetsző részletet kimetszenek, majd a többi megsemmisül.
Olyan is van,
amikor épp csak levágják a széleket, na, ezt most minek? pedig logikus, hogy a legnagyobb igénybevételnek kitett területei a vászonnak azok, melyeknél fogva a vakkeretre lett rögzítve a festmény. Ez a feszítőkeret oldalára hajtott szögek által kilyukasztott kicsiny szél az, amelyik dörzsölődik, beakad, az élek mentén szakad, törik, hasad. Minden egyes újraékelésnél itt van a legnagyobb feszültségnek kitéve a festővászon. Ha pedig megsérül, leszakad, hát a legegyszerűbb a festett területből pótolni, a feszítőkeretet pedig pár centivel kisebbre venni. Ugyanezt eredményezi, ha adott egy szép keret, de pont nem fér bele a kép; kisebbíteni mindig lehet, növelni már nehezebb.
A lyukat sokszor a legegyszerűbb ollóval eltávolítani – ezt már régen is tudták
A széle pedig nem mindig a széle,
legalább is nem az, amit látunk. Gyakran a festővászon a hátoldalról egy másik vászonnal meg van erősítve, fel van rá ragasztva, a feszítőkeret oldalán pedig ennek a széleit láthatjuk. Picit bonyolultabb a helyzet, amikor a festővászon szemmel láthatóan és megállapíthatóan eredeti, de a szélek bizony nem: nagyon gyakori eljárás az, amikor csak keskeny vászoncsíkkal erősítik meg a foszladozó széleket. Nem minden esetben lehet első pillantásra megítélni, mit is látunk valójában…
Szép példa arra, hogy a dublírozott (“dupla vászonnal ragasztott” festmény szélén bizony nem a festővászon anyagát látjuk
Szélsőséges esetben
akár jelentősebb területeket is megerősíthetnek, sőt pótolhatnak is a festmény szélei mentén. Az illusztráló fotókon egy XVII. századi festmény szerepel (Szépművészeti Múzeum, Jean-Baptiste de Champaigne: A béke allegóriája), melynek hosszú és kalandos élete során része volt mind a kisebbítésben, mind a növelésben. Jelenleg kutatás alatt áll, vajon mekkora is lehetett eredetileg a festmény. Lehet, hogy picit csíptek le a kompozícióból, lehet, hogy többet, mint gondolnánk; az viszont biztos, hogy az arányok valahol, valamikor valakinek nem nyerték el a tetszését, a felső szélét ugyanis később jó arasznyival megtoldották. Látványos és némileg meghökkentő módon egy másik festményt használtak erre a célra. Ez egyáltalán nem ritka és megvannak a gyakorlati előnyei, hiszen az alapozott, festett, „érett” felszín sokkal jobban be fog illeszkedni a helyére. Már csak át kell festeni a megfelelő színre… Jelen esetben dús lombozat és faágak kerültek a valószínűleg lovas katonát ábrázoló, pótlásként szolgáló festmény-darab tetejére. A restaurálás során feltártuk ezt a ráfestést, mert a későbbiekben eltávolításra kerül majd a később hozzátoldott vászon kiegészítés – jelenleg cserébe érdekes látványt nyújt egy darabig.
.…vagy ott vannak a kettősen festett szélek,
ezek is előfordulnak, de ritkán. A fenti festmény erre is jó példa (lásd a bal oldali részletet): a levágott széleket a vászon megerősítése után gondosan körberagasztották enyves szalaggal majd mind a kép oldalát, mind a képet magát feldobták látványban kicsit: ujjnyi szélességben, körben fekete festékkel keretet festettek. Meglehetősen indokolatlan dolog volt ez, mert a díszkeret egy az egyben eltakarja, inkább a lendület vitte a kezét annak, aki az egész festményt jelentősebben átdolgozta amúgy is, művét eképpen koronázva meg.
Szép szélek
A legjobb persze, amikor a szélek épek mert ebből sok fontos információ nyerhető. Figyeljük meg a festővászon alapozását, az aláfestő színeket és ha vannak, az eredeti szögeket: segítséget nyújthatnak a festmény korának meghatározásában. Ritkán, de olyan is előfordul, hogy – mint széljegyzetet a margóra, üzenetet, megjegyzést, jegyzetet, neveket írnak az üresen maradt felületre.
Érdemes tehát szemügyre venni a festmények azon részeit is, melyek kevésbé látványosak – fontos üzeneteket rejthetnek! Szó szerint és persze átvitt értelemben is…