Arco műemlékvédelme – festő restaurátor Itáliában II.
Nagyon hanyag dolog volna, ha ennyivel megelégedne a művészetkedvelő. Elő a turista prospektusokat, térképeket (melyre, mint utóbb kiderült, egyáltalán nincs szükség), útikönyveket és irány a kastély, Arco városának fő nevezetessége. Feltehetően már a 11. században állt, és még mai is meglepően sok része áll, gondosan karbantartva, megőrizve az utókornak. A kastélyhoz kanyargós út visz fel, de eltéveszteni nehéz, mondhatni, minden út a kastélyhoz vezet. Sötét cédrusok övezik a tornyot, melynek csak három külső fala áll – de milyen szerencse, pont jó szögből lehet fényképezni a vár alól.
Innen még hosszú út visz fel a legrégebbi részekig, ahol a kastély fő nevezetessége látható: középkori falképeket őrző várkápolna. A festményeket 1986-ban restaurálták, és sajnálatos, de egészen érthető módon nem lehetett róluk felvételt készíteni.
Az eltelt harminc év dacára kitűnő állapotban vannak a festmények, melyeknek történetét a vár egy másik termében vetített ismeretterjesztő filmről ismerhetjük meg.
Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Castello_di_Arco.jpg?uselang=hu#file
A kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Castello_di_Arco.jpg?uselang=hu#file , szerző: Piero.innocente
A város további meglepetéseket is tartogat: festői a környezet és szó szerint is, mert nagyon sok épületen, köztük a főtéren álló templomon is felfedezhetőek a külső falon lévő, minden időjárással dacoló falfestések. Első pillantásra dombormű fríz benyomását kelti, de közelebbről – vagy megfelelő optika használatával – festettnek bizonyulnak a zeneszerszámokat ábrázoló betétek.
Külön érdemes megfigyelni azokat a megoldásokat, ahogy a felújított (elkerülhetetlenül) épületeken “tanúként” meghagynak egy-egy területet, mely bemutatja az eredeti vakolatot, színt, struktúrát. Néha maga a felújítás is felújításra szorulna, de ez nem csoda: szinte mindegyik épület lakóház, napi használatban van. Talán épp ezért maradtak meg… (A műemlékvédelemnek, műemléki épületek bemutatásának ez a módja természetesen hazánkban is általános).
Vannak persze egészen érdekes megoldások, melyek egyenesen hajmeresztőnek tűnnek, de bízzunk benne: jó néhány száz évet kibírt így az épület… A felvétel egy átjáró (belső udvarba vezető kocsibejáró) mennyezetéről készült,
Végezetül adózzunk az elkerülhetetlen turista-felvételeknek is (festő restaurátor szemmel, természetesen) mert valóban, nem lehet nem lefényképezni, csak a hangulat kedvéért..
Néhány gondolat utólagos szignatúráról, sárga lakk alatt rejtőzködő igazságról és magyar festőkről Münchenben – tanulmány portré restaurálása
Sztereotípiák, pro és kontra
Első látásra
A leányfejet ábrázoló, kis méretű, besötétedett festmény tipikus példája annak, hogy nem érdemes első látásra ítéletet mondani egy festményről illetve arra, hogy milyen könnyű (lehet) akár a második, sokadik pillantás után is téves következtetéseket levonni. Miért is? Első látásra legalábbis semmitmondónak tűnhet a még letisztítatlan festmény sárgult lakk alatt hullámosodó felülete, látható, hogy portré, talán egy fiatal leány. A lakk poros, a vászon felfeszítése meglazult, ráadásul úgy tűnik, hogy jóindulattal is közepes kvalitású, igazán semmi különös, semmi említésre méltó, a feladat most egy egy-a-sok-közül portré restaurálása.
Restaurálás előtt
Második látásra
Szignatúra a bal alsó sarokban. Ennek általában örülni lehet, de van olyan formája is, amikor a restaurátor nem osztatlan lelkesedéssel üdvözli a festő kézjelét. A felületbe bekarcolt szignatúrának több fajtája létezik – a friss festékrétegbe ecsetnyéllel vagy más eszközzel karcolt szignó egyértelműen egy korú a festménnyel – a száraz festékrétegbe karcolt évszám és név azonban gyanús, hogy későbbi. Honnan lehet észrevenni? A vonalak nem “szaladnak”, a megszáradt festék felületét megsértő vonalak szögletesebbek és apró kitörések szegélyezik. Egy, a festés dátumánál később felkerülő szignó esetében nagyobb annak az esélye, hogy nem a festő kézjegye, illetve hogy nem pontos információkat hordoz a festő személyére vagy az évszámra vonatkozóan.
Szignatúra a bal alsó sarokban
Harmadik látásra
A portré restaurálása a felület feltárásával kezdődött. A festmény tisztítása során eltávolítottuk az elsárgult, megsötétedett lakkot; a kép pedig meglepően sokat tisztult. Hirtelen világossá vált (szó szerint is) hogy nagyon is kellemes hangulatú, könnyed és igen ügyes tanulmányról van szó. A művész tökéletesen birtokában volt a festői eszközök ismeretének, a sötét tónus, a visszafogott színek ellenére sem komor vagy unalmas a portré. Az olajfesték könnyen, foltszerűen, formakövetően és tiszta színekben van felhordva az alapozásra, melyet néhol előbb sötét aláfestő réteggel fedett, majd ebből emelte ki és formálta meg a világosabb területeket, kihasználva formaalkotásra az áttűnések okozta effektusokat. A arc ábrázolása anatómiailag pontos, látszik rajta, hogy festőjének nem az első és nem a második próbálkozása egy portré megalkotására.
Negyedik látásra
A hullámos vászon vasalása, a festmény dublírozása (a gyenge festővászonnak új vászonra való rögzítése, ragasztása) után érdemes még egy pillantást vetni a szignatúrára. A felirat a következő: München ’87 valamint egy ER monogramm. A ’87 egyértelműen 1887-et jelöl, mind stíluskritikai, mind anyagismereti oldalról vizsgálva. Érdemes figyelembe venni most azt a lehetőséget is, melynek némileg kisebb ugyan az esélye – de csak matematikailag. Ha valódi az évszám, a helyszín (és a monogramm) – és mindezt akár a festő is karcolhatta a felületbe, mondjuk fél évvel a kép elkészülte után… máris többet tudhatunk a festményről.
München a 19. század végén az akadémikus történelmi festészet fellegvára és egyben az új hangok, új színek új művészeti látásmódok és tapasztalatok szülővárosa is volt, ahová egész Európából, így Magyarországról is rengetegen érkeztek tanulni. Ebben az időszakban, amikorra ezt a festményt datálhatjuk, ismert, hogy Münchenben járt, tanult és dolgozott például Csók István, Neogrády Antal, Pálya Celesztin, Grünwald Béla, Poll Hugó, Vaszary János, Lyka Károly és még sokan mások, innen indult ki a Nagybányát megelőlegező Hollósy kör…
A leányportré tökéletesen illeszkedik ebbe a milliőbe, a laza, naturalista festésmód, a festőiskolai tanulmányt idéző megfogalmazás valóban jelentheti azt, hogy a szignó egy korú a festménnyel – legfeljebb néhány hónap, vagy év különbséggel, de ez igazán már nem is lényeges. …..Már csak az a kérdés: ki lehetett E.R.?
A portré restaurálása Gyöpös Viktória és Gyöpös Miklós munkája; a festmény magántulajdonban van.
Restaurált festmény
Mű- és emlékvédelem: Arco falfestményei – festő restaurátor Itáliában 1.
Arco városa több, mint mesebeli helyen fekszik. Nem messze a Garda tótól, Veronától és hasonló népszerű úti céloktól, pálmafák, magnóliák, ciprusok, ködös hegycsúcsok és kanyargós szerpentin utak ölelik körbe a kis Észak-Olasz települést. Hegymászók paradicsoma, különféle extrém sportok és sportolók bázisa, akik a környező hegyek meghódítását nyári életcéllá téve már tavasszal megszállják a középkori városka utcáit és tereit. Parányi város, méretéhez képest nagy területű régi városrésszel, várral, múzeumokkal, a több száz éves múlt lépten-nyomon jelen lévő emlékeivel. Festő restaurátor Olaszországra egyfajta Mekka-jelleggel tekint, első sorban a műalkotások, falképek, szobrok, antik, középkori és reneszánsz stb. műemlékek kiapadhatatlannak tűnő bősége miatt. Általában is szívesen kitekintünk más országok kollégáinak munkáit, munkamódszereit tanulmányozni… próbát tettünk hát Arco városával is, ahová teljesen ismeretlenül, egészen más úti céllal érkeztünk.
Kellemes meglepetésként ért, hogy a könnyen megközelíthető, gyönyörű, régi városrész – a belváros – szűk sétálóutcái, magas,rozzant, ám kitűnően karban tartott épületei itt is, ott is falfestményeket, falképeket rejtenek. A mediterrán módra szélesen kinyúló párkányok – melyeknek itt teljes létjogosultsága van, a magasan a fedélszék alatt lévő ablakokkal és a lapos szögű cseréptetőkkel együtt, ellentétben hazánkban is fellelhető túlmodernizált vadhajtásaival – a párkányok festett frízeket védenek az esőtől, az épületplasztikák gondosan konzerválva, karban tartva díszítik a házakat. A modern építészeti elemek, a kikerülhetetlen újítások, kirakatüvegek ennek ellenére általában tökéletesen illenek a régi épületekhez, funkcionálisan, egyszerűen és használhatóan, csak annyit véve el a térből, amennyit feltétlenül szükséges.
Láttunk példát teljesen helyreállított, színes kültéri falképre, újabb kori sgraffittóra, reneszánsz, töredékekben fennmaradt, de az utolsó morzsáig konzervált falfestményre. Réztáblára, mely megörökíti a restauráltatás tényét, a műtárgymentést szponzoráló és a festő restaurátor nevét… Láttunk példát olyasfajta műtárgyvédelmi berendezésre is, melynél egyszerűbbet nehéz elképzelni: falra rögzített deszka védi ereszként az alatta lévő festményt. A rendszer azonban működik… nem találtunk viszont rongálást, a város lakói a legnagyobb természetességgel élnek középkori alapokon nyugvó házaikban, magukénak tekintve és ehhez mérten óva, vigyázva az épületeket és a hozzájuk tartozó műtárgyakat, díszítéseket…
Festmény restaurálás, papíron és ceruzával
Érdemes-e néha továbbgondolni azt is, amiről azt hiheti mindenki, hogy befejezett egész, hozzátenni nem lehet semmit? Továbbgondolni – gyakorlatban, ecsettel, vásznon – egy restauráltnak tekinthető festményt: talán ebből születnek az olyan nem – restaurálás témakörébe tartozó, túltengő lelkesedés vezérelte burjánzó átfestések, felfrissített színek, jobbnál-is-jobbra akart vásznak – mint amilyen példaként szerepelt az előző bejegyzésben. Ezek a cselekedetek azonban céltalan körök, sehová sem vezető, önmagukat ismételgető gesztusok. Minden műalkotás halála a “túldolgozás”, természetesen restaurátori értelemben és nem az útkeresést céllá tevő, festve gondolkodó, ezerszer átdolgozó típusú művészek vonatkozásában, hiszen számtalan példát ismerünk arra is, amikor a vászonra vetített gondolatfolyamatok alkotják magát a lényeget, amiért művészetnek és nem dekorációnak hívnak egy festményt.
A restaurálás nem erről szól.
Vagy bizonyos értelemben… mégis?
Mégis vannak esetek, amikor a restaurált festmény, helyreállított műtárgy a tanulság – és a játék – kedvéért továbbgondolható. Olyan esetekben, amikor a restaurálás eredménye nem kelti azt az érzetet a nézőben, hogy régi, de jó állapotú festményt lát, magyarul etikai és/vagy más egyéb szempontokból csak bizonyos fokig helyreállítható a látvány. Persze ekkor sem gyakorlati úton, magán a műtárgyon történik a (tovább) gondolkodás, hanem főleg elméletben, és a restaurálás során tapasztalt és összegzett tanulságok és tények mentén elindulva, tovább játszhatunk a gondolattal: milyen lehetett a festmény eredetileg?
Jól ismert példákat lehetne citálni, akár az antik művészet területéről, ahol pusztán a tárgyak, tárgyi emlékek kora is magyarázatot ad töredékességükre, kopottságukra; ezzel mit sem törődő kutatók, régészek és restaurátorok pedig sokszor bebizonyították és rekonstruálták is, hogy a márványból faragott szobrok és épületek a megszokott látványukkal ellentétben gyakran voltak színesek, festettek.
Középkori emlékeket, festményeket, falfestményeket szintén jó eséllyel nevezhetünk töredékesnek, hiányosnak, melyeket nem szabad – és sokszor nem is lehetne – olyan formában helyreállítani, hogy új benyomást keltsen. Példa erre a siklósi Vár kápolnájának két, késő gótikus falképe, ahol a (gyakorlati) restaurálás mértéke szigorúan követi az etika íratlan szabályait. A munka során azonban számtalan olyan apró részlet, morzsányi töredék bukkant fel, melyek sokkal teljesebb képet rajzoltak fel a néhai látványról, mint amennyit vissza lehetett adni a restaurálás eszközeivel. Hiába lett megőrizve és dokumentálva minden kis újdonság, látványban, összképben nem adhatta vissza a középkor ragyogó színeit, dekoratív pompáját.
A megoldás ilyenkor az, hogy a restaurálás eredményit és felfedezéseit olyan formában interpretáljuk, hogy a közönség, a laikus műélvező számára is élvezhető legyen. A célnak tökéletesen megfelel egy – a restaurálást követően készülő – rekonstrukciós rajz, festmény, melyen látható alakban jelennek meg a felfedezések és “továbbgondolások”, eredményként hozva egy olyan síkját is a festmény értelmezésének, mely restaurálás nélkül, kutatások nélkül nem lenne elérhető az érdeklődők számára. Ilyen célból került a siklósi Várkápolnába a középkori festmények mellé a restaurálás tapasztalatait összegző és felhasználó rekonstrukciós rajz, hogy a képzeletet megtámogatva segítse felidézni a középkori hangulatot…
Festmény restaurálás – kétszer
Átfestés, ráfestés, belefestés, kifestés, össze-vissza festés
A kétszeri vagy többszöri restaurálást nevezhetnénk re-restaurálásnak is, ami ugyan érdekesen hangozhat elsőre, az igazság azonban az, hogy festmény restaurátor igen ritkán találkozik olyan festménnyel, mely teljesen intakt, érintetlen, azaz a természetes öregedési folyamatokat és az esetleges mechanikai sérüléseket leszámítva nem volt alanya még semmilyen beavatkozásnak. Természetesen minél idősebb egy festmény, annál nagyobb az esélye, hogy élete során egyszer – kétszer szükségessé vált már javító szándékú beavatkozás. Ez ideális esetben festmény restaurálás, kevésbé szerencsés esetben lelkes vagy kevésbé lelkes ecsettel történő próbálkozás az eredeti vagy -elképzelhető szándék! – az eredetinél jobb látvány visszaadására. (Mint általában minden, ez sem sarkítható alaptétellé, mert bizony időnként lehet találkozni azzal a jelenséggel is, amikor az újabb kori átfestés jobb, mint az eredeti. Ebben az esetben a hitelesen eredeti festmény mellé marad az erkölcsi győzelem öröme.)
Külön kitérőket lehetne tenni azok felé az érdekes esetek felé is, amikor az átfestés korban nagyon közel áll az eredeti festmény elkészülésének idejéhez – ilyenkor merülhet fel például a saját kezű módosítás izgalmas lehetősége – vagy azok felé az esetek felé, amikor az átfestések (lehetőleg több) maguk is komoly művészeti értéket képviselnek, illetve művészettörténeti szempontból fontos szerepük van, így a társtudományok is hasznos következtetéseket tudnak levonni belőle, adott esetben történelmi eseményekre, időpontokra, helyekre is lehet következtetni a javítások, átjavítások jellegéből, különösen, ha feliratok, felismerhető személyek stb. tűnnek el- és fel.
Jellemző áldozatok
Az is megállapítható, hogy vannak egyes korok, időszakok, melyek jellegzetes festéstechnikája, az akkor használatos anyagok tulajdonságai – illetve az ilyen jellegű képek sérülései – nehezebb feladat elé állítják a mindenkori restaurátort vagy önjelölt képjavítót. Ilyenkor érthetően nagyobb a kísértés, hogy a “javítás” fogalmat nagyvonalúbban kezelve nagyobb területek kerüljenek átdolgozásra, mint szükséges volna, mert minden ötletszerű, nem szakszerű beavatkozás könnyen meglátszik a felületen; ez pedig véget nem érő folyamatként itt is, ott is kíván egy kis belefestést, korrigálást, míg önmagához teljesen hasonlatossá nem válik a látvány. Természetesen ez nem tartozik a festmény restaurálás fogalomkörébe és nem is hivatásos restaurátorok szoktak ilyesmit elkövetni, hanem önkéntesek. Jellegzetes áldozatai ennek a jelenségnek például a 19. századi festmények, melyeknek porcelánosan finom, sima festékrétege, kemény, jellegzetes repedéshálót mutató alapozórétege- felülete, nehezen reprodukálható színvilága kihívást jelenthet szakemberek számára is, ha arról van szó, hogy sérülést, kopást, hiányt kell láthatatlanná, ‘meg-nem-történté’ tenni.
Meglepetést találni
Átfestést, ráfestést festmény felületéről eltávolítani mindig izgalmas. Alapvető feltételezés, hogy az utólag feltett festékrétegek hiányosságot takarnak és minél nagyobb területen történik mindez, annál gyanúsabb, hogy súlyos fogyatékosságokat igyekeztek új külsővel, kendőzéssel hihetővé szépíteni. A festmény restaurálás viszont elkötelezett abban, hogy fel kell kutatni az eredeti festékrétegig mindent, hogy meg lehessen pontosan állapítani, mit, mikor, miért tettek a műtárggyal – óvatosan meg kell kutatni tehát a sérülések mértékét, jellegét. A köztes állapotokra (az eredeti réteg kisebb – nagyobb mértékben sérült, de rekonstruálható) gyakrabban találunk példát, mint a végletekre (az eredeti elpusztult, ezért a teljes terület újabb kori kiegészítés, vagy az eredeti teljesen ép és csak látványában akarták megváltoztatni). Az illusztráló képek a végletek szerencsésebbik végéről valók; festmény restaurátor számára szívet melengető látvány…
Az átfestés sárga-rózsaszín rétegei alól előbukkan az eredeti 19. századi festmény finom, szürke árnyalataival
Tájkép, tehenek, változó napszakok – restaurálás, konzerválás, újjászületés
Újjászületés? Igen, kicsit teátrális, de időnként nem lehet jobb szavakat találni, jobb szavakkal jellemezni egy-egy festmény megújulását, különösen, ha a kiindulási állapotát és a végeredményt (virtuálisan) egymás mellé helyezzük. A mocsaras tájban legelésző teheneket ábrázoló olajfestmény, bár maga a restaurálás folyamata nem vetett fel különösebb kérdéseket és szakmai szempontból nem merültek fel váratlan problémák, mégis sok szempontból jó példa a nem várt, látványos változás lehetőségére.
A szakadt vászon, elsötétedett színek, kivehetetlen formák nem keltettek reményteli képet a restaurálás megkezdésekor. Nem lehetett előre látni, milyen mértékben fognak változni a tónusok. Még az elsárgult lakk sem jelentett támpontot, ugyanis soha nem volt lakkozva a festmény, a kosz, korom mind a festékrétegre ízesült, beszivárogva a laza szövésű vászon rostjai közé is. A meglazult, hullámos vászon és pergő festék kombinációja nem könnyítette meg a festmény tisztítás folyamatát, ám kellemes meglepetést okozott, hogy a vártnál ellenállóbb volt a felület, a festővászon pedig egészen jó állapotú. Az olajfestmény tisztítása után már látható volt, hogy az azonosíthatatlanul gomolygó penész-színű (és valóban penészes, penész által ötletszerűen a felületre rajzolt) foltokból átváltozó meleg színek, fények, kibontakozó fák és bokrok igen csak kellemes hangulatot teremtenek a tehenek legelésző alakjai köré. A szakadt vászon megfoltozása, vasalása, konzerválása és újrafeszítése után következő retus adta vissza a festmény valódi értelmét és tette összefüggővé a felületet, összekötve a formákat, vonalakat.
Tanulság?
Reménytelenek tűnő esetek is okozhatnak kellemes meglepetéseket. Nem nagy felfedezésekre kell gondolni – melyekre természetesen mindenki, még a festmény restaurátor is szívesen gondol… – de egyes esetekben igenis át lehet élni a közhelyes érzést: mintha “újjászületett” volna az évtizedek óta elfeledetten a falon függő, vagy a hirtelen felindulásból megvásárolt, majd megbánt, végül mégis csak megszeretett festmény. Kiderül, hogy olyan nem várt értékek fedezhetők fel benne, melyek egészen más megvilágításba helyezhetik a képet, néha szó szerint. Jelen esetben a mocsaras tájban legelésző tehenek szürkület utáni sötétségbe vesző homályából meleg színű naplemente lett, így néhány órát nyert a csorda sötétedés előtt; a jó néhány évtized mellett, mellyel a restaurálás, konzerválás járult hozzá a festmény állapotának megőrzéséhez.
A “Mocsaras tájban legelésző tehenek” magántulajdonban van; a restaurálás Gyöpös Viktória munkája.
Drámai képet mutat a hátulról átvilágított festmény – még restaurálás előtt
Restaurálás és (m)érték
Ahol az érték a mérték – lehetne az inkább sablonos mint eredeti mottója a restaurátor szakmának, ha kellene mottót vagy jelmondatot választani és nem használták volna fel már túl sokan (csépelték volna el) ezt a frappáns mondatot. Inkább az az igazság, hogy egyáltalán nincs szükség ilyen tömörítésekre, mert a restaurálás, mint tevékenység, mint szakma, mint hivatás sok jellemzővel bír, de a hangzatos jelmondatok, a kompakt megfogalmazásban előadott alapigazságok világa nem az a világ, ahol festmény és restaurátor találkoznak.
Szép számmal vannak olyan esetek, olyan restaurálásra szoruló festmények, melyet minden restaurátor másként – és másként oldana meg. Több lehetséges megoldás létezik, talán egyik szerencsésebbnek tűnik, másik kevésbé, de az is lehet, hogy a jobbnak tűnő megoldás csak ideiglenes álláspontot képvisel, amolyan korra és felfogásra jellemző szemléletet (de ez egyáltalán nem baj, sőt – de erről majd később). A vélemények, tapasztalatok idővel változhatnak, de ez mit sem változtat azon, hogy sokszor minden megfontoltság és átgondoltság mellett meglehetősen gyorsan kell dönteni, milyen beavatkozásra lesz szüksége az adott festménynek, vagy milyen módon, milyen mértékben lesz helyreállítva.
Restaurálni vagy nem restaurálni?
Mint sok esetben, ennek a festménynek – mely a toponári Szentháromság templom falát díszíti – a restaurálásánál, a restaurálás mértékénél is figyelembe veendő szempont volt a környezet minősége, melybe illeszkedik a kép. Falkép lévén, ez persze fokozottan igaz és miután leakasztani és másik térbe helyezni nem lehet, nem volt kérdés, hogy a nemrég teljesen felújított római katolikus templom belső teréhez alkalmazkodva legyen restaurálva, kiegészítve a kompozíció. (A templomi falképek helyreállítása Gyöpös Miklós és Szűcs Gergely festő-restaurátorok munkája). Igen csak rossz, mondhatni romos állapotban várt restaurátor segítségére a férfialakot ábrázoló festmény. Gyakorlatilag nyomokban maradt meg a vakolaton, inkább csak emléke, töredékei, mint az ábrázolás maga. Dönthettünk volna úgy is, hogy a festett felület olyannyira lepusztult, hogy nem érdemes foglalkozni vele – hiszen van egy pont, nehezen meghatározható ugyan, de létezik, amikor már nem etikus hozzátenni a töredékekhez, amikor már nem is restaurálás vagy rekonstrukció, inkább a fantázia műve lenne a látvány. Szerencsére ez a festmény még nem érkezett el erre a pontra, és morzsáról – morzsára, mint egy kirakós játék darabjaiból, de összeállt a portré. Szerencsés eset volt ebből a szempontból, mert a barokk kor festményei ritkán “tűrik” el, ha töredékek, kisebb – nagyobb hiányok, kiegészíthetetlennek nevezett területek szabdalják. Az ábrázolásmódtól, a kor stílusától annyira idegen az ilyen látvány, hogy ilyen esetben a nagy mértékű retus is megengedett – persze az ésszerűség határain belül.
És miért csak félig?
Mert ez volt az a bizonyos határ, ahol meg kellett állni – noha ez a néző számára nyilván nem derül ki, mert a férfialak jelenleg “antik”, de ép (fél)festmény benyomását kelti. Az ilyen döntések nagyon sok szempontot figyelembe véve születnek, ebben az esetben a következetesen, apró morzsákból felépített, de végül az eredetit hitelesen visszaadó festmény itt “fogyott el” annyira, hogy nem voltak már értelmezhető nyomok, ami alapján ki lehetett volna egészíteni, vagy akár hiteles rekonstrukciót festeni. Az ilyen mértékű/jellegű töredékességet (a portré lényegét, az arcot nem érinti, a festett felület összefüggő) még egy barokk falkép is elviseli, ezért döntöttünk éppen e mellett a megoldás mellett. A hiányzó területet egy színben, neutrális felületként kezeltük, mely nem vonja el a figyelmet a festett félről.
Értéket mértek
..mert ilyen apróbb – nagyobb “eseményekből” áll össze az, amit restaurálás, restaurátor művészet néven lehet nevezni. Persze vannak “nagy pillanatok”, melyek újságba kerülnek vagy mémmé válva háborítják a közvéleményt, egekbe röpítik, vagy onnan ejtik fejre a közreműködőket. A restaurátorok számára viszont minden egyes ecsetvonás egyformán jelentős kell legyen. És értékes..
Restaurálás és rekonstrukció más nézőpontból – a budapesti Várkert Bazár freskói felől
Tavaly tavasszal került átadásra a felújított (újjáépített) Várkert Bazár impozáns, Dunapart- hosszan húzódó épületegyüttese. Igaz, hogy további többé-kevésbé ünnepélyes átadások is követték, a mi szempontunkból akkor lett kész, mondhatni akkor került fel rá a korona, amikor az állványzat lebontását követően végre távolabbról, de legalábbis a rakpartról szemügyre vehettük több hónapnyi munkánk eredményét. A pavilonépületek homlokzatán helyezkednek el, pontosabban uralják azt Thán Mór hatalmas falképei – három restaurátor és egy festőművész összehangolt és precízen megtervezett munkájának eredménye.
Sokakban felmerülhet a kérdés – talán értetlenkedve kissé – ha szóba kerül, hogy restaurálás, falkép restaurálás témakörébe sorolandó ennek a falkép sorozatnak az újbóli megalkotása – miért restaurálás, ha nem is volt semmi, de semmi, ami hasonlított volna a homlokzaton a római mitológia immár épületdísszé vált alakjaira? Ez természetes, hiszen a kutatókat, művészettörténészeket és más szakmabelieket kivéve a közönség csak a médiában közölt információkból és a Várkert felújítása kapcsán megjelent ismertetőkből és tanulmányokból tájékozódott és értesült arról, hogy az épületet valaha falképek díszítették, a falfestmények jelenléte tehát egyáltalán nem indokolatlan, épp csak… elpusztultak, megsemmisültek már jóval azelőtt, hogy bárki a saját szemével láthatta volna a freskókat.
A pavilonok homlokzatán látható falképek felújításával, restaurálásával, inkább megalkotásával kapcsolatban hosszas egyeztetés előzte meg a tényleges festői illetve restaurátori munkát. Számos tervet fogadtak majd vetettek el, míg végül megszületett a döntés: ragaszkodni kell az autentikus, eredeti, Thán Mór tervei szerint készült megjelenéshez és az általa alkalmazott festéstechnikához, mert a korhűség és az egységes megjelenés csak így ábrázolható hitelesen. Itt kezd képbe kerülni a restaurátor, a restaurálás, rekonstrukció fogalma, és az a tény, hogy az önkényesség sőt a szabadon megvalósított önálló gondolatok is bizony távol kell álljanak attól a felfogástól, melynek szellemében meg szabad festeni ezeket a festményeket.
A restaurátor – falkép restaurátor jelen esetben – tevékenységétől elválaszthatatlan az a fogalom, amit “rekonstrukció” névvel illetnek. Valóban valamilyen formában a látvány újbóli felépítését takarja, de valójában nagyon is szigorú és kötött módon. Az viszont elvárás, hogy a fentiekkel szemben ne nézzen ki így (szigorúan és mereven), ebből a szempontból az előadó művészethez is hasonlítható… A korabeli tervek értelmezése, analógiák keresése, szín, stílus és korstílus, felület, hatás és összhatás kérdéskörei mellett szempont az anyagok kiválasztása, a múltbeli, jelenlegi és jövőbeli környezeti hatások fizikai és kémiai jellemzőinek figyelembe vétele, mindezeknek megindoklása, előadása és bebizonyítása után több ember munkáját egyként kezelni és összehangolni a logisztikával is rokon művészetté teszi a falkép restaurátor tevékenységét. Tovább gondolva és pusztán elméleti síkon lovagolva, bizonyos értelemben re-konstruálja a valahai látványt minden, ami a restaurátori tevékenység körébe tartozik, mert minden egyes cselekedet közelebb visz a műtárgy, festmény eredetijéhez – legyen az a cselekedet egy tárgy vizsgálata, művészettörténeti hátterének kutatása, egy festmény tisztítása, egy kép konzerválása- még ilyen, “nem direkt építő jellegű” munkafolyamatok esetén is. Ez a fajta rekonstruálás, festmény rekonstrukció vagy tárgy rekonstrukció persze csak elméletben létezik, a restaurátor, konzervátor, kutató fejében, hozzáadva mindig egy újabb információt az eredetiről alkotott gondolathoz, de éppen olyan valós és fontos, mint a kisebb – nagyobb területű látható kiegészítések, vagy a rekonstrukciós falfestmény egy olyan nagyszabású példája, mint a budapesti Várkert Bazár Thán Mór után készült falképei…
A Thán Mór falképek rekonstrukciós festéséről TÖBBET OLVASHAT ITT.
20. századi japán ikebana váza restaurálása
Ikebana váza, de miért?
Szokatlannak tűnhet, hogy festő-restaurálás témakörön belül éppen egy Japánból származó, modern ikebana kerámia helyreállításának történetét ismertetjük. A kerámiák restaurálása igen csak távol esik a festmények, falképek, festett faszobrok restaurálásától – akkor is, ha esetleg felületesen szemlélve a műtárgyak javítása, mint szakma, általánosíthatónak tűnhet. Valójában sok, kisebb – nagyobb szakterületre tagolódik és az egyes területek, ha átfedésben is vannak némileg, a kerámiák –szilikátok illetve a festmények restaurálása kétség kívül messze áll egymástól. Ami viszont éppen érdekessé teszi a kitekintést saját területünkön kívülre, az a restaurátori szemlélet gyakorlati alkalmazása a különböző tárgyakon. Nem az anyagszerűségből eredő különbségekre gondolok, hanem arra, hogy a különböző tárgyak különböző mértékű, különböző „minőségű” restaurátori munkát igényelnek. A „minőség” természetesen nem kvalitást jelent, hanem a munka jellegét. A tisztítás, feltárás, konzerválás, részleges vagy teljes helyreállítás, különböző felfogásban készített rekonstrukciók mind egy- egy állomás, ahonnan többféle irányba lehet továbblépni és nem feltétlenül kell minden stációt végigjárni. Ugyanilyen érdekes, ha térben vagy időben, sőt mindkettőben távolabb eső párhuzamokat is keresünk. Esetenként és országonként, (nyelv) területenként nagy különbség lehet a felfogásban, a szokásokban, a bevett gyakorlatban. (Ezek sokszor valójában csak olyan különbségek, ami csak a legelkötelezettebb szakembereknek jelentenek izgalmat…) Mindenesetre érdekesnek tartjuk megmutatni egy ilyen, a mi szorosan vett szakterületünkön kívül eső, anyagában a festményektől merőben eltérő, származási helyét tekintve nagyon is távoli tárgy restaurálását. Elsősorban a szemléletmódért, azért a (hazánkban) szokványostól eltérő, kissé más irányból történő megközelítésért, amivel a kőcserép váza helyre lett állítva. A restaurálás a Kitsimono Bonsai pots ‘n’ scrolls műhelyben készült.
Ikebana: a japán virágrendezés művészete
A 20. század végén készült, bambuszt imitáló magas tűzön égetett kerámia a fatüzeléses kemencék jellegzetes láng-lenyomatait viseli magán. Tulajdonosa Japánban tett szert rá, de itthon is rendeltetésszerűen használta, azaz vázaként alkalmazta virág/növénykompozíciók számára. A használati tárgyak gyakrabban sérülnek, így történhetett baleset az ikebana vázával is. A műhelybe érkezésekor két darabra volt törve az edény a felső harmadánál, a széléből hiányzó darab elveszett. A tulajdonos első kérése az volt, hogy a kőcserép edény oly módon legyen helyreállítva, hogy eredeti funkcióját- ikebana váza- betölthesse továbbra is. Szerencsére ez nem ütközött nehézségbe, mert a japán virágrendezés nem teszi szükségessé, hogy a kerámia tartósan sok nedvességgel érintkezzen, egyszerűbben: nem fognak vizet tárolni benne, mint egy vázában; ez pedig a ragasztás és pótlás tartóssága szempontjából fontos tény. Különösen azért, mert a tulajdonos második kérése az volt, hogy a javítást és kiegészítést oly módon végezzék, ahogyan Japánban szokták az értékes kerámiák – pl. bonsai tálak, ikebana edények is- pótlásait készíteni, vagyis a kiegészített területek színezése nem beilleszkedő, vagy árnyalatnyit megkülönböztető retussal történjen, hanem aranyozással (kintsugi, kintsukuore).
Tradicionális japán eljárás értékes kerámiák kiegészítésére
Ennél az eljárásnál –tradicionálisan gyanta alapú ragasztóanyagot használva, melybe fém-, általában aranyport/ezüstport kevertek, vagy akár tiszta fémet használnak pótlásként, – a pótolt rész szerepe nem az, hogy a környezetébe illeszkedve, sőt, annál kevésbé feltűnő módon, szándékoltan haloványabb, jelentéktelenebb megjelenéssel idomuljon a felülethez, hanem éppen az ellenkezője a cél: a kiegészítés legyen dísze, ékszere a tárgynak. Mottó lehetne a „szebb, mint az új” kifejezés, mely magában foglalja a tárgy történetének, „személyes tapasztalatának” tiszteletét, sőt nyílt felvállalását, a „tökéletlen tökéletesség/ perfect imperfection” fogalmának megtestesülését. Az ilyen módon helyreállított tárgyak a távol-keleten nem veszítenek értékükből, hanem gyűjtemények ugyanolyan megbecsült, értékes darabjai, mint sértetlen társaik.
Új nézőpont
A kiegészítések ilyen módon történő alkalmazása szokatlan lehet európai szem számára, hiszen nem a nálunk általános gyakorlat szerint készül: nem megtévesztésig hasonló, vagy –etikai megfontolásból- megkülönböztetett, de a tárgytól nem elütő megjelenéssel illeszkedik, hanem a lehető legkülönbözőbb anyag és színhasználattal él. Ugyanakkor a legtisztább és legszebb módon jeleníti meg a „restaurált tárgy” fogalmát, nem „kijavított, megjavított, kipótolt” érzetet közvetít, hanem az sugallja, hogy az idő múlása és az általa hagyott nyomok a tárgyakon nem hátrányt jelentenek, nem teszik értéktelenebbé és ugyan úgy esztétikai értékkel bírnak, mint sértetlen, új társaik. Esztétikájuk ugyanakkor megjelenik a kortárs művészetben is, sok művész merít inspirációt a kitsugi – jelenségből, felhasználva az ötletet és továbbgondolva az arannyal-ezüsttel pótolt tárgyak lehetőségeit.
Száz éves por, bekeretezve a falon
A falra akasztott festmények sokszor egészen váratlan, nem kimondottan művészeti vonatkozású titkokat is rejtenek, sőt, az ilyen „titkok” felfedéséért műértők és műélvezők ritkán szokták szemügyre venni a képeket és más műtárgyakat. Felfedezése többnyire a restaurátor érdeme. Mivel rendszeresen találkozunk ezzel a jelenséggel, mondhatni, nem is ritka jelenség. Teljes csendben és észrevétlenül élhetnek társbérlők a képek háta mögött, a vakkeret zugaiban, a keret repedéseiben, és igazán nem zavarnak senkit – jó esetben. Nem csak a por tud meglepően vastag rétegben összegyűlni a feszítőkeret és a vászon közti „zsebben”, hanem sokszor választják otthonuknak ezt a védett zugot különféle bogarak, rovarok, pókok, penészgombák.
Tipikus jelenség az örökölt, ideiglenesen – és azután hosszabb, egészen hosszú időre falnak támasztott festmény, melynek olyan nehéz helyet találni az enteriőrben; vagy egy idős rokon lakásában ötven-hatvan éve a falról le nem akasztott csendélet, elfeledett, ki tudja, kit ábrázoló portré. Az üvegezett keretben lévő, vagy hátoldalukon papírral leragasztott, keretükbe masszívan beépített képeket szinte senki, sohasem szokta portalanítási céllal elővenni egy – egy nagytakarítás alkalmával. Valójában nagyon is helyesen, hiszen sok akaratlan sérülésnek lehet elejét venni, ha nem otthon fellelhető szerszámokkal és háztartási tisztítószerekkel történik a tisztítás. Sérülés alatt természetesen a festmény sérülését kell érteni, mert nem csak egy öreg, de akár egy húsz – harminc éves festmény is lehet olyan állapotban, hogy akár a keretből történő kiemelés is rongálhatja. Az a festmény, melyet olyan módon tettek üvegezett keretbe, hogy az üveg érintkezik a vászonnal, gyakran egyszerűen ráragad az üvegre, ilyenkor pedig házilagos módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy úgy legyen az üveg és a kép szétválasztva, hogy a festék a vásznon, és ne az üvegen maradjon. Első ránézésre pedig nem lehet megállapítani, hogy okozható-e kár azzal, ha valaki megpróbálja saját kezűleg „karbantartani” a festményt és kibontja keretéből. Ennek ellenére az sem szempont, hogy a képekhez soha, senki ne nyúljon, hanem azért időről időre le lehet akasztani őket a falról és szemügyre venni a hátoldalukat is.
A vászon hátulján, a vakkeret és a vászon között, a kép és a díszkeret között, minden kis résben megbújó por ideális táptalaja lehet a különféle penészgombáknak, rovaroknak és azok petéinek, lárváinak. A hideg, nedves falon függő képek nagyobb valószínűséggel penészednek, a nagyvárosi környezet ablakréseken is beszivárgó koromrétege látványosan megül minden repedésben. Nem csak látványnak csúnya, de a penész és a por erősen allergén tulajdonságokkal is bírhat, és annak, aki allergiában vagy asztmában szenved, kellemetlenséget is jelenthet.
Mindez azonban csak akkor jelenthet gondot, ha elhanyagolják: a megoldás csupán némi figyelem kérdése. Végül, de nem utolsó sorban egy szintén gyakorlati szempont: ha valaki értékesíteni szeretné a festményeit, vagy kiállításra adja kölcsön – érdemes kikérni egy restaurátor véleményét még akkor is, ha teljes restaurálás nem is feltétlenül szükséges. Olyan szemmel is szemügyre lehet venni a tárgyakat, hogy ne kelljen elhanyagolt, esetleg fertőzött festményt mások rendelkezésére bocsátani…
