RESTART
“…ti antik festmények. Milyen szép, amikor ott lógtok a falon, évek múlnak évek után és ti nem változtok. Felszínetek nyugodt, sima, sárga tükrét nem borzolja az új idők szele, Megbízhatóak vagytok, masszív két dimenziós világotokban az idők végezetéig nyúlnak kisjézusok anyjuk után, duzzadnak petyhüdt szilvák homályos üvegkelyhek társaságában, rezzenéstelen tekintetű, májbeteg arcok követik lépteimet a gyéren világított, kongó termekben. Örök időkig függenek tépett tollú, fejjellefelé madarak érthetetlen élelmiszerek társaságában, míg szentek változatlan szelídséggel hordanak követ a fejükön és legyeznek poros pálmák szürkés ágaival. Nem igazán kavarják fel a levegőt. Egyszer már jártam itt, ugyanilyen volt, vagy majdnem. Vastag aranykeretbe szögelt, kiábrándítóan sötét sárga emlék, inkább barna. Nem is emlékszem, mit ábrázol. Fontos ez egyáltalán? Olyan szép.”
Pedig fontos. És nem is olyan szép mint elsőre tűnik, noha tagadhatatlan az esztétikája a kicsit dekadens, kicsit melankolikus hangulatú antiksárga műtárgyaknak is, de idővel eljön az pont is, amikor kissé túlzásnak érezzük az alkonyati hangulatot. Ez persze önmagában még nem jelenti, hogy a festmény restaurálásra szorul, de elgondolkodtat.
Egészen más amikor szemmel látható, hogy az idei tavaszi nagytakarítás alkalmából mintha kicsit kevesebb festék lenne a képen, talán csak nem lehullott, ilyenkor azért illik közbelépni. Esetleg kiszakadt a vászon, véletlenül, vagy egyébként teljesen indokolatlanul de egészen megereszkedett az egész és olyan szomorúan lóg.
És ha nem? Végül is tavaly, meg előtte is ilyen volt, nem igazán gondolnám, hogy a jelen állapotában…
Néha azért érdemes felidézni milyen lehetett a festmény akkor, amikor festője letette az ecsetet. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan visszafogott, inkább meghatározhatatlan színű, olyan antik volt már akkor, sőt. Nem kell belenyugodni feltétlenül abba, hogy a műtárgyak sajátja, velejárója és egyáltalán, jellemzője az a furcsa elmúlás-hangulat, naftalin, pátosz és más veszélyes holmik radioaktív halmaza, ami sok esetben csak a tárgyakra rárakódó pormennyiségnek, kiállítótéri személytelenségnek, senki által el nem olvasott de fóliával kasírozott ismertetőszövegeknek, kibolyhozódott ülőkéjű teremőri székeknek, nem szívesen látogatott rokon undok hangulatú, hideg lakásának köszönhető.
Ezek csak tárgyak.
A lényeg valahol máshol van, ott, ahová nem biztos, hogy elér a spotlámpák fénye vagy a mesterségesen irányított figyelem reflektora.
Van, aki rátalál az érdektelen tárlók összekarcolódott plexilabirintusában vagy egy színhelytelen, műnyomóra préselt reprodukción is, esetleg vendégségbe érkezvén szívéhez kap, s rögvest felismeri a barnalakkalatti mester sohasem múló talentumát. Bevallottan vagy sem, erre vágyunk mindannyian, különben rá sem néznénk — és ez a világ egyik legszebb dolga.
Sokkal könnyebb viszont, ha nem kell áttételes elképzelésekkel súlyosbítani a műélvező állapotát és kicsit megkönnyítve a dolgát, mellesleg a műtárgy élettartama is nő, restaurátor műhelybe kerül a festmény –
– nem biztos tehát, hogy feltétlenül az a jó, ha az életnek pont ezt az időtlen idők óta megszokott, állandó pontját hagyjuk változatlanul.
Időnként szükséges a restart, időnként szükséges az újratervezés – lehet, hogy nyerünk vele néhány évtizedet, néhány új, halványan körvonalazódó elképzelést más korokról vagy csak egy új színesfoltot otthonra…
Enyv és más – természetes anyagok a restaurálásban 1.
Természetesen
Természetesen. A világ fejlődése megállíthatatlan, újabb és újabb tudományos felfedezések születnek és jobbnál jobb technikai újdonságok látnak napvilágot, segítve ezzel a kutatókat, tágítva a szakemberek lehetőségeit és lenyűgözve azokat, akik csak úgy, érdeklődnek… Az életnek nagyjából minden területére igaz ez, beleértve a festmények restaurálását is. Az elmúlt évtizedek új anyagokat, új eljárásokat, új vizsgálati módszereket, új gondolatokat hoztak, legyen szó akár festmények feltárásáról, konzerválásáról vagy a kiegészítések, helyreállítások kérdésének kezeléséről, fototechnikai vagy éppen műszeres festmény vizsgálati, különféle analitikai eljárásokról.
Amik kissé lassabban “fejlődnek”, azok maguk a restaurálás alá vonható tárgyak. Hogyan kell ezt érteni? A kortárs és a közelmúlt művészeti produktumai lényegesen ritkábban szorulnak restaurátori segítségre. Természetesen előfordul ilyen és nem csak a baleset jelleggel történő különféle mechanikai sérülések jelennek meg, de a széles spektrumon mozgó, nem feltétlenül funkcionális szempontokat figyelembe vevő anyaghasználat is okoz gondokat. A térben és időben létező művészeti alkotások, melyek restaurátori szempontból “képbe kerülhetnek” viszont legnagyobb részt még klasszikus technikákkal és anyagokból készültek: olajfesték, temperák, fa, vászon, enyv és kréta, mész és homok. Nem csoda, hiszen ezeknek az anyagoknak tartósságát – megfelelő használat mellett – évszázadok igazolják, magyarázni sem kell. miért nem cserélik le rögtön (és tartósan) a művészek.
Párhuzamosan
Természetes jelenségek ezek, a régmúlt tárgyi emlékei párhuzamosan léteznek a műanyagipar, a műgyanták, szilikonok és színezékek színpompás világával és ez így van jól. Alkalmazkodjanak a kihívásokhoz a különféle szakterületeken dolgozó restaurátorok és javítsák, állítsák helyre, amit lehet. Az ördög az utolsó szóban rejlik, de erről más alkalommal szólunk. Erről a pontról nagyon könnyű lenne olyan irányban folytatni ezt a gondolatmenetet, hogy egyfajta rosszul értelmezett öko-tudatos hozzáállással a természetes anyagok kizárólagos használata mellett érveljünk. Nagy igazságtartalma lenne, de természetesen nem fedné a valóságot.
Ragaszkodás
További gondolatkörök futása helyett egy példa a valószínűleg legősibb ragasztóanyag, a csontenyv helytelen felhasználására. Kiváló anyag ragasztásra, tulajdonságai közé tartozik többek között, hogy hihetetlenül hosszú idő elteltével is “feléleszthető” ha víz éri és száz százalékig természetes. Helyes alkalmazására (a restaurálásban is) számtalan jó példát találni. Sok mindenre alkalmas, de papír és vászon – mely jelen esetben egy festmény – nagy felületen történő egymáshoz ragasztására nem. Az enyv száradás közben zsugorodott, helyenként elvált a vászontól így okozva ezt a nagyon jellegzetes látványt, kemény, ujjbegynyi hullámokba merevedett felületet. A kartonpapír, melyre kasírozták egykor a festményt és a vászon kettéválasztása körülményes, lassú folyamat volt és igencsak aprólékos munkát igényelt…
Az igazságot tehát ismét a “miért” és a “hogyan” kérdései körül kell keresni, hiszen látható, hogy még egy egyszerű, több ezer éve ismert tulajdonságú ragasztóanyaggal is lehet tetemes károkat okozni. Modernebb és bonyolultabb anyagok restaurálásban történő, hozzá nem értő és indokolatlan használatával persze még több és nagyobb kár érhető el, ezért fontos és pótolhatatlan viszont a megfelelő anyagismeret elsajátítása. Nem szabad kihagyni a számításból a legegyszerűbb lehetőségeket sem…
Tisztább a tisztánál avagy festmények tisztítása – hol a határ ?
A festmények tisztítása egyik olyan területe a festmények restaurálásának, ahol nincs “mellébeszélés”. Visszafordíthatatlan folyamatról van szó, mely a legnagyobb körültekintést követeli meg a restaurátortól. Az esztétikai helyreállítással, retussal szemben – mely ideális esetben, etikus esetben bármikor, a festmény sérülése nélkül eltávolítható a felületről és igazából ha rossz is, a jó ízlésen és az elkövető hírnevén kívül nemigen rombol semmit (etikus és ideális eseten itt elsősorban az alkalmazott anyagokat értjük de erről majd később) – a retussal szemben a tisztítás, feltárás végleges, irreverzibilis folyamat.
Ezzel együtt nem kell/ nem kellene tőle tartani. Nagyon sok helyen találkozik a restaurátor azzal a nézettel, hogy egyes festmények sárgás tónusa ún. antik hatást kölcsönöz a képnek és értéket tulajdonítanak neki – tévesen. Tagadhatatlan, hogy van némi melankolikus hangulata a sárgás, öreg lakkrétegnek, de semmi több. Valóban előfordul olyan eset is, hogy annyira jó állapotú a festmény, hogy az enyhén sárgult lakkrétegen kívül nem lenne vele teendő. Ilyenkor az is megoldás lehet, hogy amíg nem zavaró az enyhén megváltozott színtónus, nem avatkozik közbe a restaurátor. A legtöbb esetben viszont feltehető a kérdés – miért nem olyannak szeretnénk látni a festményt mint ahogyan alkotója elképzelte és megfestette?
Sárga ruha helyett fehér női váll rejtőzik a vastag sárga lakk alatt
Ha már festmény tisztítás, a másik gyakran hallott vélemény, kívánság, elképzelés: “csak egy kicsit”. Mint mindennek, ennek a mondatnak is többféle értelmezése lehetséges. A festmény restaurátor szempontjából olyan esetben vállalható (de akkor sem így nevezi) amikor például olyan mértékig hiányos az eredeti festés, hogy ennek okán vagy más indokból egy későbbi kor rétege kerül megtartásra; esetleg valamilyen csoda folytán az eredeti lakkréteg elválasztható a később rárakódott rétegektől stb. Köznapi értelemben ha komolyan kellene venni, gyakran szembesülnénk az alábbi jelenséggel:
Ezen a darabka képsarkon nagyon jól megfigyelhető, hogy a sárgult lakk eltávolítása csak az első fázisa a festmény tisztítása során történő lépéseknek. Itt természetesen szó sincs átfestésekről, retusokról vagy a festékre felhordott egyéb matériákról, itt egyszerűen annyi történt, hogy egy már nem teljesen tiszta festmény került lelakkozásra… Ilyen esetben bizony kár lenne megelégedni a lakkréteg óvatos eltávolításával, hiszen ez még messze nem az a színvilág, ahogyan a művész feltette a vászonra a felhőket.
Az apró vonások alkotta vibrálás eltűnt az elsötétedett lakk alatt
Ha egészen közelről nézzük, egy ilyen felvételen laikusként is meg lehet állapítani, hogy melyik a később felhordott festékréteg. Az eredeti festék öregedési repedéseit elfedi a későbbi réteg – itt nem volt kérdés, hogy érdemes feltárni az alsóbb rétegig.
Valóban nagy felelősség annak megállapítása, hogy meddig, milyen mélységig kell, lehet, érdemes feltárni egy festményt. Mégis érdemes félretenni a túlzott óvatoskodást, ellenkező esetben könnyen lemaradhatunk valami fontosról – például arról, hogyan néz ki valójában a birtokunkban lévő festmény…
Titkos képtárak
Titkosnak persze nem titkos, de Budapest kevésbé ismert képtárai közé tartozik a Magyar Tudományos Akadémia művészeti gyűjteménye. Igencsak neves festők, művészek alkotásait találjuk itt, többek között Székely Bertalan, Anton Einsle, Barabás Miklós vagy Zichy Mihály képeit is tanulmányozhatjuk. A képtár egyik, immár restaurált festménye Friedrich von Amerling portréfestőnek Gróf Waldstein Jánost, a Tudományos Akadémia egykori igazgató-tagját ábrázolja, a kor divatjának megfelelően, spanyol kosztümben. Ha valaki régen látogatta ezt a kiállítást, érdemes újra megtennie: a 19. századi híres osztrák portréfestő alkotása a restaurálás során ugyanis nagyon sokat változott, visszanyerte von Amerlingre jellemző gazdag, finom koloritját, porcelános tónusait.
A képtár szabadon látogatható a nyitvatartási időben, melyről az MTA weboldalán érdemes tájékozódni.
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak!
Restaurálás – nézőpontok 1.
Dokumentálás
Egy-egy restaurálási munka. egy-egy festmény felújítása során rengeteg fényképfelvétel készül. Részint azért, mert a dokumentálás jelentősége a restaurátor szakmán belül nagyon nagy, nem csak az elvégzendő/elvégzett beavatkozásokat, azok szükségességét, eredményét rögzíti, de maga a restaurátor is folyamatosan használja a felvételeket a restaurálás során – néha még minket is meglep, milyen rengeteget változik egy-egy festmény, mire véget ér restaurálás folyamata. Különösen a hosszú, hónapokig, vagy akár évekig tartó munkák esetén igazán érdekes visszatérni a kezdetekhez néhány fotó erejéig.
Objektív látásmód
Részint pedig azért készülnek felvételek, mert az évek alatt az objektív valamiféle második szemmé válik, és mint ahogyan “fejben rajzolás”, vagy csendben történő zeneszerzés létezik, létezik az is, hogy különösebb indok és indíték nélkül lát a fényképezőgép lencséje és rögzíti a látványt. Talán azért, mert szép. Talán csak megszokásból. Talán van vele valami tudattalan célja?
Jelenségek
A restaurálás (mint jelenség) egyik nagyon vonzó tulajdonsága, hogy váratlan szépségek lephetik meg az embert ott is, ahol nem számítana rá; ugyan kicsoda találna szépnek egy atomjaira szétszedett tárgyat (ez az az állapot, ahol a laikus úgy érzi, jobb állapotú volt a kosz és sárga lakk által összetartott, már legalább megszokott külsejű festmény, restaurálás előtt).
Szubjektív
Az esztétika viszont nem mindig ott és olyan formában van jelen, ahol és ahogyan illene. Kicsit elvonatkoztatva a témától, kicsit szabadjára engedve a képzelőerőt, rejtőznek lehetőségek a véletlen/szándékos felvételek világában…
Lyukas festmény foltozása – esettanulmány
Egyszer minden kiderül – lehetne bölcselkedni, mikor a történelem homályába vesző múltból visszaköszön egy-egy kollégánk keze nyoma.
A fenti látványt szemlélve teljes joggal feltételezhető, hogy itt bizony lyukat leplezett több-kevesebb sikerrel valamikor egy restaurátor, vagy restaurálást önjelölt módon végző festőművész. Ez persze nem baj, a festő restaurátor sokszor festőművész is egyben és régente is sokszor előfordult, hogy festőművész javított képeket, végül is – ha pusztán az egykori és mai szakmákat tekintjük – hozzá állt legközelebb. A gond ott kezdődik, amikor maga a festmény javítás ténye kissé lazán van kezelve, mondhatni dilettáns módon, a “jó lesz az úgy is” jegyében.
A szóban forgó olajfestmény letisztítása után (19. századi gyönyörű tájkép, porcelánkék égbolt, vékony, hullámosodásra minden körülmény között hajlandó vászon) mint várható volt, valóban előbukkant egy kitt (mely az eredeti krétás alapozóréteg pótlására szolgál). A meglepetést az okozta, amikor a festményt a feszítőkeretéről leemelve rögtön megjelent a kérdéses lyuk is:
A restaurálás itt mintha két célra is irányult volna egyben, a vászon hiánya mellett a feszítőkereten lévő számtalan rovarjárat egyikét is ki szerette volna talán pótolni a festmény felújítást végző néhai mester…Ez persze fikciónak is gyenge, inkább a gyors és látványos eredmény – kevés munka párosítás jegyében zajlott a festmény restaurálás, amikor a festményen lévő lyukat gyors és egyszerű megoldással “hozzáglettelte” a vakkerethez.
A lyuk végül is be van tömve, csak ne akarja senki levenni a festményt a vakkeretről; bár ha le kell venni, az nagy eséllyel újabb restaurálás keretében történik, akkor pedig úgy is mindegy – lehet, hogy így okoskodott a hajdani restaurátor, de valószínűbb, hogy nem okoskodott sehogy.
A megoldás lyukas festmény foltozása esetén természetesen akkor is és most is úgy kezdődött volna/kezdődik, hogy – ki nem hagyható lépésként – először a festővászon anyagát kell pótolni, egy méretre és alakra vágott miniatűr folttal, ügyelve a vászon vastagságára, szálsűrűségére, szálirányára, anyagára…. és utána sorban a többi lépés…
A festő keze nyoma, avagy festő és restaurátor gondolatok
Egy festmény restaurálása során talán a legszebb ajándék tetten érni egy több száz évvel ezelőtti gondolatot, egy kísérletet, egy ötletet. Nem korszakalkotó dolgokra, művészettörténet tudományt felforgató felfedezésekre kell gondolni, nem zseniális technikai újításokra vagy paradigmaváltó nézetek váratlan kinyilatkoztatására – nagy pillanatokra várni lehet ugyan, de várakozás helyett érdemesebb résen lenni. Nem tudható, mikor találkozik a festmény restaurátor olyan aprósággal, amely váratlanul okoz meglepetést…
(A festmény, melyen a képen szereplő kéz látható, éppenséggel nem nevezhető átlagos munkának – a grandiózus, több, mint három méter széles és közel két méter magas olajfestmény Jacopo Tintoretto festőműhelyében készült a 16. század második felében és a velencei reneszánsz festészet kiváló példája – most mégis egyetlen, szó szerint tenyérnyi részletét emelnénk ki. A festmény restaurálásáról szóló cikk portfóliónkon belül, Vászonképek restaurálása oldalunkon olvasható.)
Valójában semmi különleges, jelentős, vagy felfedezés értékű gondolat nem kapcsolható ehhez a kézhez, mely Krisztus jobb keze, s melyet két különböző mozdulat közben örökített meg a festő. Krisztus, aki a házasságtörő asszony felett ítélkező tömeg közepén foglal helyet, beszéde közben jobbjával gesztikulál – hol tenyerét felfelé fordítva, hol tenyérrel lefelé. A két változat közül mégis az első volt a festő kedvére való, így a lefelé hajló kézfejet eltüntette, lefestette. (Az olajkép többszöri restaurálása miatt, melyeken az elkészülte óta eltelt több, mint négyszáz év alatt átesett, ezt többször felfedezték, feltárták, visszafestették, így fedeztük fel mi is a festmény restaurálása során.)
Mégis, az ilyen felfedezések hozzák igazán közel a festményt, a festőt, a nagybetűs “Művészetet” a nézőhöz – az ilyen apró gesztusok, melyektől végtelenül közelivé és emberivé válik minden. Számomra – mint műélvező és mint restaurátor – ezek az apró részletek bizony nagyon is sokat számítanak. Dicsőített művészek is gondolkodtak, próbálkoztak sőt tévedtek is – nem is ritkán, hiszen nem minden ecsetvonás átgondolt és nem feltétlenül hordoz jelentést. Éppen ettől válik igazivá, sőt ha úgy tetszik, valamilyen rejtélyes módon ettől válik művészetté…
Időben cselekedni – pergő festék konzerválása, olajfestmény restaurálása
Időben cselekedni mindig erény. Lassú folyamatoknál, melyek nem látványosan, inkább észrevétlenül, hangtalanul és fájdalommentesen zajlanak – még inkább. Észrevenni az intő jeleket és időben közbelépni: életmentő.
Adott esetben inkább műtárgymentő. Nincs könnyebb, mint belefelejtkezni a látványba, hogy a falon függő festmény nem csak sötét, hullámos, de mintha hiányozna is belőle. Hiszen tavaly is így nézett ki, sőt már évek óta ilyen. Hogy azóta kicsit mintha több hiányozna? Meglehet. Eljön aztán a pillant, mikor egy kiadósabb portalanítás alkalmával sokkal több hiányzik a festékből, mint addig.
Megvárni persze nem kell ezt az állapotot.
Szüle Péter kisméretű olajfestménye épp időben került restaurátor műhelybe. Szerencsés eset, mikor új tulajdonosa meglátja a vásárolt vagy örökölt festmény valódi állapotát és felismeri, hogy restaurátori beavatkozásra van szükség – itt és most.
Valószínűsíthető, hogy valaha tartósabban víz érhette a festmény jobb szélét, itt a legnagyobb mértékű a kár – a feszítőkeret alatt a vásznon pedig foltok árulkodnak arról, hogy nem spontán történt a festékréteg lehámlása.
Az olajfestmény restaurálása során a restaurátor legelső teendője ilyenkor, hogy azonnal megállítsa a festék pergését és ezzel elejét vegye a további területek pusztulásának.
Helyi konzerválás után következhet a többi munkafázis, a sárgult, megsötétedett lakk eltávolítása (festmény tisztítás) majd a feszítőkeretről leemelve a festmény konzerválása.
Minden kép restaurálás, festmény felújítás rejt magában néhány apró ajándékot, jutalmat. Általában sok finom részlet, pici esetlegesség bukkan napvilágra, amit eddig eltakart a megsárgult, elhomályosodott lakkréteg. Szüle Péter munkásságára, különösen korai festményeire jellemző a sötét tónusok, mély barna színek alkalmazása, melyekkel életképeit, parasztokat, szegény embereket, népi jeleneteteket ábrázoló festményeit alkotta. Ezen a fejkendős leányt ábrázoló képén restaurálás után egészen közelről figyelhető meg, hogy a sötét háttérből élesen kiváló alak sajátos, plasztikus megfogalmazásának titka az, hogy a világos területek (az ábrázolt alak) alatt sötét, hideg barna aláfestést alkalmazott. Ez dereng át a világos színeken és határozza meg a festmény hangulatát, mely tökéletesen alkalmazkodik az ábrázolt témakörhöz, a szegényebb néprétegek, a paraszti élet realista módon előadott világához.
Szintén az olajfestmény restaurálása során lettünk figyelmesek a szignatúra menet közbeni megváltoztatására: a művész eredeti szándéka szerint a még puha, nedves festékrétegbe történő karcolással szignálta volna a festményt. Mégis meggondolta magát (lehet, hogy még túlságosan friss volt a festék és nem jelentek volna meg szépen a betűk?- az “S” felső íve el is mosódott) és világos festéket alkalmazott nevének jelzésére. Az apró “S” mégis megmaradt, kevéssel a szignatúra mellett…
Az ilyen apró meglepetéseknél természetesen fontosabb, hogy a festmény jelenleg már “biztonságban van” és tulajdonosa még hosszú – hosszú ideig örömét lelheti benne…
Szüle Péter festménye magántulajdonban van
Falkép restaurálás vs. vizes templomfalak – vízválasztó döntések és megoldások a templomrestaurálásban
A falak vizesedése sok templomban, sok régi építésű épületben állandó probléma. Nem volt ez másként a toponári Szentháromság-templomban sem, ahol a megemelkedett talajvíz és a szigetelés nélküli téglafalak találkozásából eredő összes hátrány egyszerre jelentkezett.
Gyöpös Miklós és Szűcs Gergely festő restaurátorok feladata volt, hogy megoldják ezt a problémát, mely összetettségében túlmutat a falkép restaurátor feladatkörén, a falkép restaurálás általános kérdésein és kihívás elé állít minden szakembert. A toponári templom restaurálása 2011-től 2014-ig tartott. Bővebben itt olvashat róla.
A települések fejlődése, a környező területek beépülése, az urbanizáció sokat ront a helyzeten, mert a természetes talajvíz elvezetés sok helyen ellehetetlenült. A városokban, falvakban kevesebb kutat használnak – ami a talajvizet természetes módon szabályozná -, viszont nőtt az aszfalttal borított területek nagysága, mely a természetes párolgást megakadályozza. A régi épületek utólagos szigetelése nem minden esetben megoldható, így az egyház is sokszor szembesül a templomépületek folyamatos vizesedésével, a vakolatok, lábazati falfestések romlásával. Jó esetben ez jelenthet néhány sófoltot, sókivirágzást, rosszabb esetben azonban komoly pusztítást is okozhat a talajvíz – mint a Szentháromság-templomban is.
Jelen esetben az alsó falszakasz olyan mértékben volt sókkal terhelt és lepusztult állapotú, hogy olyan megoldást kellett találni, melynek hatása azonnali és tartós is egyben. A lábazatra korábban cementes vakolatot hordtak fel (általános és sajnálatos jelenség régi épületek felújításánál) mely megakadályozta a párolgást, viszont mögötte a víz a téglafalban kb. 2 méter magasra felkúszott. A restaurátorok a teljes lábazati cementes vakolat lebontása után a sóterhelt téglaréteg eltávolítása mellett döntöttek, mert csak így lehetett lehetővé tenni és az adottságokhoz képest optimálissá tenni a talajnedvesség folyamatos távozását.
A fal síkjában új, a talaj felől szigetelt téglafal épült, néhány cm- es légréssel az eredeti falazás előtt, mely így beljebb helyezkedik el és az új kantfalon hagyott szellőzőnyílásokon keresztül folyamatosan el tudja párologtatni a nedvességet. A szellőzőnyílásokat lóhere alakú, kerámiából égetett betétekkel alakították ki, melyeket erre a célra terveztek és készíttettek. Az új falazásra vakolat került, melyre a falkép restaurálás következő lépéseként immár biztonságosan el lehetett készíteni a teljes lábazati rekonstrukciót, rekonstrukciós festést.
Ezt az eljárást, mely a falak folyamatos szellőzését, az állandó levegőcirkulációt biztosítja, a szentélyben, a hajóban és a bejárati, karzat alatti falszakaszokon is alkalmazták.
Gyöpös Miklós és Szűcs Gergely falkép restaurátorok így végül olyan megoldást találtak a vizesedő falak szellőzésének és a falfestmények nedvesség okozta pusztulásának problémájára, mely sok, hasonló állapotú és adottságú templom számára megoldás lehet.