A titkos hadművelet – egy portréfestmény restaurálása
Casus belli
Nem kimondottan érdekes, nem kimondottan kiemelkedő, sőt, meglehetősen átlagos festmény érkezett műtermünkbe, az a fajta, mely valóban minden feltűnést nélkülöz: szolidan dekoratív és nehezen megjegyezhető az ábrázolt kompozíció. Csendélet, leginkább zöld színekben, talán a huszadik század első feléből, váza, miegymás, kellemes porcelántárgyak. Fellelője, tulajdonosa viszont kicsit sem szokványos céllal hozta el hozzánk, mert a kívánsága egyenesen az volt, hogy szüntessük meg a művet. Ne átalakítsuk, ne javítsuk, hanem távolítsuk el a vászonról.
Egy terv
Miért e furcsa kívánság? Nem hóbort, nem különös ellenszenv: mint a legtöbb esetben, ha más szavakkal írjuk le és árnyaljuk a történetet, kissé más magyarázatot fogunk kapni a kérdésre. A kérés valóban ez volt, de egészen más felhanggal. Ismerősünk gyakorlott, jó szemű festmény vásárló és gyűjtő, és figyelemre méltónak találta, hogy a festmény hátoldala bizony egészen más képet mutat, mint az eleje. Ez önmagában nem volna izgalomra okot adó tény, hiszen általában a vászon egyik oldalára festenek, a másikra nem; itt azonban nem erről volt szó. A vászon sokkal öregebbnek tűnt, mint amit indokolt volna a csendélet kora, egészen más szövésrendszert és színt mutatott, a vakkerete pedig feltűnően öreg fából, kopott lécből készült. És igen, a sötétbarna vásznon mintha felirat is lenne… sőt, mintha egy alak, egy derékól felfelé látszó alak szellemképe is kirajzolódna a foltok közül. Emberünk bölcsen azonnal megvásárolta a csendéletet és egy élete, egy halála: elindult szerencsét próbálni.
Elmondása alapján lehetségesnek tartottuk, hogy valóban arról van szó, amit új tulajdonosa remél: a jellegtelen csendélet alatt egy másik, sokkal régebbi festmény rejtőzik, és kíváncsian vártuk az érkező ismeretlent.
Felderítés
Mi a teendő, ha sejthető, hogy nem egy alkotás van a festővásznon? Erre – magyarázni sem kell – nincs instant válasz, minden festmény, minden tárgy legalább annyira egyedi, mint ahány ember fordul orvosához vagy a patikusához, érdemes tehát restaurátort kérdezni a lehetőségekről és határokról. Ilyen esetben rendkívüli figyelemmel kell eljárni és csak fokról-fokra, lépésenként szabad kutatni a felületet, mert természetesen nem látható előre, milyen állapotú festmény kerül a elő a felső réteg alól; sokszor csak töredék, egy nagyobb festmény darabja, egy régebbi, saját kezű alkotás átalakítása, egy értéktelenebb kép. Ha úgy ítéljük meg, hogy az alsóbb rétegek nem méltóak a figyelemre, helyre kell tudni állítani a fiatalabb festékrétegeket, megőrizve az újabb képet. Itt azonban jó esélyünk volt arra, hogy valami igazán izgalmasat találjunk, mert a hátoldali felirat alapján egy XVIII. századi tiszti portrét kellett keresnünk, nevezetesen Lieutenant Willibaldus de Gumbert 1745-ben készült arcképét. Különleges öröm, hogy az alkotó neve is szerepel a hátoldalon: “Max Christoph Hinschman Norimb pinxit Ratish Ano 1745”
Minél kevesebb idő telik el két festékréteg felvitele között, annál nehezebb őket elválasztani egymástól, és természetesen létezik az a pont, ahonnan lehetetlen – mintha a hideg vizet próbálnánk elválasztani a melegtől, a két festmény ugyan szellemi síkon egyedi alkotás, de az anyagi valójuk eggyé válik. A valóságban persze még sok-sok más tényező is árnyalja a képet, de ökölszabályként elmondható, hogy ha több idő telt el a két festmény között, több esélyünk van a sikerre.
Az első próbák biztatóak voltak, és a felderítő hadműveletet sikeresnek ítéltük, kezdetét vehette a portréfestmény restaurálása. Nem volt más hátra, mint kardot rántani és merész döntést hozva, teljes egészében eltávolítani a felső festékrétegeket. Ez drámaian hangzik, de a valóságban alapos kutatás és gondos mérlegelés után, sok-sok tapasztalat által támogatott, átgondolt döntés volt. Ezzel együtt rendkívül izgalmas, egyben kockázatos lépés is. Biztosak voltunk benne, hogy jó eredményt kapunk, de a festmény valós állapotát senki nem jósolhatja meg előre.
Természetesen felmerülhet az a lehetőség is, hogy a hadnagy önként vonult száműzetésbe. A csendélet megjegyezhetetlen karakterével és semmitmondó témájával tökéletes álca egy névvel és dátummal ellátott, tökéletesen beazonosítható (régebbi korokban mindenképp), katonai tisztséget viselő férfiú számára. Sok példát találhatunk arra, hogy hogyan mentettek műtárgyakat anno, hogyan álcáztak, védtek, menekítettek értékeket az értelmetlen pusztítás elől.
Lassú térfoglalás
Bár a két festmény létrejötte között akár kétszáz év is eltelt, nem volt egyszerű feladat Herr Gumbertet eredeti valójában megmutatni. Morzsánként távolítottuk el az egyes rétegeket, de az eredmény végül mindenért kárpótolt. Kissé kopottasan, megviselten, de az átélt viszontagságokhoz képest mégis meglepően épen nézett vissza ránk egy rendkívül karakteres arcélű, vastag bajusszal és tekintélyes tokával ellátott férfiú.
Teljes győzelem
A portréfestmény restaurálása nem volt gyors győzelem. Alapos konzerválást, vasalást, a vászon gondos hátoldali tisztítását és regenerálását igényelte a festmény, és természetesen látható kellett maradjon a fontos történeti értékkel bíró felirat is. Szerencsére, a vászon jó állapota miatt nem volt múlhatatlanul szükséges a festmény dublírozása (hátoldali megerősítése), így a felirat minden betűje a mai napig olvasható – itt emeljünk süveget a régi korok mesterségbeli tudása előtt. Szintén megőriztük a vakkeretet is, mert bár kissé gyenge állapotú, de úgy tűnik, hogy eredeti darab.
Sok-sok retus után személyesen üdvözölhetjük Lieutenant Willibaldus de Gumbertet. Történeti értéke, jelentősége sem kicsi, művészi értéke, kvalitása szintén figyelemre méltó; igazán unikális darab, mind megjelenését, mind kalandos történetét nézve. Számunkra is különleges emlék, mert bár majd’ félszáz éve foglalkozunk festmények restaurálásával, mindig külön öröm számunkra is, ha egy ilyen igazán értékes darab szépségét és méltóságát adhatjuk vissza.
