Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről
Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről. …mitől romantikus egy festmény? Talán a témája? Nem a festmény, a történet a festményről. Inkább kedvesnek mondanám. Vagy ha jobban meggondoljuk, nincs is benne semmi különös. Megvásárolták, megjavítottuk, kész. Mégis. Valamiért mégis olyan kellemes a jelenség, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos volt valamikor, valakinek.
A portré fiatal lányt ábrázol, egészen egyszerű, szinte minimalista módon megfogalmazva; mint egy gyors vázlat, egy futó gondolat.
Szerencsére nem csak mi, a restaurátorok gondoltuk úgy, hogy ez egy fontos kép. Egy régi ismerősünk szerezte meg, rettenetes állapotban, mert látott benne valamit. Ez igen izgalmas dolog, sajnos a “valami” sokszor eltűnik, mire hazaviszi az új tulajdonos, vagy a restaurálás során derül ki, hogy a mozgalmas és sokat ígérő patinaréteg alatt unalmas és sík jelenet lapul. Vagy egy hamis szignó. Esetleg egy másik kép, rosszabb, mint az előző. Itt viszont tagadhatatlanul bájos portréról volt szó, a kérdés már csak az volt, mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e, lehet-e restaurálni?
Első pillanatra a festmény legnagyobb hibájának a laza, gyűrt, rongyra hasonló, hullámos vászon tűnt. Sokkal alattomosabb jelenség volt valójában a gyenge kötésű, pergő festék mely érintésre is hajlamos volt hullani; a széleken nagyobb festék nélküli területek mutatták ezt a rossz tulajdonságát. A legnagyobb problémát csak sejteni lehetett, de ez már csak a festmény tisztítása közben derült ki. Az olajtartalmú lakk, melyet fényesítő szándékkal kentek fel a felületre, esetleg minden nagytakarításkor átdörzsölték egy olajos ronggyal, masszívan rákötött a felületre, hiszen kitűnően rögzülhetett a szintén olajtartalmú festékhez. Türelmes és óvatos munkával lehetett csak szétválasztani a rétegeket, közben figyelemmel kellett lenni a rosszul kötő alapozásra, morzsolódó festékre is. A méretét is változtatták anno az olajfestménynek, mert látszott, hogy körben lehajtották a festővásznat, rajta ott az eredeti festés. Rengeteg kézi vasalással simítottuk ki a a gyűrt vásznat és ha valamikor, hát itt igazán indokolt volt az alapos konzerválás. Sok-sok retussal pótoltuk a sok-sok hiányt és láss csodát: új életre kelt a festmény.
Annyit még el kell mondani róla, hogy a háttérben látható felirat egyértelműen teljesen eredeti. Ajánlás, szignó és dátum. Sajnos egy része számunkra teljességgel megfejthetetlennek bizonyult, hiába nagyító, fototechnika és türelem, a kézírás győzött, a festő kiléte titok maradt. A címzés olvashatóan “cimborámnak” szól, és ez a végképp ismeretlen kedves barát lehetett az, akinek az ifjú hölgy olyan fontos helyet foglalt el a szívében. Húga, menyasszonya vagy leánya lehetett? Sosem derül ki. Az egész egy antik, talált fényképre emlékeztet egy régóta lakatlan házból. A talált fényképekkel ellentétben, melyeket legjobb esetben egy cipős dobozban helyeznek végső nyugovóra, a festményről már több mondható: megbecsülést és olyan gazdát kapott, aki látja benne azt a különlegeset…
Olaj, mint lakk – természetes anyagok a restaurálásban 2.
Ismét természetes anyagokról, ismét nem abban a vonatkozásban, ahogyan várni lehetne. Természetes, hogy az olajfestmény, olajfestészet, olajkép, olaj, lenolaj, olaj médium stb. általában és szorosan az olajfestményekhez és előállításához köthető szavakról, kifejezésekről az olaj, mint festészeti alapanyag szerepe a festészeti anyagok közül egyértelműen pozitív előjellel szerepel a szótárban. Ez általában így is van – kivétel ez alól, mikor lakk formájában szerepel, miért is?
A fenti olajfestmény felülete igen, hullámos. Láthatóan megsötétedett, sárgás tónus uralja, egyértelműen javításra, felújításra, restaurátorra szoruló festmény. Hullámosságát, a vászon tapinthatóan kemény torzulásait a hátoldalon alkalmazott enyv – mint ragasztóanyag – okozta, erről korábban itt írtunk. Mit láthatunk még a nyilvánvalón kívül?
Első pillantásra talán semmit, de második szemrevételezésre igencsak gyanús ez a súroló fényben készült felvétel (mely kimondottan a felszíni egyenetlenségek, a felület fénytörési hibáinak kimutatására alkalmas fototechnikai eljárás) – bár megjelenése, a felület fénye, felülete hasonló a gyanta alapú lakkal védett festményéhez, némely tulajdonsága merőben más kategóriába sorolja. Ha a festmény felületét záró lakk (firnisz) réteg olajat tartalmaz, könnyen létrejöhet az a jelenség, hogy a festménylakk olaj tartalma reakcióba lép az olajfesték olaj tartalmával: similis simili gaudet, túl szoros kötés lép fel köztük. Elkészülte után minél hamarabb lakkoznak le egy festményt olajtartalmú, ún. olajlakkal, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a lakkot nem lehet sérülésmentesen elválasztani a festékrétegtől.
A képen szereplő festmény – története ismert, ami az egyik legnagyobb ritkaság – elkészülte után kb. 20-30 évvel lett olajjal kezelve. Régi házi praktika lévén, ezen nincs mit csodálkozni – a házi praktikák egy részéről idővel úgyis kiderül, hogy a legmodernebb tudományos kísérletek és nézetek igazolják őket, más részük pedig annyira közel áll a babonához, kuruzsláshoz, fekete mágiához vagy egyszerűen csak teljesen hatástalan, hogy csak mint érdekesség szerepelhet. Ezek helyett pedig elkövet a mai kor is szép számmal félreértéseket és hibákat…
A két olajréteg (festékréteg, lakkréteg) eltérő öregedési görbéje szerencsére elég nagy különbséget mutatott ahhoz, hogy a lakk biztonsággal eltávolítható legyen a festett felületről. A változás pedig – nem meglepő, hiszen még laikusok számára is ismert az olajok, olaj tartalmú festékek erős sárgulásra való hajlama – óriási. A kemény lakkréteg eltávolítása után a felület “megkönnyebbül”, a vászon, enyv és kréta természetes rugalmassága helyreáll.
A hátoldalt borító enyvréteget el kellett távolítani (kartonpapír szolgált a vászon megerősítéséül, melyet enyvvel rögzítettek), majd új vászonnal megerősíteni.
A restaurált olajkép igen csak látványos változáson ment keresztül. Szinte teljesen reménytelen kiindulási állapotból mely menthetetlenül torznak, meggyötörtnek tűnt – helyre lehetett állítani a festményt, méghozzá minden sérülés nélkül.
A miértre a válasz pedig a címben rejlik. A természetes anyagok hihetetlen ellenálló képessége, képessége a – bármily furcsa és természetesen nem a szó szoros értelmében vett – “regenerálódásra”, a felhasznált anyagok sok száz év alatt megtapasztalt, ismert tulajdonságai: egyelőre nem született még mesterséges úton előállított anyag, mely versenyre kelhetne a nyulak bőréből főzött enyvvel, az őrölt, égetett ásványokkal, a kék virágú len rostjaival. Persze ez nem bizonyít semmit, hiszen a szintetikus anyagok, műanyagok világa olyan új, hogy érdemben nem volt még ideje bizonyítani. Néhány száz év és kiderül…
A parasztudvart ábrázoló festmény magántulajdon
Tisztább a tisztánál avagy festmények tisztítása – hol a határ ?
A festmények tisztítása egyik olyan területe a festmények restaurálásának, ahol nincs “mellébeszélés”. Visszafordíthatatlan folyamatról van szó, mely a legnagyobb körültekintést követeli meg a restaurátortól. Az esztétikai helyreállítással, retussal szemben – mely ideális esetben, etikus esetben bármikor, a festmény sérülése nélkül eltávolítható a felületről és igazából ha rossz is, a jó ízlésen és az elkövető hírnevén kívül nemigen rombol semmit (etikus és ideális eseten itt elsősorban az alkalmazott anyagokat értjük de erről majd később) – a retussal szemben a tisztítás, feltárás végleges, irreverzibilis folyamat.
Ezzel együtt nem kell/ nem kellene tőle tartani. Nagyon sok helyen találkozik a restaurátor azzal a nézettel, hogy egyes festmények sárgás tónusa ún. antik hatást kölcsönöz a képnek és értéket tulajdonítanak neki – tévesen. Tagadhatatlan, hogy van némi melankolikus hangulata a sárgás, öreg lakkrétegnek, de semmi több. Valóban előfordul olyan eset is, hogy annyira jó állapotú a festmény, hogy az enyhén sárgult lakkrétegen kívül nem lenne vele teendő. Ilyenkor az is megoldás lehet, hogy amíg nem zavaró az enyhén megváltozott színtónus, nem avatkozik közbe a restaurátor. A legtöbb esetben viszont feltehető a kérdés – miért nem olyannak szeretnénk látni a festményt mint ahogyan alkotója elképzelte és megfestette?
Ha már festmény tisztítás, a másik gyakran hallott vélemény, kívánság, elképzelés: “csak egy kicsit”. Mint mindennek, ennek a mondatnak is többféle értelmezése lehetséges. A festmény restaurátor szempontjából olyan esetben vállalható (de akkor sem így nevezi) amikor például olyan mértékig hiányos az eredeti festés, hogy ennek okán vagy más indokból egy későbbi kor rétege kerül megtartásra; esetleg valamilyen csoda folytán az eredeti lakkréteg elválasztható a később rárakódott rétegektől stb. Köznapi értelemben ha komolyan kellene venni, gyakran szembesülnénk az alábbi jelenséggel:
Ezen a darabka képsarkon nagyon jól megfigyelhető, hogy a sárgult lakk eltávolítása csak az első fázisa a festmény tisztítása során történő lépéseknek. Itt természetesen szó sincs átfestésekről, retusokról vagy a festékre felhordott egyéb matériákról, itt egyszerűen annyi történt, hogy egy már nem teljesen tiszta festmény került lelakkozásra… Ilyen esetben bizony kár lenne megelégedni a lakkréteg óvatos eltávolításával, hiszen ez még messze nem az a színvilág, ahogyan a művész feltette a vászonra a felhőket.
Ha egészen közelről nézzük, egy ilyen felvételen laikusként is meg lehet állapítani, hogy melyik a később felhordott festékréteg. Az eredeti festék öregedési repedéseit elfedi a későbbi réteg – itt nem volt kérdés, hogy érdemes feltárni az alsóbb rétegig.
Valóban nagy felelősség annak megállapítása, hogy meddig, milyen mélységig kell, lehet, érdemes feltárni egy festményt. Mégis érdemes félretenni a túlzott óvatoskodást, ellenkező esetben könnyen lemaradhatunk valami fontosról – például arról, hogyan néz ki valójában a birtokunkban lévő festmény…