Egy fiatalasszony meg egy öreg, meg egy nyitott ablak
Egy igazi ritkaság járt nálunk nemrég. Ez az a festmény, melynek valóban minden percét (lásd: munkával töltött idő) élvezi az ember. Korabeli képregény, puzzle, rácsodálkozás a világ folyásának változatlanságára, bizonyos dolgok örökkévalóságára, a saját mulandóságunkra. Semmi melankólia, ez távol áll a témától! Kis XVII. századi tünemény Németalföldről, egy darabka vászon, egy darabka idő. Nem múlt, hanem jelen. A festmény restaurálásáról olvasható legújabb cikkünk ITT, meg persze több felvétel az átváltozásról. Nem csak a kora, ritka volta miatt kedveljük ezt a képet, de határozottan van benne valami olyanfajta életigenlés, életkedv, vagy nevezzük bárminek, ami mindig felvidítja a nézőt. Cseppet groteszk, kicsit őrült, de nagyon emberi: görbe tükör.
Amikor nincs arany középút
Arany és arany között van-e különbség? Ha nem megmunkált nemesfémről, nem ékszerről, nem kifejezett mennyiségekről vagy karáttartalomról esik szó, van-e, lehet-e különbséget tenni arany és arany között? A maga fém valójában alkalmazott, megmunkáláson, művészi átalakításon át nem esett arany különbözhet-e más, azonos mennyiségben jelen levő, hasonlóan megmunkálatlan aranytól? Lehet-e dönteni egyik vagy másik javára?
Persze, hogy van különbség, hiszen a kérdés feltételezi a választ. Persze nem is olyan szempont alapján mondjuk ezt, ami feltétlen kézenfekvő lenne.
Adott egy XV. századi fatáblára készült festmény, melynek háttere aranyozott. Igazából nem is egy fatábla, hanem öt és nem is csak egyszerűen aranyozott felületről esik szó, hanem kétszeresen aranyozottról. Bonyolult? A jelenség pedig nem ritka. Arany felületet javítani, kiegészíteni, restaurálni etikusan és praktikusan arannyal célszerű. Persze nem minden esetben kerül laparany, füst arany a poliment arany tetejére, de legalább aranypor szerepel kiegészítő elemként. Ebben az esetben is így történt.. (A festmények alkotója a Winkler epitáfium mestere, a szóban forgó festmények a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményének részét képezik).
Az öt táblából álló sorozatból feltehető, hogy egy festménynek erősen sérült az eredeti aranyozott háttere és pár-képek lévén, az egység kedvéért az összesnek megújították az arany felületeit. Miért csak feltételezés? Mert jelenleg még nem történt meg az összes fatábla teljes feltárása, noha restaurálás alatt már voltak az elmúlt évek során. Eleinte azonban nem tűnt indokoltnak, hogy meg legyen kutatva az aranyporral borított háttér bár szembetűnő, hogy az arany később került fel, mint a festmény elkészülte. A felület viszont ép és esztétikus volt, kivételesen precízen hordták fel az aranyport, gondosan körbefestve az alakok, dombok, sisakok és fegyverek kontúrját. Az Ifjabb Szent Jakabot ábrázoló tábla esetében mégis felmerült a kérdés: mit takar az arany?
Az arany bizony aranyat takart, nem is akármilyent! A felső aranyréteg alatt sárgás. olajos festett réteget találtunk, az alatt pedig szinte tökéletesen ép poliment aranyozást, mely egy korú az 1477-ben készült festménnyel. És igen, mindkettő valódi arany de belátható, hogy ez nem az az eset, ahol a felhordott arany mennyisége, vastagsága növelné az értéket. (A pénzbeli érték természetesen kifejezhetetlen, nem számít hát néhány gramm arany… a művészi érték pedig nem mérhető karátban. Jó esetben.) Nem volt kérdés, melyik arany réteg lett az értékesebb.
A felvételek pedig már az Idősebb Szent Jakabot ábrázoló tábláról készültek és látható, hogy ez esetben is szerencsénk volt: gyönyörű, ép, fénylő aranyfelületet tártunk fel. Van tehát különbség arany és arany között és van bizony amikor döntést kell hozni, melyik legyen az “igazi” mert nem maradhat mindkettő és nem mindig megoldható az arany középút.
Fenyő táblára festett ikon restaurálása
A kis, alig tenyérnyi nagyságú fenyőfa táblára festett ikon a maga nemében igazi ritkaság. Elsősorban azért, mert eredete és vásárlásának ideje pontosan ismert, eredetisége tehát bizonyított. Nem elhanyagolható szempont olyan műtárgyak esetében, melyeket előszeretettel és talán legnagyobb számban hamisítanak vagy készítenek az eredetihez megtévesztésig hasonló “utánérzéseket”.
A férfi szentet ábrázoló ikon klasszikus technikával, alapozott fatáblára készült temperával és poncolt arany háttérrel, melyen kissé kopott lüszter festés nyomai voltak láthatóak. Néhány apró festék lepattanástól eltekintve a felület épnek volt mondható, picit besötétedett, picit kopott, de épp csak annyira, amennyire egy hasonló korú festmény esetében természetesnek tekinthető.
Az ikon restaurálása igen apró lépésekből állt, pici mozzanatokból állt össze végül a kép, mely összhatásában mégis észrevehető változást mutatott fel. Az ok elsősorban a gyönyörű, poncolással díszített arany mustrában keresendő, mely minimális retussal is újként ragyog. Az arany háttér meglepően pontos, hibátlan és rendkívül aprólékos munka, mely egészen ékszer-szerűvé teszi a parányi képet – ez ikonok között is ritkaságszámba megy. A kopott lüszter nyomai mindenhol logikusan végigkövethetőek voltak, így gyakorlatilag nem volt kérdés a kiegészítés, retus mértéke és milyensége.
Ikon? Pár centiméternyi fa, kiskanálnyi festék és leheletnyi aranyfüst – mindössze ennyi hozzávaló kell…
A férfi szentet ábrázoló ikon magántulajdonban van
RESTART
“…ti antik festmények. Milyen szép, amikor ott lógtok a falon, évek múlnak évek után és ti nem változtok. Felszínetek nyugodt, sima, sárga tükrét nem borzolja az új idők szele, Megbízhatóak vagytok, masszív két dimenziós világotokban az idők végezetéig nyúlnak kisjézusok anyjuk után, duzzadnak petyhüdt szilvák homályos üvegkelyhek társaságában, rezzenéstelen tekintetű, májbeteg arcok követik lépteimet a gyéren világított, kongó termekben. Örök időkig függenek tépett tollú, fejjellefelé madarak érthetetlen élelmiszerek társaságában, míg szentek változatlan szelídséggel hordanak követ a fejükön és legyeznek poros pálmák szürkés ágaival. Nem igazán kavarják fel a levegőt. Egyszer már jártam itt, ugyanilyen volt, vagy majdnem. Vastag aranykeretbe szögelt, kiábrándítóan sötét sárga emlék, inkább barna. Nem is emlékszem, mit ábrázol. Fontos ez egyáltalán? Olyan szép.”
Pedig fontos. És nem is olyan szép mint elsőre tűnik, noha tagadhatatlan az esztétikája a kicsit dekadens, kicsit melankolikus hangulatú antiksárga műtárgyaknak is, de idővel eljön az pont is, amikor kissé túlzásnak érezzük az alkonyati hangulatot. Ez persze önmagában még nem jelenti, hogy a festmény restaurálásra szorul, de elgondolkodtat.
Egészen más amikor szemmel látható, hogy az idei tavaszi nagytakarítás alkalmából mintha kicsit kevesebb festék lenne a képen, talán csak nem lehullott, ilyenkor azért illik közbelépni. Esetleg kiszakadt a vászon, véletlenül, vagy egyébként teljesen indokolatlanul de egészen megereszkedett az egész és olyan szomorúan lóg.
És ha nem? Végül is tavaly, meg előtte is ilyen volt, nem igazán gondolnám, hogy a jelen állapotában…
Néha azért érdemes felidézni milyen lehetett a festmény akkor, amikor festője letette az ecsetet. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan visszafogott, inkább meghatározhatatlan színű, olyan antik volt már akkor, sőt. Nem kell belenyugodni feltétlenül abba, hogy a műtárgyak sajátja, velejárója és egyáltalán, jellemzője az a furcsa elmúlás-hangulat, naftalin, pátosz és más veszélyes holmik radioaktív halmaza, ami sok esetben csak a tárgyakra rárakódó pormennyiségnek, kiállítótéri személytelenségnek, senki által el nem olvasott de fóliával kasírozott ismertetőszövegeknek, kibolyhozódott ülőkéjű teremőri székeknek, nem szívesen látogatott rokon undok hangulatú, hideg lakásának köszönhető.
Ezek csak tárgyak.
A lényeg valahol máshol van, ott, ahová nem biztos, hogy elér a spotlámpák fénye vagy a mesterségesen irányított figyelem reflektora.
Van, aki rátalál az érdektelen tárlók összekarcolódott plexilabirintusában vagy egy színhelytelen, műnyomóra préselt reprodukción is, esetleg vendégségbe érkezvén szívéhez kap, s rögvest felismeri a barnalakkalatti mester sohasem múló talentumát. Bevallottan vagy sem, erre vágyunk mindannyian, különben rá sem néznénk — és ez a világ egyik legszebb dolga.
Sokkal könnyebb viszont, ha nem kell áttételes elképzelésekkel súlyosbítani a műélvező állapotát és kicsit megkönnyítve a dolgát, mellesleg a műtárgy élettartama is nő, restaurátor műhelybe kerül a festmény –
– nem biztos tehát, hogy feltétlenül az a jó, ha az életnek pont ezt az időtlen idők óta megszokott, állandó pontját hagyjuk változatlanul.
Időnként szükséges a restart, időnként szükséges az újratervezés – lehet, hogy nyerünk vele néhány évtizedet, néhány új, halványan körvonalazódó elképzelést más korokról vagy csak egy új színesfoltot otthonra…
Restaurálás és rekonstrukció más nézőpontból – a budapesti Várkert Bazár freskói felől
Tavaly tavasszal került átadásra a felújított (újjáépített) Várkert Bazár impozáns, Dunapart- hosszan húzódó épületegyüttese. Igaz, hogy további többé-kevésbé ünnepélyes átadások is követték, a mi szempontunkból akkor lett kész, mondhatni akkor került fel rá a korona, amikor az állványzat lebontását követően végre távolabbról, de legalábbis a rakpartról szemügyre vehettük több hónapnyi munkánk eredményét. A pavilonépületek homlokzatán helyezkednek el, pontosabban uralják azt Thán Mór hatalmas falképei – három restaurátor és egy festőművész összehangolt és precízen megtervezett munkájának eredménye.
Sokakban felmerülhet a kérdés – talán értetlenkedve kissé – ha szóba kerül, hogy restaurálás, falkép restaurálás témakörébe sorolandó ennek a falkép sorozatnak az újbóli megalkotása – miért restaurálás, ha nem is volt semmi, de semmi, ami hasonlított volna a homlokzaton a római mitológia immár épületdísszé vált alakjaira? Ez természetes, hiszen a kutatókat, művészettörténészeket és más szakmabelieket kivéve a közönség csak a médiában közölt információkból és a Várkert felújítása kapcsán megjelent ismertetőkből és tanulmányokból tájékozódott és értesült arról, hogy az épületet valaha falképek díszítették, a falfestmények jelenléte tehát egyáltalán nem indokolatlan, épp csak… elpusztultak, megsemmisültek már jóval azelőtt, hogy bárki a saját szemével láthatta volna a freskókat.
A pavilonok homlokzatán látható falképek felújításával, restaurálásával, inkább megalkotásával kapcsolatban hosszas egyeztetés előzte meg a tényleges festői illetve restaurátori munkát. Számos tervet fogadtak majd vetettek el, míg végül megszületett a döntés: ragaszkodni kell az autentikus, eredeti, Thán Mór tervei szerint készült megjelenéshez és az általa alkalmazott festéstechnikához, mert a korhűség és az egységes megjelenés csak így ábrázolható hitelesen. Itt kezd képbe kerülni a restaurátor, a restaurálás, rekonstrukció fogalma, és az a tény, hogy az önkényesség sőt a szabadon megvalósított önálló gondolatok is bizony távol kell álljanak attól a felfogástól, melynek szellemében meg szabad festeni ezeket a festményeket.
A restaurátor – falkép restaurátor jelen esetben – tevékenységétől elválaszthatatlan az a fogalom, amit “rekonstrukció” névvel illetnek. Valóban valamilyen formában a látvány újbóli felépítését takarja, de valójában nagyon is szigorú és kötött módon. Az viszont elvárás, hogy a fentiekkel szemben ne nézzen ki így (szigorúan és mereven), ebből a szempontból az előadó művészethez is hasonlítható… A korabeli tervek értelmezése, analógiák keresése, szín, stílus és korstílus, felület, hatás és összhatás kérdéskörei mellett szempont az anyagok kiválasztása, a múltbeli, jelenlegi és jövőbeli környezeti hatások fizikai és kémiai jellemzőinek figyelembe vétele, mindezeknek megindoklása, előadása és bebizonyítása után több ember munkáját egyként kezelni és összehangolni a logisztikával is rokon művészetté teszi a falkép restaurátor tevékenységét. Tovább gondolva és pusztán elméleti síkon lovagolva, bizonyos értelemben re-konstruálja a valahai látványt minden, ami a restaurátori tevékenység körébe tartozik, mert minden egyes cselekedet közelebb visz a műtárgy, festmény eredetijéhez – legyen az a cselekedet egy tárgy vizsgálata, művészettörténeti hátterének kutatása, egy festmény tisztítása, egy kép konzerválása- még ilyen, “nem direkt építő jellegű” munkafolyamatok esetén is. Ez a fajta rekonstruálás, festmény rekonstrukció vagy tárgy rekonstrukció persze csak elméletben létezik, a restaurátor, konzervátor, kutató fejében, hozzáadva mindig egy újabb információt az eredetiről alkotott gondolathoz, de éppen olyan valós és fontos, mint a kisebb – nagyobb területű látható kiegészítések, vagy a rekonstrukciós falfestmény egy olyan nagyszabású példája, mint a budapesti Várkert Bazár Thán Mór után készült falképei…
A Thán Mór falképek rekonstrukciós festéséről TÖBBET OLVASHAT ITT.
Száz éves por, bekeretezve a falon
A falra akasztott festmények sokszor egészen váratlan, nem kimondottan művészeti vonatkozású titkokat is rejtenek, sőt, az ilyen „titkok” felfedéséért műértők és műélvezők ritkán szokták szemügyre venni a képeket és más műtárgyakat. Felfedezése többnyire a restaurátor érdeme. Mivel rendszeresen találkozunk ezzel a jelenséggel, mondhatni, nem is ritka jelenség. Teljes csendben és észrevétlenül élhetnek társbérlők a képek háta mögött, a vakkeret zugaiban, a keret repedéseiben, és igazán nem zavarnak senkit – jó esetben. Nem csak a por tud meglepően vastag rétegben összegyűlni a feszítőkeret és a vászon közti „zsebben”, hanem sokszor választják otthonuknak ezt a védett zugot különféle bogarak, rovarok, pókok, penészgombák.
Tipikus jelenség az örökölt, ideiglenesen – és azután hosszabb, egészen hosszú időre falnak támasztott festmény, melynek olyan nehéz helyet találni az enteriőrben; vagy egy idős rokon lakásában ötven-hatvan éve a falról le nem akasztott csendélet, elfeledett, ki tudja, kit ábrázoló portré. Az üvegezett keretben lévő, vagy hátoldalukon papírral leragasztott, keretükbe masszívan beépített képeket szinte senki, sohasem szokta portalanítási céllal elővenni egy – egy nagytakarítás alkalmával. Valójában nagyon is helyesen, hiszen sok akaratlan sérülésnek lehet elejét venni, ha nem otthon fellelhető szerszámokkal és háztartási tisztítószerekkel történik a tisztítás. Sérülés alatt természetesen a festmény sérülését kell érteni, mert nem csak egy öreg, de akár egy húsz – harminc éves festmény is lehet olyan állapotban, hogy akár a keretből történő kiemelés is rongálhatja. Az a festmény, melyet olyan módon tettek üvegezett keretbe, hogy az üveg érintkezik a vászonnal, gyakran egyszerűen ráragad az üvegre, ilyenkor pedig házilagos módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy úgy legyen az üveg és a kép szétválasztva, hogy a festék a vásznon, és ne az üvegen maradjon. Első ránézésre pedig nem lehet megállapítani, hogy okozható-e kár azzal, ha valaki megpróbálja saját kezűleg „karbantartani” a festményt és kibontja keretéből. Ennek ellenére az sem szempont, hogy a képekhez soha, senki ne nyúljon, hanem azért időről időre le lehet akasztani őket a falról és szemügyre venni a hátoldalukat is.
A vászon hátulján, a vakkeret és a vászon között, a kép és a díszkeret között, minden kis résben megbújó por ideális táptalaja lehet a különféle penészgombáknak, rovaroknak és azok petéinek, lárváinak. A hideg, nedves falon függő képek nagyobb valószínűséggel penészednek, a nagyvárosi környezet ablakréseken is beszivárgó koromrétege látványosan megül minden repedésben. Nem csak látványnak csúnya, de a penész és a por erősen allergén tulajdonságokkal is bírhat, és annak, aki allergiában vagy asztmában szenved, kellemetlenséget is jelenthet.
Mindez azonban csak akkor jelenthet gondot, ha elhanyagolják: a megoldás csupán némi figyelem kérdése. Végül, de nem utolsó sorban egy szintén gyakorlati szempont: ha valaki értékesíteni szeretné a festményeit, vagy kiállításra adja kölcsön – érdemes kikérni egy restaurátor véleményét még akkor is, ha teljes restaurálás nem is feltétlenül szükséges. Olyan szemmel is szemügyre lehet venni a tárgyakat, hogy ne kelljen elhanyagolt, esetleg fertőzött festményt mások rendelkezésére bocsátani…
