Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről
Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről. …mitől romantikus egy festmény? Talán a témája? Nem a festmény, a történet a festményről. Inkább kedvesnek mondanám. Vagy ha jobban meggondoljuk, nincs is benne semmi különös. Megvásárolták, megjavítottuk, kész. Mégis. Valamiért mégis olyan kellemes a jelenség, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos volt valamikor, valakinek.
A portré fiatal lányt ábrázol, egészen egyszerű, szinte minimalista módon megfogalmazva; mint egy gyors vázlat, egy futó gondolat.
Szerencsére nem csak mi, a restaurátorok gondoltuk úgy, hogy ez egy fontos kép. Egy régi ismerősünk szerezte meg, rettenetes állapotban, mert látott benne valamit. Ez igen izgalmas dolog, sajnos a “valami” sokszor eltűnik, mire hazaviszi az új tulajdonos, vagy a restaurálás során derül ki, hogy a mozgalmas és sokat ígérő patinaréteg alatt unalmas és sík jelenet lapul. Vagy egy hamis szignó. Esetleg egy másik kép, rosszabb, mint az előző. Itt viszont tagadhatatlanul bájos portréról volt szó, a kérdés már csak az volt, mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e, lehet-e restaurálni?
Első pillanatra a festmény legnagyobb hibájának a laza, gyűrt, rongyra hasonló, hullámos vászon tűnt. Sokkal alattomosabb jelenség volt valójában a gyenge kötésű, pergő festék mely érintésre is hajlamos volt hullani; a széleken nagyobb festék nélküli területek mutatták ezt a rossz tulajdonságát. A legnagyobb problémát csak sejteni lehetett, de ez már csak a festmény tisztítása közben derült ki. Az olajtartalmú lakk, melyet fényesítő szándékkal kentek fel a felületre, esetleg minden nagytakarításkor átdörzsölték egy olajos ronggyal, masszívan rákötött a felületre, hiszen kitűnően rögzülhetett a szintén olajtartalmú festékhez. Türelmes és óvatos munkával lehetett csak szétválasztani a rétegeket, közben figyelemmel kellett lenni a rosszul kötő alapozásra, morzsolódó festékre is. A méretét is változtatták anno az olajfestménynek, mert látszott, hogy körben lehajtották a festővásznat, rajta ott az eredeti festés. Rengeteg kézi vasalással simítottuk ki a a gyűrt vásznat és ha valamikor, hát itt igazán indokolt volt az alapos konzerválás. Sok-sok retussal pótoltuk a sok-sok hiányt és láss csodát: új életre kelt a festmény.
Annyit még el kell mondani róla, hogy a háttérben látható felirat egyértelműen teljesen eredeti. Ajánlás, szignó és dátum. Sajnos egy része számunkra teljességgel megfejthetetlennek bizonyult, hiába nagyító, fototechnika és türelem, a kézírás győzött, a festő kiléte titok maradt. A címzés olvashatóan “cimborámnak” szól, és ez a végképp ismeretlen kedves barát lehetett az, akinek az ifjú hölgy olyan fontos helyet foglalt el a szívében. Húga, menyasszonya vagy leánya lehetett? Sosem derül ki. Az egész egy antik, talált fényképre emlékeztet egy régóta lakatlan házból. A talált fényképekkel ellentétben, melyeket legjobb esetben egy cipős dobozban helyeznek végső nyugovóra, a festményről már több mondható: megbecsülést és olyan gazdát kapott, aki látja benne azt a különlegeset…
Edvi Illés Aladár és Viski János – restaurálás kétszer
Restaurálás kétszer. Illetve, kétszer egy festmény restaurálása, azaz nem mindegy, hogy egy festmény kétszer kerül restaurátor kezébe, vagy két festmény egyszerre jár restaurátor műhelyben. Akárhogy is, ez csak játék a szavakkal. A tények persze egyszerűbbek – mondjuk, mint az egyszeregy. Adott két művész, mindkettő nem csak a műkereskedelemben, de a művészet történetében is ismert és aki csak kicsit is járatos a műkereskedések, aukciós házak, művészeti galériák, eladó festmények világában vagy kedveli a 20. század eleji magyar művészetet, biztosan találkozott már a nevükkel.
Viski János festményeivel nem ritkán találkozni a műkereskedelemben. Igen sok olajképet alkotott, és igen, festményei legtöbbünk számára egyet jelentenek vizuálisan szembehelyezkedni egy vágtató ménessel. Lovai, csikós hajtotta száguldó állatai minden korban a népszerűséget jelentették számára. Hosszú élete során végig kísérte munkásságát a magyar paraszti élet, az állatok, de főleg a lovak szeretete. Kivételes biztonsággal formálta meg újra meg újra (és újra) a mozgalmas alakokat, tökéletes anatómiai tudással építette fel formáit. Sok tárlaton vett részt és több kitüntetést is nyertek munkái, sőt a Nemzeti Galériában is őrzik egy olajfestményét.
Épp úgy, mint Edvi Illés Aladárnak – neki több képe is a nemzeti gyűjtemény része -, akinek talán még többen ismerik munkásságát. Ismerős lehet a nagybányai, szentendrei, kecskeméti, budapesti művésztelepek alkotó tagjaként, de illusztrátorként is (pl. Malonyai Dezső A Magyar nép művészete c. könyvének első kötete). És igen, azért a borjak is eszünkbe jutnak gyakran. Kétségtelen, hogy ezt a rendkívül népszerű és aranyos témát Edvi Illés többször, sokszor, elég sokszor alkalmazta.
Két kiváló festőművész két olyan képe került tehát műhelyünkbe, melyek – a fentiek alapján – nevezhetőek akár “szériaterméknek”. Mégsem érdemes így gondolkodni, el is áruljuk, miért.
Mindkét festmény valóban az, aminek látszik, tehát itt nyoma sincs az utánérzésnek, másolásnak, átlényegítésnek, ne’ adj Isten, a hamisításnak. Ez már önmagában jó dolog, az pedig még inkább, hogy mindkét festmény szerencsés pillanatban került ki a festő műteremből,
Mindkét festőművész munkássága messze túlmutat – ezt nem szükséges kifejteni – a műkereskedelemben fel-és eltűnő szobadekorációkban megnyilvánuló, indokolatlan színekkel és formákkal operáló, “nekem tetszik” vasárnapi festőkön. És bár lehet, hogy ismét boci és ló a téma, tekintsünk el ettől; nézzük a festményeket.
Viski János egyik késői festményéről van szó, állapota nem volt rossz, elsősorban új feszítő keretre volt szüksége és némi tisztításra, a szürkés felszín sárgásan megfolyó lakkot rejtett. A változás mégis látványos volt. A lovak pedig igenis szépek. Ritkán tölt el az ember egy-két percnél többet egy ilyen, vagy hasonló jellegű festmény nézésével (általában egy nappaliban), de a restaurálás az a munka, ahol ez az idő lényegesen több. Érdemes észrevenni, hogy milyen biztos a megfogalmazás, mennyire kézenfekvőek és egyszerűek az eszközök, melyeket használ, és azt,hogy festészetileg ez bizony egy teljesen helyénvaló kép. A restaurálás után pedig még a lovak által felvert por is része lett a kompozíciónak.
Edvi Illés bociképe jobban megviselt állapotban érkezett, bár első látásra nem tűnik fel rajta semmi különös. Kicsit sárga, a felülete azonban hibátlan, kicsit kopott a kerete. A tisztítás során viszont sok olyan réteget találtunk, ami nem tartozott az olajfestményhez. A sok sárga réteg és retus, átfestés alatt ugyan az a borjú volt, csak sokkal szebben és részletesebben. A szignatúra maradt, épen és hibátlanul, a kis festmény hangulata viszont teljesen megváltozott.
Ne lépjünk tovább automatikusan, legyintve arra a látványra, amit mindig látunk – mert nem is így van. Akkor is, ha függ otthon a falon egy, vagy valamelyik élemedettebb rokonnál. Nem is olyan magától értetődő, mint hisszük. Arról nem is beszélve, hogy kis odafigyeléssel újra elővarázsolható, újjáéleszthető az a hangulat, ami anno ennyi kép megfestésére ösztönözte Edvi Illés Aladárt és Viski Jánost és ami olyan kelendő volt a század elején, Budapesten, az egyik, másik, mindegyik tavaszi vagy őszi tárlaton…
A festmények magántulajdonban vannak
Lazúr, sfumato, áttűnő festékrétegek vagy kosz – restaurátor fogalomtár
A restaurátori terminológia valóban speciális. Képzőművészeti berkeken belül is – ahol pedig nem számít különcségnek minden textilnemű drapériának tisztelése vagy a valőr, lazúr, textúra stb. szavak rendszeres, akár napi szintű használata – sajátos szókinccsel rendelkezik minden valamirevaló restaurátor, mire kikerül az alma mater falai közül.
Nagyobb kihívás viszont a való életben ezen szavak materiális formáival szembesülni, találkozni azzal, hogy ami a papíron egyszerű, érthető és megtanulható, az a földön nem mindig úgy testesül meg, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Minden szakmának, minden hivatásnak tulajdonsága ez – különösen azoknak, melyeket két kézzel végeznek és olyan tárgyakon alkalmaznak, melyekből nincs két egyforma.
Jelen példa kosznak mutatkozó lazúros (áttűnő, áttetsző) festékrétegek alkalmazását mutatja, természetesen az alkotó művész által. Az is rögtön látható, hogy mennyire nem szembetűnő ez a fajta festésmód, mennyire könnyű elveszni a részletekben, rétegekben, mennyire könnyű egyetlen mozdulattal megszüntetni a sfumato – hangulatot.
Fent: Restaurálás közben készült felvétel, ahol az apró, tűpont méretű kitöréseken kívül a felület “tiszta” : a barna és szürke foltok, átmenetek kicsit távolabbról nézve homogén, finom szürke felületet képeznek. Nagyon könnyű az ilyen típusú festésmodort nehezen eltávolítható, megsárgult lakkrétegnek nézni..
Fent: A határvonalak finomítása, árnyaltabbá tétele gyakran oly módon történik, hogy “szárazon söpri” a festéket az ecset, így a raszterpöttyök elvén lesz áttűnő a felület. Kosszal, a vászon szövésébe beülő szennyeződésekkel kiválóan összetéveszthető, épp ilyen könnyen eltávolítható, ha a restaurátor figyelmetlen
Fent: Itt egy korábbi restaurálás alkalmával megkopott a szürkére felvitt barna lazúr – közelről bizony megtévesztően hasonló egy sokadik lakkréteghez. Az újabb restaurálás során a lazúr réteget vissza kellett építeni
Fent: Gyönyörű példa arra, mikor az alsó,sötét festékréteg átdereng a fehér lazúron – első látásra megtévesztő lehet, “mi van fönn, mi van lenn”. A harmadik kép mintha lyukat ábrázolna, megkopott a festék az árnyékos helyen? valójában a szemet becsapó “vakfolt” teszi mélyebbé az árnyékot, mint tenné egy sötétebb tónus.
Általában elmondható, hogy a gyakorlat, a sok-sok kézbe vett festmény az, ami segít felismerni az ilyen és ehhez hasonló festészet technikai finomságokat. Megtanulni valóban lehet és kell is – utána viszont élesben és nehezített pályán jön a jelenségek felismerése és a gyakorlat alkalmazása. Adott esetben vastag, sötét, elsárgult lakkon keresztül is át kell látni…
Tavaszi virágcsokor – színesben avagy festmény tisztítás a tavaszi megújulás jegyében
A tavasz és a megújulás jegyében időnként a festett virágok is gondoskodásra szorulnak. Noha jóval tartósabbak vágott vagy cserépbe ültetett társaiknál, ez a csokor például kilencvenhat éve hervadhatatlan, a védő lakkréteget nélkülöző olajkép a tavaszi portalanítások ellenére évről-évre egyre szürkébb és szürkébb. A lakkozott festmények jellegzetes elsárgulásával, megsötétedésével szemben a lakkozatlan felület oly módon köti meg a szennyeződéseket, hogy közvetlenül a festékrétegre ül, a vászon rostjai közé szivárog be a por, a korom.
A szerencse ebben az esetben az volt, hogy első alkalommal történt restaurátori beavatkozás a festményen illetve soha nem próbálták portörlésen kívül más eljárással, házi praktikával, házi módszerekkel megtisztítani az olajképet. A festmény tisztítás gyűjtő fogalom és szakmai szempontból nem is mindig pontos meghatározás, de általánosságban és nyilvánvalóan a kosz, szennyeződések és az elsárgult lakkréteg eltávolítását szokás alatta érteni. Minden beavatkozás kockázattal és és egészen minimális sérüléssel járhat, valójában és ideális esetben ennek a mértéke elhanyagolható, pusztán matematikai értelemben létezik és emberi szem számára nem érzékelhető. Elméleti és filozófiai síkokra pedig nincs értelme terelni a művészetet, illetve ez a művészetnek mint olyannak egészen más aspektusait jelentheti, de festmény restaurátori, képjavítói minőségben a művészet eme egzotikus tájai messze esnek tőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől…
Ezzel együtt vagy ennek ellenére? mégsem hagyható figyelmen kívül az a tényező, hogy a védő lakkréteget nélkülöző felület letisztítása, megtisztítása mindig kissé magasabb kockázattal jár – a kockázat pedig annál nagyobb, minél többször gyötörték már a felületet különféle tisztítási eljárásokkal, akár (hátrányosan) megváltoztatva annak fizikai, kémiai tulajdonságait is.
A valóságban azonban a festmény tisztítás kevésbé volt drámai, ez az olajkép gyönyörűen és minden probléma nélkül vált meg a majd’ százévnyi portól, koromtól és egyáltalán nem mutatkozott hajlamosnak semmiféle károsodásra. A vászon – “élő”, szerves anyag lévén valósággal megkönnyebbül, visszanyeri rugalmasságát.
A restaurálás további lépései után oldott dammárgyantával lakkoztuk a felületet, hogy a jövőben már a lakk felszíne védje a festményt – egyúttal a felület fényvezető tulajdonságai is javultak, mely a színek élénkségét, mélységét növelte…. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, látványosan tisztább, színesebb és egyáltalán: szebb lett a muskátlicsokor. Tudományosság ide vagy oda, a lényeg általában igen egyszerű és emberi…
Vásár fényes délben – olaj, fatábla és dinnyék
Ritka
A tenyérnyi kis fatábla ritkaságnak számít a maga nemében – eredete ismert, állapota sok-sok évtizedes féltő gondoskodásra utal, felületéhez még soha, senki nem nyúlt javító szándékkal. Díszkerete külön ehhez a festményhez házilag készített, ötletességet, kreativitást feltételez és pompásan illik a pici, hangulatos zsánerképhez.
Klasszikus
Klasszikus példa arra is, hogyan néz ki egy védőlakk nélküli festmény, kb. kilencven év “porával”.
Apró látványosság, mely természetesen megőrzésre került: a tábla (valójában rétegelt lemez, de funkcióját kiválóan ellátja) hátoldalára festett/nyomott mintás papírt ragasztottak ismeretlen, de leginkább dekorációs céllal, ma már egy ilyen kézzel készített papír is ipartörténeti emlék.
Leleményes
A díszkeret leleményes módon egy régebbi és valószínűleg használhatatlanná vált faragott keret felhasználásával készült, melynek rátétes szívsora lett egyszerű, festett-bronzporos fakeretre erősítve, a végeredmény pedig egészen meggyőző.
A majd’ egy évszázad nem múlt el nyom nélkül, de összességében nem lehet kifogás a festmény állapotával szemben..
…a tisztítás pedig igen csak látványos eredményt hozott.
Végül
A letisztított és helyreállított festmény végül kellemes, hangulatos kis képnek bizonyul, gazdái nagy örömére már színesnek is, a restaurátor számára pedig igazán élvezetes munka az ilyen – hiába, megunhatatlan látvány és egyébként is, jó dolog napfényt varázsolni egy piactérre – különösen, hogy az egymásra halmozott dinnyékből ítélve forró nyár derekán járunk…
– A festmény magántulajdonban van –
Néhány gondolat utólagos szignatúráról, sárga lakk alatt rejtőzködő igazságról és magyar festőkről Münchenben – tanulmány portré restaurálása
Sztereotípiák, pro és kontra
Első látásra
A leányfejet ábrázoló, kis méretű, besötétedett festmény tipikus példája annak, hogy nem érdemes első látásra ítéletet mondani egy festményről illetve arra, hogy milyen könnyű (lehet) akár a második, sokadik pillantás után is téves következtetéseket levonni. Miért is? Első látásra legalábbis semmitmondónak tűnhet a még letisztítatlan festmény sárgult lakk alatt hullámosodó felülete, látható, hogy portré, talán egy fiatal leány. A lakk poros, a vászon felfeszítése meglazult, ráadásul úgy tűnik, hogy jóindulattal is közepes kvalitású, igazán semmi különös, semmi említésre méltó, a feladat most egy egy-a-sok-közül portré restaurálása.
Restaurálás előtt
Második látásra
Szignatúra a bal alsó sarokban. Ennek általában örülni lehet, de van olyan formája is, amikor a restaurátor nem osztatlan lelkesedéssel üdvözli a festő kézjelét. A felületbe bekarcolt szignatúrának több fajtája létezik – a friss festékrétegbe ecsetnyéllel vagy más eszközzel karcolt szignó egyértelműen egy korú a festménnyel – a száraz festékrétegbe karcolt évszám és név azonban gyanús, hogy későbbi. Honnan lehet észrevenni? A vonalak nem “szaladnak”, a megszáradt festék felületét megsértő vonalak szögletesebbek és apró kitörések szegélyezik. Egy, a festés dátumánál később felkerülő szignó esetében nagyobb annak az esélye, hogy nem a festő kézjegye, illetve hogy nem pontos információkat hordoz a festő személyére vagy az évszámra vonatkozóan.
Szignatúra a bal alsó sarokban
Harmadik látásra
A portré restaurálása a felület feltárásával kezdődött. A festmény tisztítása során eltávolítottuk az elsárgult, megsötétedett lakkot; a kép pedig meglepően sokat tisztult. Hirtelen világossá vált (szó szerint is) hogy nagyon is kellemes hangulatú, könnyed és igen ügyes tanulmányról van szó. A művész tökéletesen birtokában volt a festői eszközök ismeretének, a sötét tónus, a visszafogott színek ellenére sem komor vagy unalmas a portré. Az olajfesték könnyen, foltszerűen, formakövetően és tiszta színekben van felhordva az alapozásra, melyet néhol előbb sötét aláfestő réteggel fedett, majd ebből emelte ki és formálta meg a világosabb területeket, kihasználva formaalkotásra az áttűnések okozta effektusokat. A arc ábrázolása anatómiailag pontos, látszik rajta, hogy festőjének nem az első és nem a második próbálkozása egy portré megalkotására.
Negyedik látásra
A hullámos vászon vasalása, a festmény dublírozása (a gyenge festővászonnak új vászonra való rögzítése, ragasztása) után érdemes még egy pillantást vetni a szignatúrára. A felirat a következő: München ’87 valamint egy ER monogramm. A ’87 egyértelműen 1887-et jelöl, mind stíluskritikai, mind anyagismereti oldalról vizsgálva. Érdemes figyelembe venni most azt a lehetőséget is, melynek némileg kisebb ugyan az esélye – de csak matematikailag. Ha valódi az évszám, a helyszín (és a monogramm) – és mindezt akár a festő is karcolhatta a felületbe, mondjuk fél évvel a kép elkészülte után… máris többet tudhatunk a festményről.
München a 19. század végén az akadémikus történelmi festészet fellegvára és egyben az új hangok, új színek új művészeti látásmódok és tapasztalatok szülővárosa is volt, ahová egész Európából, így Magyarországról is rengetegen érkeztek tanulni. Ebben az időszakban, amikorra ezt a festményt datálhatjuk, ismert, hogy Münchenben járt, tanult és dolgozott például Csók István, Neogrády Antal, Pálya Celesztin, Grünwald Béla, Poll Hugó, Vaszary János, Lyka Károly és még sokan mások, innen indult ki a Nagybányát megelőlegező Hollósy kör…
A leányportré tökéletesen illeszkedik ebbe a milliőbe, a laza, naturalista festésmód, a festőiskolai tanulmányt idéző megfogalmazás valóban jelentheti azt, hogy a szignó egy korú a festménnyel – legfeljebb néhány hónap, vagy év különbséggel, de ez igazán már nem is lényeges. …..Már csak az a kérdés: ki lehetett E.R.?
A portré restaurálása Gyöpös Viktória és Gyöpös Miklós munkája; a festmény magántulajdonban van.
Restaurált festmény