Edvi Illés Aladár és Viski János – restaurálás kétszer
Restaurálás kétszer. Illetve, kétszer egy festmény restaurálása, azaz nem mindegy, hogy egy festmény kétszer kerül restaurátor kezébe, vagy két festmény egyszerre jár restaurátor műhelyben. Akárhogy is, ez csak játék a szavakkal. A tények persze egyszerűbbek – mondjuk, mint az egyszeregy. Adott két művész, mindkettő nem csak a műkereskedelemben, de a művészet történetében is ismert és aki csak kicsit is járatos a műkereskedések, aukciós házak, művészeti galériák, eladó festmények világában vagy kedveli a 20. század eleji magyar művészetet, biztosan találkozott már a nevükkel.
Viski János festményeivel nem ritkán találkozni a műkereskedelemben. Igen sok olajképet alkotott, és igen, festményei legtöbbünk számára egyet jelentenek vizuálisan szembehelyezkedni egy vágtató ménessel. Lovai, csikós hajtotta száguldó állatai minden korban a népszerűséget jelentették számára. Hosszú élete során végig kísérte munkásságát a magyar paraszti élet, az állatok, de főleg a lovak szeretete. Kivételes biztonsággal formálta meg újra meg újra (és újra) a mozgalmas alakokat, tökéletes anatómiai tudással építette fel formáit. Sok tárlaton vett részt és több kitüntetést is nyertek munkái, sőt a Nemzeti Galériában is őrzik egy olajfestményét.
Épp úgy, mint Edvi Illés Aladárnak – neki több képe is a nemzeti gyűjtemény része -, akinek talán még többen ismerik munkásságát. Ismerős lehet a nagybányai, szentendrei, kecskeméti, budapesti művésztelepek alkotó tagjaként, de illusztrátorként is (pl. Malonyai Dezső A Magyar nép művészete c. könyvének első kötete). És igen, azért a borjak is eszünkbe jutnak gyakran. Kétségtelen, hogy ezt a rendkívül népszerű és aranyos témát Edvi Illés többször, sokszor, elég sokszor alkalmazta.
Két kiváló festőművész két olyan képe került tehát műhelyünkbe, melyek – a fentiek alapján – nevezhetőek akár “szériaterméknek”. Mégsem érdemes így gondolkodni, el is áruljuk, miért.
Mindkét festmény valóban az, aminek látszik, tehát itt nyoma sincs az utánérzésnek, másolásnak, átlényegítésnek, ne’ adj Isten, a hamisításnak. Ez már önmagában jó dolog, az pedig még inkább, hogy mindkét festmény szerencsés pillanatban került ki a festő műteremből,
Mindkét festőművész munkássága messze túlmutat – ezt nem szükséges kifejteni – a műkereskedelemben fel-és eltűnő szobadekorációkban megnyilvánuló, indokolatlan színekkel és formákkal operáló, “nekem tetszik” vasárnapi festőkön. És bár lehet, hogy ismét boci és ló a téma, tekintsünk el ettől; nézzük a festményeket.
Viski János egyik késői festményéről van szó, állapota nem volt rossz, elsősorban új feszítő keretre volt szüksége és némi tisztításra, a szürkés felszín sárgásan megfolyó lakkot rejtett. A változás mégis látványos volt. A lovak pedig igenis szépek. Ritkán tölt el az ember egy-két percnél többet egy ilyen, vagy hasonló jellegű festmény nézésével (általában egy nappaliban), de a restaurálás az a munka, ahol ez az idő lényegesen több. Érdemes észrevenni, hogy milyen biztos a megfogalmazás, mennyire kézenfekvőek és egyszerűek az eszközök, melyeket használ, és azt,hogy festészetileg ez bizony egy teljesen helyénvaló kép. A restaurálás után pedig még a lovak által felvert por is része lett a kompozíciónak.
Edvi Illés bociképe jobban megviselt állapotban érkezett, bár első látásra nem tűnik fel rajta semmi különös. Kicsit sárga, a felülete azonban hibátlan, kicsit kopott a kerete. A tisztítás során viszont sok olyan réteget találtunk, ami nem tartozott az olajfestményhez. A sok sárga réteg és retus, átfestés alatt ugyan az a borjú volt, csak sokkal szebben és részletesebben. A szignatúra maradt, épen és hibátlanul, a kis festmény hangulata viszont teljesen megváltozott.
Ne lépjünk tovább automatikusan, legyintve arra a látványra, amit mindig látunk – mert nem is így van. Akkor is, ha függ otthon a falon egy, vagy valamelyik élemedettebb rokonnál. Nem is olyan magától értetődő, mint hisszük. Arról nem is beszélve, hogy kis odafigyeléssel újra elővarázsolható, újjáéleszthető az a hangulat, ami anno ennyi kép megfestésére ösztönözte Edvi Illés Aladárt és Viski Jánost és ami olyan kelendő volt a század elején, Budapesten, az egyik, másik, mindegyik tavaszi vagy őszi tárlaton…
A festmények magántulajdonban vannak
Olaj, mint lakk – természetes anyagok a restaurálásban 2.
Ismét természetes anyagokról, ismét nem abban a vonatkozásban, ahogyan várni lehetne. Természetes, hogy az olajfestmény, olajfestészet, olajkép, olaj, lenolaj, olaj médium stb. általában és szorosan az olajfestményekhez és előállításához köthető szavakról, kifejezésekről az olaj, mint festészeti alapanyag szerepe a festészeti anyagok közül egyértelműen pozitív előjellel szerepel a szótárban. Ez általában így is van – kivétel ez alól, mikor lakk formájában szerepel, miért is?
A restaurálás előtt álló festmény
A fenti olajfestmény felülete igen, hullámos. Láthatóan megsötétedett, sárgás tónus uralja, egyértelműen javításra, felújításra, restaurátorra szoruló festmény. Hullámosságát, a vászon tapinthatóan kemény torzulásait a hátoldalon alkalmazott enyv – mint ragasztóanyag – okozta, erről korábban itt írtunk. Mit láthatunk még a nyilvánvalón kívül?
A restaurálás kezdetén ez a látvány fogad – oldalról jövő fény esetében még drámaibb a hatás
Első pillantásra talán semmit, de második szemrevételezésre igencsak gyanús ez a súroló fényben készült felvétel (mely kimondottan a felszíni egyenetlenségek, a felület fénytörési hibáinak kimutatására alkalmas fototechnikai eljárás) – bár megjelenése, a felület fénye, felülete hasonló a gyanta alapú lakkal védett festményéhez, némely tulajdonsága merőben más kategóriába sorolja. Ha a festmény felületét záró lakk (firnisz) réteg olajat tartalmaz, könnyen létrejöhet az a jelenség, hogy a festménylakk olaj tartalma reakcióba lép az olajfesték olaj tartalmával: similis simili gaudet, túl szoros kötés lép fel köztük. Elkészülte után minél hamarabb lakkoznak le egy festményt olajtartalmú, ún. olajlakkal, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a lakkot nem lehet sérülésmentesen elválasztani a festékrétegtől.
A vásznat megkeményedett, összezsugorodott enyvréteg húzza hátulról, elölről kemény, sötét lakkréteg borítja
A képen szereplő festmény – története ismert, ami az egyik legnagyobb ritkaság – elkészülte után kb. 20-30 évvel lett olajjal kezelve. Régi házi praktika lévén, ezen nincs mit csodálkozni – a házi praktikák egy részéről idővel úgyis kiderül, hogy a legmodernebb tudományos kísérletek és nézetek igazolják őket, más részük pedig annyira közel áll a babonához, kuruzsláshoz, fekete mágiához vagy egyszerűen csak teljesen hatástalan, hogy csak mint érdekesség szerepelhet. Ezek helyett pedig elkövet a mai kor is szép számmal félreértéseket és hibákat…
Bal oldalt a lakk még fedi a felületet, jobb oldalon már az eredeti színvilág látszik
A két olajréteg (festékréteg, lakkréteg) eltérő öregedési görbéje szerencsére elég nagy különbséget mutatott ahhoz, hogy a lakk biztonsággal eltávolítható legyen a festett felületről. A változás pedig – nem meglepő, hiszen még laikusok számára is ismert az olajok, olaj tartalmú festékek erős sárgulásra való hajlama – óriási. A kemény lakkréteg eltávolítása után a felület “megkönnyebbül”, a vászon, enyv és kréta természetes rugalmassága helyreáll.
Szignatúra a festmény sarkában
A papír és az enyv eltávolítása a hátoldalról
A hátoldalt borító enyvréteget el kellett távolítani (kartonpapír szolgált a vászon megerősítéséül, melyet enyvvel rögzítettek), majd új vászonnal megerősíteni.
Megtisztított, kartonjáról leválasztott festmény
A restaurált olajkép igen csak látványos változáson ment keresztül. Szinte teljesen reménytelen kiindulási állapotból mely menthetetlenül torznak, meggyötörtnek tűnt – helyre lehetett állítani a festményt, méghozzá minden sérülés nélkül.
Restaurált, helyreállított festmény
A miértre a válasz pedig a címben rejlik. A természetes anyagok hihetetlen ellenálló képessége, képessége a – bármily furcsa és természetesen nem a szó szoros értelmében vett – “regenerálódásra”, a felhasznált anyagok sok száz év alatt megtapasztalt, ismert tulajdonságai: egyelőre nem született még mesterséges úton előállított anyag, mely versenyre kelhetne a nyulak bőréből főzött enyvvel, az őrölt, égetett ásványokkal, a kék virágú len rostjaival. Persze ez nem bizonyít semmit, hiszen a szintetikus anyagok, műanyagok világa olyan új, hogy érdemben nem volt még ideje bizonyítani. Néhány száz év és kiderül…
A parasztudvart ábrázoló festmény magántulajdon
RESTART
“…ti antik festmények. Milyen szép, amikor ott lógtok a falon, évek múlnak évek után és ti nem változtok. Felszínetek nyugodt, sima, sárga tükrét nem borzolja az új idők szele, Megbízhatóak vagytok, masszív két dimenziós világotokban az idők végezetéig nyúlnak kisjézusok anyjuk után, duzzadnak petyhüdt szilvák homályos üvegkelyhek társaságában, rezzenéstelen tekintetű, májbeteg arcok követik lépteimet a gyéren világított, kongó termekben. Örök időkig függenek tépett tollú, fejjellefelé madarak érthetetlen élelmiszerek társaságában, míg szentek változatlan szelídséggel hordanak követ a fejükön és legyeznek poros pálmák szürkés ágaival. Nem igazán kavarják fel a levegőt. Egyszer már jártam itt, ugyanilyen volt, vagy majdnem. Vastag aranykeretbe szögelt, kiábrándítóan sötét sárga emlék, inkább barna. Nem is emlékszem, mit ábrázol. Fontos ez egyáltalán? Olyan szép.”
Pedig fontos. És nem is olyan szép mint elsőre tűnik, noha tagadhatatlan az esztétikája a kicsit dekadens, kicsit melankolikus hangulatú antiksárga műtárgyaknak is, de idővel eljön az pont is, amikor kissé túlzásnak érezzük az alkonyati hangulatot. Ez persze önmagában még nem jelenti, hogy a festmény restaurálásra szorul, de elgondolkodtat.
Egészen más amikor szemmel látható, hogy az idei tavaszi nagytakarítás alkalmából mintha kicsit kevesebb festék lenne a képen, talán csak nem lehullott, ilyenkor azért illik közbelépni. Esetleg kiszakadt a vászon, véletlenül, vagy egyébként teljesen indokolatlanul de egészen megereszkedett az egész és olyan szomorúan lóg.
És ha nem? Végül is tavaly, meg előtte is ilyen volt, nem igazán gondolnám, hogy a jelen állapotában…
Néha azért érdemes felidézni milyen lehetett a festmény akkor, amikor festője letette az ecsetet. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan visszafogott, inkább meghatározhatatlan színű, olyan antik volt már akkor, sőt. Nem kell belenyugodni feltétlenül abba, hogy a műtárgyak sajátja, velejárója és egyáltalán, jellemzője az a furcsa elmúlás-hangulat, naftalin, pátosz és más veszélyes holmik radioaktív halmaza, ami sok esetben csak a tárgyakra rárakódó pormennyiségnek, kiállítótéri személytelenségnek, senki által el nem olvasott de fóliával kasírozott ismertetőszövegeknek, kibolyhozódott ülőkéjű teremőri székeknek, nem szívesen látogatott rokon undok hangulatú, hideg lakásának köszönhető.
Ezek csak tárgyak.
A lényeg valahol máshol van, ott, ahová nem biztos, hogy elér a spotlámpák fénye vagy a mesterségesen irányított figyelem reflektora.
Van, aki rátalál az érdektelen tárlók összekarcolódott plexilabirintusában vagy egy színhelytelen, műnyomóra préselt reprodukción is, esetleg vendégségbe érkezvén szívéhez kap, s rögvest felismeri a barnalakkalatti mester sohasem múló talentumát. Bevallottan vagy sem, erre vágyunk mindannyian, különben rá sem néznénk — és ez a világ egyik legszebb dolga.
Sokkal könnyebb viszont, ha nem kell áttételes elképzelésekkel súlyosbítani a műélvező állapotát és kicsit megkönnyítve a dolgát, mellesleg a műtárgy élettartama is nő, restaurátor műhelybe kerül a festmény –
– nem biztos tehát, hogy feltétlenül az a jó, ha az életnek pont ezt az időtlen idők óta megszokott, állandó pontját hagyjuk változatlanul.
Időnként szükséges a restart, időnként szükséges az újratervezés – lehet, hogy nyerünk vele néhány évtizedet, néhány új, halványan körvonalazódó elképzelést más korokról vagy csak egy új színesfoltot otthonra…
