Edvi Illés Aladár és Viski János – restaurálás kétszer
Restaurálás kétszer. Illetve, kétszer egy festmény restaurálása, azaz nem mindegy, hogy egy festmény kétszer kerül restaurátor kezébe, vagy két festmény egyszerre jár restaurátor műhelyben. Akárhogy is, ez csak játék a szavakkal. A tények persze egyszerűbbek – mondjuk, mint az egyszeregy. Adott két művész, mindkettő nem csak a műkereskedelemben, de a művészet történetében is ismert és aki csak kicsit is járatos a műkereskedések, aukciós házak, művészeti galériák, eladó festmények világában vagy kedveli a 20. század eleji magyar művészetet, biztosan találkozott már a nevükkel.
Viski János festményeivel nem ritkán találkozni a műkereskedelemben. Igen sok olajképet alkotott, és igen, festményei legtöbbünk számára egyet jelentenek vizuálisan szembehelyezkedni egy vágtató ménessel. Lovai, csikós hajtotta száguldó állatai minden korban a népszerűséget jelentették számára. Hosszú élete során végig kísérte munkásságát a magyar paraszti élet, az állatok, de főleg a lovak szeretete. Kivételes biztonsággal formálta meg újra meg újra (és újra) a mozgalmas alakokat, tökéletes anatómiai tudással építette fel formáit. Sok tárlaton vett részt és több kitüntetést is nyertek munkái, sőt a Nemzeti Galériában is őrzik egy olajfestményét.
Épp úgy, mint Edvi Illés Aladárnak – neki több képe is a nemzeti gyűjtemény része -, akinek talán még többen ismerik munkásságát. Ismerős lehet a nagybányai, szentendrei, kecskeméti, budapesti művésztelepek alkotó tagjaként, de illusztrátorként is (pl. Malonyai Dezső A Magyar nép művészete c. könyvének első kötete). És igen, azért a borjak is eszünkbe jutnak gyakran. Kétségtelen, hogy ezt a rendkívül népszerű és aranyos témát Edvi Illés többször, sokszor, elég sokszor alkalmazta.
Két kiváló festőművész két olyan képe került tehát műhelyünkbe, melyek – a fentiek alapján – nevezhetőek akár “szériaterméknek”. Mégsem érdemes így gondolkodni, el is áruljuk, miért.
Mindkét festmény valóban az, aminek látszik, tehát itt nyoma sincs az utánérzésnek, másolásnak, átlényegítésnek, ne’ adj Isten, a hamisításnak. Ez már önmagában jó dolog, az pedig még inkább, hogy mindkét festmény szerencsés pillanatban került ki a festő műteremből,
Mindkét festőművész munkássága messze túlmutat – ezt nem szükséges kifejteni – a műkereskedelemben fel-és eltűnő szobadekorációkban megnyilvánuló, indokolatlan színekkel és formákkal operáló, “nekem tetszik” vasárnapi festőkön. És bár lehet, hogy ismét boci és ló a téma, tekintsünk el ettől; nézzük a festményeket.
Viski János egyik késői festményéről van szó, állapota nem volt rossz, elsősorban új feszítő keretre volt szüksége és némi tisztításra, a szürkés felszín sárgásan megfolyó lakkot rejtett. A változás mégis látványos volt. A lovak pedig igenis szépek. Ritkán tölt el az ember egy-két percnél többet egy ilyen, vagy hasonló jellegű festmény nézésével (általában egy nappaliban), de a restaurálás az a munka, ahol ez az idő lényegesen több. Érdemes észrevenni, hogy milyen biztos a megfogalmazás, mennyire kézenfekvőek és egyszerűek az eszközök, melyeket használ, és azt,hogy festészetileg ez bizony egy teljesen helyénvaló kép. A restaurálás után pedig még a lovak által felvert por is része lett a kompozíciónak.
Edvi Illés bociképe jobban megviselt állapotban érkezett, bár első látásra nem tűnik fel rajta semmi különös. Kicsit sárga, a felülete azonban hibátlan, kicsit kopott a kerete. A tisztítás során viszont sok olyan réteget találtunk, ami nem tartozott az olajfestményhez. A sok sárga réteg és retus, átfestés alatt ugyan az a borjú volt, csak sokkal szebben és részletesebben. A szignatúra maradt, épen és hibátlanul, a kis festmény hangulata viszont teljesen megváltozott.
Ne lépjünk tovább automatikusan, legyintve arra a látványra, amit mindig látunk – mert nem is így van. Akkor is, ha függ otthon a falon egy, vagy valamelyik élemedettebb rokonnál. Nem is olyan magától értetődő, mint hisszük. Arról nem is beszélve, hogy kis odafigyeléssel újra elővarázsolható, újjáéleszthető az a hangulat, ami anno ennyi kép megfestésére ösztönözte Edvi Illés Aladárt és Viski Jánost és ami olyan kelendő volt a század elején, Budapesten, az egyik, másik, mindegyik tavaszi vagy őszi tárlaton…
A festmények magántulajdonban vannak
Vaddisznók üveg mögött – keretezőtől a restaurátorig
Keretezőtől a restaurátorig
Előre kell bocsájtani, az eset nem törvényszerű. Sajnos nem is ritka, de kis odafigyeléssel elkerülhető. De ki tartja üveg mögött a vadmalacokat?
Természetesen egy üvegezett festmény – és épp vaddisznókat ábrázol – tanulságait szeretnénk levonni. Pontosabban azt, hogy milyen lehetséges következményei vannak annak, ha nem szakszerűen helyeznek üveg mögé egy festményt. Adott egy nem túl régi, de pár évtizedet már megélt kis festmény, alapozatlan farostlemez fényesebbik oldalára festve, olajfestékkel. Maga a kompozíció egyszerű, a festésmód gyors, laza, igazi kis tanulmány, gyakorlat. A művész – mint akkor és azelőtt és azóta is sokan – arra kényszerült, hogy gyorsan megváljon a művétől, mielőtt még megszáradt volna a festék.
Ennek két következménye is lett: a békés száradás helyett a kézről-kézre járó képecske rengeteg szösz, port, hajszálat, ecsetszőrt gyűjtött össze. Gyanítható, hogy a friss kép vékonyan még le is lett lakkozva, ami még inkább megnövelte ezt a képességét. A sok helyen amúgy is csomós megjelenésű felület egészen kaotikus látványt nyújtott .
A képkereskedő keretbe illesztette a festményt, és hogy jobban nézzen ki, üveglapot tett elé. Sajnos nem volt megfelelő távolság az üveg és a festék között így nem meglepő, hogy hozzáragadt az üveg a képhez.
Időközben megvásárolták a festményt, az új tulajdonos pedig jó érzékkel megpróbálta kiszabadítani a malacokat az üveg mögül. Elkerülhetetlen volt, hogy néhány helyen feljöjjön, feltépődjön a festék.
Szerencse, hogy a pici sérülések és hiányok kitöltésével minden nehézség nélkül újra ki lehetett alakítani az egységes felületet. Mindig szívderítő, mikor újra összeáll egy-egy festmény – legyen akármilyen picike is.
A tanulság pedig? Siettetni sok mindent lehet, de a festmények száradását nem érdemes. A szükséges idő után ami mindenképpen kell a rétegek teljes átszáradásához, akár üveget is illeszthetünk a keretbe: de szigorúan csak úgy, hogy semelyik pontján ne érjen hozzá az üveg a festékhez. Keretezőtől a restaurátorig így juthat a kép, napsütés, felhevülés, pára és sokféle környezeti tényező hatására ugyanis még a száraz, vagy teljesen száraznak látszó festmény is össze tud ragadni a díszkeret üvegével.
A festmény magántulajdonban van
Lazúr, sfumato, áttűnő festékrétegek vagy kosz – restaurátor fogalomtár
A restaurátori terminológia valóban speciális. Képzőművészeti berkeken belül is – ahol pedig nem számít különcségnek minden textilnemű drapériának tisztelése vagy a valőr, lazúr, textúra stb. szavak rendszeres, akár napi szintű használata – sajátos szókinccsel rendelkezik minden valamirevaló restaurátor, mire kikerül az alma mater falai közül.
Nagyobb kihívás viszont a való életben ezen szavak materiális formáival szembesülni, találkozni azzal, hogy ami a papíron egyszerű, érthető és megtanulható, az a földön nem mindig úgy testesül meg, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Minden szakmának, minden hivatásnak tulajdonsága ez – különösen azoknak, melyeket két kézzel végeznek és olyan tárgyakon alkalmaznak, melyekből nincs két egyforma.
Jelen példa kosznak mutatkozó lazúros (áttűnő, áttetsző) festékrétegek alkalmazását mutatja, természetesen az alkotó művész által. Az is rögtön látható, hogy mennyire nem szembetűnő ez a fajta festésmód, mennyire könnyű elveszni a részletekben, rétegekben, mennyire könnyű egyetlen mozdulattal megszüntetni a sfumato – hangulatot.
Fent: Restaurálás közben készült felvétel, ahol az apró, tűpont méretű kitöréseken kívül a felület “tiszta” : a barna és szürke foltok, átmenetek kicsit távolabbról nézve homogén, finom szürke felületet képeznek. Nagyon könnyű az ilyen típusú festésmodort nehezen eltávolítható, megsárgult lakkrétegnek nézni..
Fent: A határvonalak finomítása, árnyaltabbá tétele gyakran oly módon történik, hogy “szárazon söpri” a festéket az ecset, így a raszterpöttyök elvén lesz áttűnő a felület. Kosszal, a vászon szövésébe beülő szennyeződésekkel kiválóan összetéveszthető, épp ilyen könnyen eltávolítható, ha a restaurátor figyelmetlen
Fent: Itt egy korábbi restaurálás alkalmával megkopott a szürkére felvitt barna lazúr – közelről bizony megtévesztően hasonló egy sokadik lakkréteghez. Az újabb restaurálás során a lazúr réteget vissza kellett építeni
Fent: Gyönyörű példa arra, mikor az alsó,sötét festékréteg átdereng a fehér lazúron – első látásra megtévesztő lehet, “mi van fönn, mi van lenn”. A harmadik kép mintha lyukat ábrázolna, megkopott a festék az árnyékos helyen? valójában a szemet becsapó “vakfolt” teszi mélyebbé az árnyékot, mint tenné egy sötétebb tónus.
Általában elmondható, hogy a gyakorlat, a sok-sok kézbe vett festmény az, ami segít felismerni az ilyen és ehhez hasonló festészet technikai finomságokat. Megtanulni valóban lehet és kell is – utána viszont élesben és nehezített pályán jön a jelenségek felismerése és a gyakorlat alkalmazása. Adott esetben vastag, sötét, elsárgult lakkon keresztül is át kell látni…
A festő keze nyoma, avagy festő és restaurátor gondolatok
Egy festmény restaurálása során talán a legszebb ajándék tetten érni egy több száz évvel ezelőtti gondolatot, egy kísérletet, egy ötletet. Nem korszakalkotó dolgokra, művészettörténet tudományt felforgató felfedezésekre kell gondolni, nem zseniális technikai újításokra vagy paradigmaváltó nézetek váratlan kinyilatkoztatására – nagy pillanatokra várni lehet ugyan, de várakozás helyett érdemesebb résen lenni. Nem tudható, mikor találkozik a festmény restaurátor olyan aprósággal, amely váratlanul okoz meglepetést…
(A festmény, melyen a képen szereplő kéz látható, éppenséggel nem nevezhető átlagos munkának – a grandiózus, több, mint három méter széles és közel két méter magas olajfestmény Jacopo Tintoretto festőműhelyében készült a 16. század második felében és a velencei reneszánsz festészet kiváló példája – most mégis egyetlen, szó szerint tenyérnyi részletét emelnénk ki. A festmény restaurálásáról szóló cikk portfóliónkon belül, Vászonképek restaurálása oldalunkon olvasható.)
Valójában semmi különleges, jelentős, vagy felfedezés értékű gondolat nem kapcsolható ehhez a kézhez, mely Krisztus jobb keze, s melyet két különböző mozdulat közben örökített meg a festő. Krisztus, aki a házasságtörő asszony felett ítélkező tömeg közepén foglal helyet, beszéde közben jobbjával gesztikulál – hol tenyerét felfelé fordítva, hol tenyérrel lefelé. A két változat közül mégis az első volt a festő kedvére való, így a lefelé hajló kézfejet eltüntette, lefestette. (Az olajkép többszöri restaurálása miatt, melyeken az elkészülte óta eltelt több, mint négyszáz év alatt átesett, ezt többször felfedezték, feltárták, visszafestették, így fedeztük fel mi is a festmény restaurálása során.)
Mégis, az ilyen felfedezések hozzák igazán közel a festményt, a festőt, a nagybetűs “Művészetet” a nézőhöz – az ilyen apró gesztusok, melyektől végtelenül közelivé és emberivé válik minden. Számomra – mint műélvező és mint restaurátor – ezek az apró részletek bizony nagyon is sokat számítanak. Dicsőített művészek is gondolkodtak, próbálkoztak sőt tévedtek is – nem is ritkán, hiszen nem minden ecsetvonás átgondolt és nem feltétlenül hordoz jelentést. Éppen ettől válik igazivá, sőt ha úgy tetszik, valamilyen rejtélyes módon ettől válik művészetté…
Időben cselekedni – pergő festék konzerválása, olajfestmény restaurálása
Időben cselekedni mindig erény. Lassú folyamatoknál, melyek nem látványosan, inkább észrevétlenül, hangtalanul és fájdalommentesen zajlanak – még inkább. Észrevenni az intő jeleket és időben közbelépni: életmentő.
Adott esetben inkább műtárgymentő. Nincs könnyebb, mint belefelejtkezni a látványba, hogy a falon függő festmény nem csak sötét, hullámos, de mintha hiányozna is belőle. Hiszen tavaly is így nézett ki, sőt már évek óta ilyen. Hogy azóta kicsit mintha több hiányozna? Meglehet. Eljön aztán a pillant, mikor egy kiadósabb portalanítás alkalmával sokkal több hiányzik a festékből, mint addig.
Megvárni persze nem kell ezt az állapotot.
Szüle Péter kisméretű olajfestménye épp időben került restaurátor műhelybe. Szerencsés eset, mikor új tulajdonosa meglátja a vásárolt vagy örökölt festmény valódi állapotát és felismeri, hogy restaurátori beavatkozásra van szükség – itt és most.
Valószínűsíthető, hogy valaha tartósabban víz érhette a festmény jobb szélét, itt a legnagyobb mértékű a kár – a feszítőkeret alatt a vásznon pedig foltok árulkodnak arról, hogy nem spontán történt a festékréteg lehámlása.
Az olajfestmény restaurálása során a restaurátor legelső teendője ilyenkor, hogy azonnal megállítsa a festék pergését és ezzel elejét vegye a további területek pusztulásának.
Helyi konzerválás után következhet a többi munkafázis, a sárgult, megsötétedett lakk eltávolítása (festmény tisztítás) majd a feszítőkeretről leemelve a festmény konzerválása.
Minden kép restaurálás, festmény felújítás rejt magában néhány apró ajándékot, jutalmat. Általában sok finom részlet, pici esetlegesség bukkan napvilágra, amit eddig eltakart a megsárgult, elhomályosodott lakkréteg. Szüle Péter munkásságára, különösen korai festményeire jellemző a sötét tónusok, mély barna színek alkalmazása, melyekkel életképeit, parasztokat, szegény embereket, népi jeleneteteket ábrázoló festményeit alkotta. Ezen a fejkendős leányt ábrázoló képén restaurálás után egészen közelről figyelhető meg, hogy a sötét háttérből élesen kiváló alak sajátos, plasztikus megfogalmazásának titka az, hogy a világos területek (az ábrázolt alak) alatt sötét, hideg barna aláfestést alkalmazott. Ez dereng át a világos színeken és határozza meg a festmény hangulatát, mely tökéletesen alkalmazkodik az ábrázolt témakörhöz, a szegényebb néprétegek, a paraszti élet realista módon előadott világához.
Szintén az olajfestmény restaurálása során lettünk figyelmesek a szignatúra menet közbeni megváltoztatására: a művész eredeti szándéka szerint a még puha, nedves festékrétegbe történő karcolással szignálta volna a festményt. Mégis meggondolta magát (lehet, hogy még túlságosan friss volt a festék és nem jelentek volna meg szépen a betűk?- az “S” felső íve el is mosódott) és világos festéket alkalmazott nevének jelzésére. Az apró “S” mégis megmaradt, kevéssel a szignatúra mellett…
Az ilyen apró meglepetéseknél természetesen fontosabb, hogy a festmény jelenleg már “biztonságban van” és tulajdonosa még hosszú – hosszú ideig örömét lelheti benne…
Szüle Péter festménye magántulajdonban van
Néhány gondolat utólagos szignatúráról, sárga lakk alatt rejtőzködő igazságról és magyar festőkről Münchenben – tanulmány portré restaurálása
Sztereotípiák, pro és kontra
Első látásra
A leányfejet ábrázoló, kis méretű, besötétedett festmény tipikus példája annak, hogy nem érdemes első látásra ítéletet mondani egy festményről illetve arra, hogy milyen könnyű (lehet) akár a második, sokadik pillantás után is téves következtetéseket levonni. Miért is? Első látásra legalábbis semmitmondónak tűnhet a még letisztítatlan festmény sárgult lakk alatt hullámosodó felülete, látható, hogy portré, talán egy fiatal leány. A lakk poros, a vászon felfeszítése meglazult, ráadásul úgy tűnik, hogy jóindulattal is közepes kvalitású, igazán semmi különös, semmi említésre méltó, a feladat most egy egy-a-sok-közül portré restaurálása.
Restaurálás előtt
Második látásra
Szignatúra a bal alsó sarokban. Ennek általában örülni lehet, de van olyan formája is, amikor a restaurátor nem osztatlan lelkesedéssel üdvözli a festő kézjelét. A felületbe bekarcolt szignatúrának több fajtája létezik – a friss festékrétegbe ecsetnyéllel vagy más eszközzel karcolt szignó egyértelműen egy korú a festménnyel – a száraz festékrétegbe karcolt évszám és név azonban gyanús, hogy későbbi. Honnan lehet észrevenni? A vonalak nem “szaladnak”, a megszáradt festék felületét megsértő vonalak szögletesebbek és apró kitörések szegélyezik. Egy, a festés dátumánál később felkerülő szignó esetében nagyobb annak az esélye, hogy nem a festő kézjegye, illetve hogy nem pontos információkat hordoz a festő személyére vagy az évszámra vonatkozóan.
Szignatúra a bal alsó sarokban
Harmadik látásra
A portré restaurálása a felület feltárásával kezdődött. A festmény tisztítása során eltávolítottuk az elsárgult, megsötétedett lakkot; a kép pedig meglepően sokat tisztult. Hirtelen világossá vált (szó szerint is) hogy nagyon is kellemes hangulatú, könnyed és igen ügyes tanulmányról van szó. A művész tökéletesen birtokában volt a festői eszközök ismeretének, a sötét tónus, a visszafogott színek ellenére sem komor vagy unalmas a portré. Az olajfesték könnyen, foltszerűen, formakövetően és tiszta színekben van felhordva az alapozásra, melyet néhol előbb sötét aláfestő réteggel fedett, majd ebből emelte ki és formálta meg a világosabb területeket, kihasználva formaalkotásra az áttűnések okozta effektusokat. A arc ábrázolása anatómiailag pontos, látszik rajta, hogy festőjének nem az első és nem a második próbálkozása egy portré megalkotására.
Negyedik látásra
A hullámos vászon vasalása, a festmény dublírozása (a gyenge festővászonnak új vászonra való rögzítése, ragasztása) után érdemes még egy pillantást vetni a szignatúrára. A felirat a következő: München ’87 valamint egy ER monogramm. A ’87 egyértelműen 1887-et jelöl, mind stíluskritikai, mind anyagismereti oldalról vizsgálva. Érdemes figyelembe venni most azt a lehetőséget is, melynek némileg kisebb ugyan az esélye – de csak matematikailag. Ha valódi az évszám, a helyszín (és a monogramm) – és mindezt akár a festő is karcolhatta a felületbe, mondjuk fél évvel a kép elkészülte után… máris többet tudhatunk a festményről.
München a 19. század végén az akadémikus történelmi festészet fellegvára és egyben az új hangok, új színek új művészeti látásmódok és tapasztalatok szülővárosa is volt, ahová egész Európából, így Magyarországról is rengetegen érkeztek tanulni. Ebben az időszakban, amikorra ezt a festményt datálhatjuk, ismert, hogy Münchenben járt, tanult és dolgozott például Csók István, Neogrády Antal, Pálya Celesztin, Grünwald Béla, Poll Hugó, Vaszary János, Lyka Károly és még sokan mások, innen indult ki a Nagybányát megelőlegező Hollósy kör…
A leányportré tökéletesen illeszkedik ebbe a milliőbe, a laza, naturalista festésmód, a festőiskolai tanulmányt idéző megfogalmazás valóban jelentheti azt, hogy a szignó egy korú a festménnyel – legfeljebb néhány hónap, vagy év különbséggel, de ez igazán már nem is lényeges. …..Már csak az a kérdés: ki lehetett E.R.?
A portré restaurálása Gyöpös Viktória és Gyöpös Miklós munkája; a festmény magántulajdonban van.
Restaurált festmény
Festmény restaurálás – kétszer
Átfestés, ráfestés, belefestés, kifestés, össze-vissza festés
A kétszeri vagy többszöri restaurálást nevezhetnénk re-restaurálásnak is, ami ugyan érdekesen hangozhat elsőre, az igazság azonban az, hogy festmény restaurátor igen ritkán találkozik olyan festménnyel, mely teljesen intakt, érintetlen, azaz a természetes öregedési folyamatokat és az esetleges mechanikai sérüléseket leszámítva nem volt alanya még semmilyen beavatkozásnak. Természetesen minél idősebb egy festmény, annál nagyobb az esélye, hogy élete során egyszer – kétszer szükségessé vált már javító szándékú beavatkozás. Ez ideális esetben festmény restaurálás, kevésbé szerencsés esetben lelkes vagy kevésbé lelkes ecsettel történő próbálkozás az eredeti vagy -elképzelhető szándék! – az eredetinél jobb látvány visszaadására. (Mint általában minden, ez sem sarkítható alaptétellé, mert bizony időnként lehet találkozni azzal a jelenséggel is, amikor az újabb kori átfestés jobb, mint az eredeti. Ebben az esetben a hitelesen eredeti festmény mellé marad az erkölcsi győzelem öröme.)
Külön kitérőket lehetne tenni azok felé az érdekes esetek felé is, amikor az átfestés korban nagyon közel áll az eredeti festmény elkészülésének idejéhez – ilyenkor merülhet fel például a saját kezű módosítás izgalmas lehetősége – vagy azok felé az esetek felé, amikor az átfestések (lehetőleg több) maguk is komoly művészeti értéket képviselnek, illetve művészettörténeti szempontból fontos szerepük van, így a társtudományok is hasznos következtetéseket tudnak levonni belőle, adott esetben történelmi eseményekre, időpontokra, helyekre is lehet következtetni a javítások, átjavítások jellegéből, különösen, ha feliratok, felismerhető személyek stb. tűnnek el- és fel.
Jellemző áldozatok
Az is megállapítható, hogy vannak egyes korok, időszakok, melyek jellegzetes festéstechnikája, az akkor használatos anyagok tulajdonságai – illetve az ilyen jellegű képek sérülései – nehezebb feladat elé állítják a mindenkori restaurátort vagy önjelölt képjavítót. Ilyenkor érthetően nagyobb a kísértés, hogy a “javítás” fogalmat nagyvonalúbban kezelve nagyobb területek kerüljenek átdolgozásra, mint szükséges volna, mert minden ötletszerű, nem szakszerű beavatkozás könnyen meglátszik a felületen; ez pedig véget nem érő folyamatként itt is, ott is kíván egy kis belefestést, korrigálást, míg önmagához teljesen hasonlatossá nem válik a látvány. Természetesen ez nem tartozik a festmény restaurálás fogalomkörébe és nem is hivatásos restaurátorok szoktak ilyesmit elkövetni, hanem önkéntesek. Jellegzetes áldozatai ennek a jelenségnek például a 19. századi festmények, melyeknek porcelánosan finom, sima festékrétege, kemény, jellegzetes repedéshálót mutató alapozórétege- felülete, nehezen reprodukálható színvilága kihívást jelenthet szakemberek számára is, ha arról van szó, hogy sérülést, kopást, hiányt kell láthatatlanná, ‘meg-nem-történté’ tenni.
Meglepetést találni
Átfestést, ráfestést festmény felületéről eltávolítani mindig izgalmas. Alapvető feltételezés, hogy az utólag feltett festékrétegek hiányosságot takarnak és minél nagyobb területen történik mindez, annál gyanúsabb, hogy súlyos fogyatékosságokat igyekeztek új külsővel, kendőzéssel hihetővé szépíteni. A festmény restaurálás viszont elkötelezett abban, hogy fel kell kutatni az eredeti festékrétegig mindent, hogy meg lehessen pontosan állapítani, mit, mikor, miért tettek a műtárggyal – óvatosan meg kell kutatni tehát a sérülések mértékét, jellegét. A köztes állapotokra (az eredeti réteg kisebb – nagyobb mértékben sérült, de rekonstruálható) gyakrabban találunk példát, mint a végletekre (az eredeti elpusztult, ezért a teljes terület újabb kori kiegészítés, vagy az eredeti teljesen ép és csak látványában akarták megváltoztatni). Az illusztráló képek a végletek szerencsésebbik végéről valók; festmény restaurátor számára szívet melengető látvány…
Az átfestés sárga-rózsaszín rétegei alól előbukkan az eredeti 19. századi festmény finom, szürke árnyalataival
Tájkép, tehenek, változó napszakok – restaurálás, konzerválás, újjászületés
Újjászületés? Igen, kicsit teátrális, de időnként nem lehet jobb szavakat találni, jobb szavakkal jellemezni egy-egy festmény megújulását, különösen, ha a kiindulási állapotát és a végeredményt (virtuálisan) egymás mellé helyezzük. A mocsaras tájban legelésző teheneket ábrázoló olajfestmény, bár maga a restaurálás folyamata nem vetett fel különösebb kérdéseket és szakmai szempontból nem merültek fel váratlan problémák, mégis sok szempontból jó példa a nem várt, látványos változás lehetőségére.
A szakadt vászon, elsötétedett színek, kivehetetlen formák nem keltettek reményteli képet a restaurálás megkezdésekor. Nem lehetett előre látni, milyen mértékben fognak változni a tónusok. Még az elsárgult lakk sem jelentett támpontot, ugyanis soha nem volt lakkozva a festmény, a kosz, korom mind a festékrétegre ízesült, beszivárogva a laza szövésű vászon rostjai közé is. A meglazult, hullámos vászon és pergő festék kombinációja nem könnyítette meg a festmény tisztítás folyamatát, ám kellemes meglepetést okozott, hogy a vártnál ellenállóbb volt a felület, a festővászon pedig egészen jó állapotú. Az olajfestmény tisztítása után már látható volt, hogy az azonosíthatatlanul gomolygó penész-színű (és valóban penészes, penész által ötletszerűen a felületre rajzolt) foltokból átváltozó meleg színek, fények, kibontakozó fák és bokrok igen csak kellemes hangulatot teremtenek a tehenek legelésző alakjai köré. A szakadt vászon megfoltozása, vasalása, konzerválása és újrafeszítése után következő retus adta vissza a festmény valódi értelmét és tette összefüggővé a felületet, összekötve a formákat, vonalakat.
Tanulság?
Reménytelenek tűnő esetek is okozhatnak kellemes meglepetéseket. Nem nagy felfedezésekre kell gondolni – melyekre természetesen mindenki, még a festmény restaurátor is szívesen gondol… – de egyes esetekben igenis át lehet élni a közhelyes érzést: mintha “újjászületett” volna az évtizedek óta elfeledetten a falon függő, vagy a hirtelen felindulásból megvásárolt, majd megbánt, végül mégis csak megszeretett festmény. Kiderül, hogy olyan nem várt értékek fedezhetők fel benne, melyek egészen más megvilágításba helyezhetik a képet, néha szó szerint. Jelen esetben a mocsaras tájban legelésző tehenek szürkület utáni sötétségbe vesző homályából meleg színű naplemente lett, így néhány órát nyert a csorda sötétedés előtt; a jó néhány évtized mellett, mellyel a restaurálás, konzerválás járult hozzá a festmény állapotának megőrzéséhez.
A “Mocsaras tájban legelésző tehenek” magántulajdonban van; a restaurálás Gyöpös Viktória munkája.
Drámai képet mutat a hátulról átvilágított festmény – még restaurálás előtt