A festő keze nyoma, avagy festő és restaurátor gondolatok
Egy festmény restaurálása során talán a legszebb ajándék tetten érni egy több száz évvel ezelőtti gondolatot, egy kísérletet, egy ötletet. Nem korszakalkotó dolgokra, művészettörténet tudományt felforgató felfedezésekre kell gondolni, nem zseniális technikai újításokra vagy paradigmaváltó nézetek váratlan kinyilatkoztatására – nagy pillanatokra várni lehet ugyan, de várakozás helyett érdemesebb résen lenni. Nem tudható, mikor találkozik a festmény restaurátor olyan aprósággal, amely váratlanul okoz meglepetést…
(A festmény, melyen a képen szereplő kéz látható, éppenséggel nem nevezhető átlagos munkának – a grandiózus, több, mint három méter széles és közel két méter magas olajfestmény Jacopo Tintoretto festőműhelyében készült a 16. század második felében és a velencei reneszánsz festészet kiváló példája – most mégis egyetlen, szó szerint tenyérnyi részletét emelnénk ki. A festmény restaurálásáról szóló cikk portfóliónkon belül, Vászonképek restaurálása oldalunkon olvasható.)
Valójában semmi különleges, jelentős, vagy felfedezés értékű gondolat nem kapcsolható ehhez a kézhez, mely Krisztus jobb keze, s melyet két különböző mozdulat közben örökített meg a festő. Krisztus, aki a házasságtörő asszony felett ítélkező tömeg közepén foglal helyet, beszéde közben jobbjával gesztikulál – hol tenyerét felfelé fordítva, hol tenyérrel lefelé. A két változat közül mégis az első volt a festő kedvére való, így a lefelé hajló kézfejet eltüntette, lefestette. (Az olajkép többszöri restaurálása miatt, melyeken az elkészülte óta eltelt több, mint négyszáz év alatt átesett, ezt többször felfedezték, feltárták, visszafestették, így fedeztük fel mi is a festmény restaurálása során.)
Mégis, az ilyen felfedezések hozzák igazán közel a festményt, a festőt, a nagybetűs “Művészetet” a nézőhöz – az ilyen apró gesztusok, melyektől végtelenül közelivé és emberivé válik minden. Számomra – mint műélvező és mint restaurátor – ezek az apró részletek bizony nagyon is sokat számítanak. Dicsőített művészek is gondolkodtak, próbálkoztak sőt tévedtek is – nem is ritkán, hiszen nem minden ecsetvonás átgondolt és nem feltétlenül hordoz jelentést. Éppen ettől válik igazivá, sőt ha úgy tetszik, valamilyen rejtélyes módon ettől válik művészetté…
Időben cselekedni – pergő festék konzerválása, olajfestmény restaurálása
Időben cselekedni mindig erény. Lassú folyamatoknál, melyek nem látványosan, inkább észrevétlenül, hangtalanul és fájdalommentesen zajlanak – még inkább. Észrevenni az intő jeleket és időben közbelépni: életmentő.
Adott esetben inkább műtárgymentő. Nincs könnyebb, mint belefelejtkezni a látványba, hogy a falon függő festmény nem csak sötét, hullámos, de mintha hiányozna is belőle. Hiszen tavaly is így nézett ki, sőt már évek óta ilyen. Hogy azóta kicsit mintha több hiányozna? Meglehet. Eljön aztán a pillant, mikor egy kiadósabb portalanítás alkalmával sokkal több hiányzik a festékből, mint addig.
Megvárni persze nem kell ezt az állapotot.
Szüle Péter kisméretű olajfestménye épp időben került restaurátor műhelybe. Szerencsés eset, mikor új tulajdonosa meglátja a vásárolt vagy örökölt festmény valódi állapotát és felismeri, hogy restaurátori beavatkozásra van szükség – itt és most.
Valószínűsíthető, hogy valaha tartósabban víz érhette a festmény jobb szélét, itt a legnagyobb mértékű a kár – a feszítőkeret alatt a vásznon pedig foltok árulkodnak arról, hogy nem spontán történt a festékréteg lehámlása.
Az olajfestmény restaurálása során a restaurátor legelső teendője ilyenkor, hogy azonnal megállítsa a festék pergését és ezzel elejét vegye a további területek pusztulásának.
Helyi konzerválás után következhet a többi munkafázis, a sárgult, megsötétedett lakk eltávolítása (festmény tisztítás) majd a feszítőkeretről leemelve a festmény konzerválása.
Minden kép restaurálás, festmény felújítás rejt magában néhány apró ajándékot, jutalmat. Általában sok finom részlet, pici esetlegesség bukkan napvilágra, amit eddig eltakart a megsárgult, elhomályosodott lakkréteg. Szüle Péter munkásságára, különösen korai festményeire jellemző a sötét tónusok, mély barna színek alkalmazása, melyekkel életképeit, parasztokat, szegény embereket, népi jeleneteteket ábrázoló festményeit alkotta. Ezen a fejkendős leányt ábrázoló képén restaurálás után egészen közelről figyelhető meg, hogy a sötét háttérből élesen kiváló alak sajátos, plasztikus megfogalmazásának titka az, hogy a világos területek (az ábrázolt alak) alatt sötét, hideg barna aláfestést alkalmazott. Ez dereng át a világos színeken és határozza meg a festmény hangulatát, mely tökéletesen alkalmazkodik az ábrázolt témakörhöz, a szegényebb néprétegek, a paraszti élet realista módon előadott világához.
Szintén az olajfestmény restaurálása során lettünk figyelmesek a szignatúra menet közbeni megváltoztatására: a művész eredeti szándéka szerint a még puha, nedves festékrétegbe történő karcolással szignálta volna a festményt. Mégis meggondolta magát (lehet, hogy még túlságosan friss volt a festék és nem jelentek volna meg szépen a betűk?- az “S” felső íve el is mosódott) és világos festéket alkalmazott nevének jelzésére. Az apró “S” mégis megmaradt, kevéssel a szignatúra mellett…
Az ilyen apró meglepetéseknél természetesen fontosabb, hogy a festmény jelenleg már “biztonságban van” és tulajdonosa még hosszú – hosszú ideig örömét lelheti benne…
Szüle Péter festménye magántulajdonban van
Festmény restaurálás – kétszer
Átfestés, ráfestés, belefestés, kifestés, össze-vissza festés
A kétszeri vagy többszöri restaurálást nevezhetnénk re-restaurálásnak is, ami ugyan érdekesen hangozhat elsőre, az igazság azonban az, hogy festmény restaurátor igen ritkán találkozik olyan festménnyel, mely teljesen intakt, érintetlen, azaz a természetes öregedési folyamatokat és az esetleges mechanikai sérüléseket leszámítva nem volt alanya még semmilyen beavatkozásnak. Természetesen minél idősebb egy festmény, annál nagyobb az esélye, hogy élete során egyszer – kétszer szükségessé vált már javító szándékú beavatkozás. Ez ideális esetben festmény restaurálás, kevésbé szerencsés esetben lelkes vagy kevésbé lelkes ecsettel történő próbálkozás az eredeti vagy -elképzelhető szándék! – az eredetinél jobb látvány visszaadására. (Mint általában minden, ez sem sarkítható alaptétellé, mert bizony időnként lehet találkozni azzal a jelenséggel is, amikor az újabb kori átfestés jobb, mint az eredeti. Ebben az esetben a hitelesen eredeti festmény mellé marad az erkölcsi győzelem öröme.)
Külön kitérőket lehetne tenni azok felé az érdekes esetek felé is, amikor az átfestés korban nagyon közel áll az eredeti festmény elkészülésének idejéhez – ilyenkor merülhet fel például a saját kezű módosítás izgalmas lehetősége – vagy azok felé az esetek felé, amikor az átfestések (lehetőleg több) maguk is komoly művészeti értéket képviselnek, illetve művészettörténeti szempontból fontos szerepük van, így a társtudományok is hasznos következtetéseket tudnak levonni belőle, adott esetben történelmi eseményekre, időpontokra, helyekre is lehet következtetni a javítások, átjavítások jellegéből, különösen, ha feliratok, felismerhető személyek stb. tűnnek el- és fel.
Jellemző áldozatok
Az is megállapítható, hogy vannak egyes korok, időszakok, melyek jellegzetes festéstechnikája, az akkor használatos anyagok tulajdonságai – illetve az ilyen jellegű képek sérülései – nehezebb feladat elé állítják a mindenkori restaurátort vagy önjelölt képjavítót. Ilyenkor érthetően nagyobb a kísértés, hogy a “javítás” fogalmat nagyvonalúbban kezelve nagyobb területek kerüljenek átdolgozásra, mint szükséges volna, mert minden ötletszerű, nem szakszerű beavatkozás könnyen meglátszik a felületen; ez pedig véget nem érő folyamatként itt is, ott is kíván egy kis belefestést, korrigálást, míg önmagához teljesen hasonlatossá nem válik a látvány. Természetesen ez nem tartozik a festmény restaurálás fogalomkörébe és nem is hivatásos restaurátorok szoktak ilyesmit elkövetni, hanem önkéntesek. Jellegzetes áldozatai ennek a jelenségnek például a 19. századi festmények, melyeknek porcelánosan finom, sima festékrétege, kemény, jellegzetes repedéshálót mutató alapozórétege- felülete, nehezen reprodukálható színvilága kihívást jelenthet szakemberek számára is, ha arról van szó, hogy sérülést, kopást, hiányt kell láthatatlanná, ‘meg-nem-történté’ tenni.
Meglepetést találni
Átfestést, ráfestést festmény felületéről eltávolítani mindig izgalmas. Alapvető feltételezés, hogy az utólag feltett festékrétegek hiányosságot takarnak és minél nagyobb területen történik mindez, annál gyanúsabb, hogy súlyos fogyatékosságokat igyekeztek új külsővel, kendőzéssel hihetővé szépíteni. A festmény restaurálás viszont elkötelezett abban, hogy fel kell kutatni az eredeti festékrétegig mindent, hogy meg lehessen pontosan állapítani, mit, mikor, miért tettek a műtárggyal – óvatosan meg kell kutatni tehát a sérülések mértékét, jellegét. A köztes állapotokra (az eredeti réteg kisebb – nagyobb mértékben sérült, de rekonstruálható) gyakrabban találunk példát, mint a végletekre (az eredeti elpusztult, ezért a teljes terület újabb kori kiegészítés, vagy az eredeti teljesen ép és csak látványában akarták megváltoztatni). Az illusztráló képek a végletek szerencsésebbik végéről valók; festmény restaurátor számára szívet melengető látvány…
Tájkép, tehenek, változó napszakok – restaurálás, konzerválás, újjászületés
Újjászületés? Igen, kicsit teátrális, de időnként nem lehet jobb szavakat találni, jobb szavakkal jellemezni egy-egy festmény megújulását, különösen, ha a kiindulási állapotát és a végeredményt (virtuálisan) egymás mellé helyezzük. A mocsaras tájban legelésző teheneket ábrázoló olajfestmény, bár maga a restaurálás folyamata nem vetett fel különösebb kérdéseket és szakmai szempontból nem merültek fel váratlan problémák, mégis sok szempontból jó példa a nem várt, látványos változás lehetőségére.
A szakadt vászon, elsötétedett színek, kivehetetlen formák nem keltettek reményteli képet a restaurálás megkezdésekor. Nem lehetett előre látni, milyen mértékben fognak változni a tónusok. Még az elsárgult lakk sem jelentett támpontot, ugyanis soha nem volt lakkozva a festmény, a kosz, korom mind a festékrétegre ízesült, beszivárogva a laza szövésű vászon rostjai közé is. A meglazult, hullámos vászon és pergő festék kombinációja nem könnyítette meg a festmény tisztítás folyamatát, ám kellemes meglepetést okozott, hogy a vártnál ellenállóbb volt a felület, a festővászon pedig egészen jó állapotú. Az olajfestmény tisztítása után már látható volt, hogy az azonosíthatatlanul gomolygó penész-színű (és valóban penészes, penész által ötletszerűen a felületre rajzolt) foltokból átváltozó meleg színek, fények, kibontakozó fák és bokrok igen csak kellemes hangulatot teremtenek a tehenek legelésző alakjai köré. A szakadt vászon megfoltozása, vasalása, konzerválása és újrafeszítése után következő retus adta vissza a festmény valódi értelmét és tette összefüggővé a felületet, összekötve a formákat, vonalakat.
Tanulság?
Reménytelenek tűnő esetek is okozhatnak kellemes meglepetéseket. Nem nagy felfedezésekre kell gondolni – melyekre természetesen mindenki, még a festmény restaurátor is szívesen gondol… – de egyes esetekben igenis át lehet élni a közhelyes érzést: mintha “újjászületett” volna az évtizedek óta elfeledetten a falon függő, vagy a hirtelen felindulásból megvásárolt, majd megbánt, végül mégis csak megszeretett festmény. Kiderül, hogy olyan nem várt értékek fedezhetők fel benne, melyek egészen más megvilágításba helyezhetik a képet, néha szó szerint. Jelen esetben a mocsaras tájban legelésző tehenek szürkület utáni sötétségbe vesző homályából meleg színű naplemente lett, így néhány órát nyert a csorda sötétedés előtt; a jó néhány évtized mellett, mellyel a restaurálás, konzerválás járult hozzá a festmény állapotának megőrzéséhez.
A “Mocsaras tájban legelésző tehenek” magántulajdonban van; a restaurálás Gyöpös Viktória munkája.