Távoli horizont

Minden embernek vannak olyan emlékei, hangulatai, tájai, melyek az ő legbensőbb lényegét képezik, melyekre titokban szívesen gondol, melyek megdobogtatják a szívét, melyekben otthon érzi magát, mert lehet hogy álmában, vagy régebben, de járt már ott. Néha meg is lehet fogalmazni: gyermekkoromra emlékeztet, fiatal koromra emlékeztet, emlékre emlékeztet. Van hangulat, mely általában többeknek is tetszik, és van, amelyik ki tudja miért, de csak keveseknek, vagy – érezzük – csak nekünk. Valahogy így működnek a festmények is (mint a könyvek, a zenék és egyéb művészeti termékek), persze meg lehet magyarázni, miért  jó egy alkotás: mert kitűnő festészetileg, mert nem törődik a külsőségekkel, mert olyan gondolatot, ötletet villant meg, mint még senki más, mert a legnagyobb közhelyeket is újszerűen meséli el, mert formabontó, mert lázadó, mert klasszikus. Néha nagyon jó, ha egy elemzés rátapint a tényekre és megfogalmazza, amiről nekünk fogalmunk sem volt, de éreztük, hogy valahol ott lehet a lényeg. Néha úgy érezzük, fölösleges volt ennyi szót fecsérelni rá, mert erőltetett, belemagyaráz, félreért. Néha  elég egy darabka sütemény, hogy követve a morzsákat, új tájakra kalauzoljon, néha viszont kár bármilyen gondolatkört futni: csak elfáradunk tőle.

Kék fent és lent

Pici, egyszerű és inkább szürke, mint kék: az első benyomás Juszkó Béla játék-képéről. Játék, mert igazán semmi komoly, csak egy szélmalom egy faluvégen, minden indok, cél és célzat nélkül, csak a maga örömére. Sejthető volt már a tisztítása előtt, hogy a szürke tónusok valami szebbet takarnak, az alaphangulat nem vihar előtti, inkább egy klasszikus nyári falusi táj, egy majdnem-életkép jellegű tájkép. Tisztítás után – szerencsére csak a szokásos por és korom – viszont rögtön érthető lett, miért szeretett bele jelenlegi tulajdonosa a pici tájképbe.

Kerek és sárga

Kékek és vörös-sárgák komplementerére épít, egyszerű vonásokkal, melyekben igazán semmi különös nincs, csak épp pont ott vannak, ahol lenniük kell; minimális eszközökkel él, néhány szóval mond el egész regényt. Fölösleges elemezni. Kék lent és kék fent, a kettő között a szélmalom kövér, sárga tömege, íves kék árnyékokkal érzékeltetve a hengeres formát. Egy csipetnyi zöld, és sajnos néhány festéklepergés, pici kopás meg lepattant festék. Komoly problémája persze nincs, de ezekkel törődni kell, mert törődés nélkül kis problémából könnyen nagyobb válhat, és azért is, mert a Szélmalom megtalálta új gazdáját, aki megtalálta benne azt, amiről talán nem is tudta, hogy keresi. (A gondos tulajdonos szeretné minél tovább biztonságban tudni a képet és nem utolsó sorban, látni azt, hogy milyen volt eredetileg…)

Délutáni nap

Ragyogóan színes pici kép lett Juszkó Béla Szélmalmából tisztítás után; természetesen alapos konzerválást is kapott, mert a lazán, de helyenként vastagon felhordott festék merev rétege hajlamosnak mutatkozott a lepergésre. Csak kevés retusra volt szükség, hogy újra olyan, pont olyan legyen, mint elkészülte után, pedig az majdnem százhúsz évvel ezelőtt volt. Feltétlenül szüksége volt egy hozzá illő, új díszkeretre is, mert öltözetlenül csak nem függhet a falon. És ritka alkalom, de a régi-új külső mellett bemutathatunk egy verset is, mely csak az övé, csak róla szól. Szó és kép, szavak és színek, a kép múltja és jelene, álljanak itt egymás mellett: köszönet, hogy először itt jelenhetnek meg.

 

A Magányos Óriás

 

Amikor járok e tájon, a nagy alföldi pusztaságon,

Petőfi arca tárul elém, miként vívja harcát és súgja felém.

Súgja azt, amit más nem nyújthat nekem, a tiszta és őszinte szabadság érzetem.

Súgja azt, ne félj és törj előre bátran, és a cél, hittel nem lesz oly hálátlan.

És mikor magasba törnek lapátod szárnyai, lépj előre, hogy letépje, megmaradt szorító láncaid.

 

Miként nézem, Én keresem Őt A Magányos Óriást,,,

 

Csak ábrándozok, miként telnek a méterek és percek,

Miként bolyong a képzelet a pusztán, e múló messzeségben.

Csak nézem a távolodó képet, lehagyva tovafutó tekintetem,

Csak haladok a múltban, miként megalkotja a jövőt saját képzetem.

Miként tapad a múló létem a jövő képben, miként eltűnik reményem a puszta ébredésben,

Miként tova tűnik az álmom, és megmarad a való, egy elérhetetlen távoli határon maradok, de tőlem távolodó.

Látom miként nézem, Én még keresem Őt A Magányos Óriást,,,

 

Csak telnek a percek, s halad az út alattam, ébred a múlt, és én még mindig benne ragadtam.

Nincs egy csepp sem , az út csak úgy porzik, nincs mi maradjon, még a por is szertefoszlik.

Csak akarom, hogy érintsen az érzékek halmaza, hogy tudjam miként és mit miért alkottak.

Csak akarom, hogy hozzon a múltból egy jövőt, hogy ne legyen a szenvedés tovább érzékelhető.

Csak akarom, hogy nyújtson segítő kezet, hogy adja azt, amit nem is tudok, egy képtelen képzetet.

 

Szemlélem miként nézem, de Én még mindig keresem Őt A Magányos Óriást,,,

 

Halad az út alattam és lassan megérint a közelsége, ő ki a puszta gyermeke és a szél az éltetője.

Látom, de még nem érhetem el őt, csak némán áll ott távol, s a karját nyújtja felém segítőn.

Elnyúló karjával könnyen szeli a teret, és saját harcát vívja, egyként, mindenki helyett.

Ő A Nagy Óriás ki bejárta már a múltat, megélte a szenvedés, és azt most éli át újra.

 

Már látom, Már megtaláltam, de még nem érem el Őt A Magányos Óriást,,,

 

Itt állt már akkor is, amikor még nem is voltam, és itt lesz, amikor én már csak a múltban.

Itt állt már akkor is, amikor még gondolat sem voltam, és küzdött az örökös betolakodókkal.

Csodálom Őt, az ereje oly nagy nekem, védelmét érzem, s látom széttárt karját ölelni felettem.

Csodálom Őt hisz uralja e tájat, bár fél a vihartól, de a szél mégis a barátja.

Merengőn néz előre karjával simítva az eget, vissza terelve medrébe a kisodró életet.

 

Itt van e képben dicsőn, Már nem félek érinteni Őt A Magányos Óriást,,,

 

 

F.Z. : “Gondolatok egy festményhez ahol ott van Ő A Magányos Óriás” (Juszkó Béla (1877-1969) – Szélmalom 1905)