Restaurálás és rekonstrukció más nézőpontból – a budapesti Várkert Bazár freskói felől
Tavaly tavasszal került átadásra a felújított (újjáépített) Várkert Bazár impozáns, Dunapart- hosszan húzódó épületegyüttese. Igaz, hogy további többé-kevésbé ünnepélyes átadások is követték, a mi szempontunkból akkor lett kész, mondhatni akkor került fel rá a korona, amikor az állványzat lebontását követően végre távolabbról, de legalábbis a rakpartról szemügyre vehettük több hónapnyi munkánk eredményét. A pavilonépületek homlokzatán helyezkednek el, pontosabban uralják azt Thán Mór hatalmas falképei – három restaurátor és egy festőművész összehangolt és precízen megtervezett munkájának eredménye.
Sokakban felmerülhet a kérdés – talán értetlenkedve kissé – ha szóba kerül, hogy restaurálás, falkép restaurálás témakörébe sorolandó ennek a falkép sorozatnak az újbóli megalkotása – miért restaurálás, ha nem is volt semmi, de semmi, ami hasonlított volna a homlokzaton a római mitológia immár épületdísszé vált alakjaira? Ez természetes, hiszen a kutatókat, művészettörténészeket és más szakmabelieket kivéve a közönség csak a médiában közölt információkból és a Várkert felújítása kapcsán megjelent ismertetőkből és tanulmányokból tájékozódott és értesült arról, hogy az épületet valaha falképek díszítették, a falfestmények jelenléte tehát egyáltalán nem indokolatlan, épp csak… elpusztultak, megsemmisültek már jóval azelőtt, hogy bárki a saját szemével láthatta volna a freskókat.
A pavilonok homlokzatán látható falképek felújításával, restaurálásával, inkább megalkotásával kapcsolatban hosszas egyeztetés előzte meg a tényleges festői illetve restaurátori munkát. Számos tervet fogadtak majd vetettek el, míg végül megszületett a döntés: ragaszkodni kell az autentikus, eredeti, Thán Mór tervei szerint készült megjelenéshez és az általa alkalmazott festéstechnikához, mert a korhűség és az egységes megjelenés csak így ábrázolható hitelesen. Itt kezd képbe kerülni a restaurátor, a restaurálás, rekonstrukció fogalma, és az a tény, hogy az önkényesség sőt a szabadon megvalósított önálló gondolatok is bizony távol kell álljanak attól a felfogástól, melynek szellemében meg szabad festeni ezeket a festményeket.
A restaurátor – falkép restaurátor jelen esetben – tevékenységétől elválaszthatatlan az a fogalom, amit “rekonstrukció” névvel illetnek. Valóban valamilyen formában a látvány újbóli felépítését takarja, de valójában nagyon is szigorú és kötött módon. Az viszont elvárás, hogy a fentiekkel szemben ne nézzen ki így (szigorúan és mereven), ebből a szempontból az előadó művészethez is hasonlítható… A korabeli tervek értelmezése, analógiák keresése, szín, stílus és korstílus, felület, hatás és összhatás kérdéskörei mellett szempont az anyagok kiválasztása, a múltbeli, jelenlegi és jövőbeli környezeti hatások fizikai és kémiai jellemzőinek figyelembe vétele, mindezeknek megindoklása, előadása és bebizonyítása után több ember munkáját egyként kezelni és összehangolni a logisztikával is rokon művészetté teszi a falkép restaurátor tevékenységét. Tovább gondolva és pusztán elméleti síkon lovagolva, bizonyos értelemben re-konstruálja a valahai látványt minden, ami a restaurátori tevékenység körébe tartozik, mert minden egyes cselekedet közelebb visz a műtárgy, festmény eredetijéhez – legyen az a cselekedet egy tárgy vizsgálata, művészettörténeti hátterének kutatása, egy festmény tisztítása, egy kép konzerválása- még ilyen, “nem direkt építő jellegű” munkafolyamatok esetén is. Ez a fajta rekonstruálás, festmény rekonstrukció vagy tárgy rekonstrukció persze csak elméletben létezik, a restaurátor, konzervátor, kutató fejében, hozzáadva mindig egy újabb információt az eredetiről alkotott gondolathoz, de éppen olyan valós és fontos, mint a kisebb – nagyobb területű látható kiegészítések, vagy a rekonstrukciós falfestmény egy olyan nagyszabású példája, mint a budapesti Várkert Bazár Thán Mór után készült falképei…
A Thán Mór falképek rekonstrukciós festéséről TÖBBET OLVASHAT ITT.
Száz éves por, bekeretezve a falon
A falra akasztott festmények sokszor egészen váratlan, nem kimondottan művészeti vonatkozású titkokat is rejtenek, sőt, az ilyen „titkok” felfedéséért műértők és műélvezők ritkán szokták szemügyre venni a képeket és más műtárgyakat. Felfedezése többnyire a restaurátor érdeme. Mivel rendszeresen találkozunk ezzel a jelenséggel, mondhatni, nem is ritka jelenség. Teljes csendben és észrevétlenül élhetnek társbérlők a képek háta mögött, a vakkeret zugaiban, a keret repedéseiben, és igazán nem zavarnak senkit – jó esetben. Nem csak a por tud meglepően vastag rétegben összegyűlni a feszítőkeret és a vászon közti „zsebben”, hanem sokszor választják otthonuknak ezt a védett zugot különféle bogarak, rovarok, pókok, penészgombák.
Tipikus jelenség az örökölt, ideiglenesen – és azután hosszabb, egészen hosszú időre falnak támasztott festmény, melynek olyan nehéz helyet találni az enteriőrben; vagy egy idős rokon lakásában ötven-hatvan éve a falról le nem akasztott csendélet, elfeledett, ki tudja, kit ábrázoló portré. Az üvegezett keretben lévő, vagy hátoldalukon papírral leragasztott, keretükbe masszívan beépített képeket szinte senki, sohasem szokta portalanítási céllal elővenni egy – egy nagytakarítás alkalmával. Valójában nagyon is helyesen, hiszen sok akaratlan sérülésnek lehet elejét venni, ha nem otthon fellelhető szerszámokkal és háztartási tisztítószerekkel történik a tisztítás. Sérülés alatt természetesen a festmény sérülését kell érteni, mert nem csak egy öreg, de akár egy húsz – harminc éves festmény is lehet olyan állapotban, hogy akár a keretből történő kiemelés is rongálhatja. Az a festmény, melyet olyan módon tettek üvegezett keretbe, hogy az üveg érintkezik a vászonnal, gyakran egyszerűen ráragad az üvegre, ilyenkor pedig házilagos módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy úgy legyen az üveg és a kép szétválasztva, hogy a festék a vásznon, és ne az üvegen maradjon. Első ránézésre pedig nem lehet megállapítani, hogy okozható-e kár azzal, ha valaki megpróbálja saját kezűleg „karbantartani” a festményt és kibontja keretéből. Ennek ellenére az sem szempont, hogy a képekhez soha, senki ne nyúljon, hanem azért időről időre le lehet akasztani őket a falról és szemügyre venni a hátoldalukat is.
A vászon hátulján, a vakkeret és a vászon között, a kép és a díszkeret között, minden kis résben megbújó por ideális táptalaja lehet a különféle penészgombáknak, rovaroknak és azok petéinek, lárváinak. A hideg, nedves falon függő képek nagyobb valószínűséggel penészednek, a nagyvárosi környezet ablakréseken is beszivárgó koromrétege látványosan megül minden repedésben. Nem csak látványnak csúnya, de a penész és a por erősen allergén tulajdonságokkal is bírhat, és annak, aki allergiában vagy asztmában szenved, kellemetlenséget is jelenthet.
Mindez azonban csak akkor jelenthet gondot, ha elhanyagolják: a megoldás csupán némi figyelem kérdése. Végül, de nem utolsó sorban egy szintén gyakorlati szempont: ha valaki értékesíteni szeretné a festményeit, vagy kiállításra adja kölcsön – érdemes kikérni egy restaurátor véleményét még akkor is, ha teljes restaurálás nem is feltétlenül szükséges. Olyan szemmel is szemügyre lehet venni a tárgyakat, hogy ne kelljen elhanyagolt, esetleg fertőzött festményt mások rendelkezésére bocsátani…
