Fenyő táblára festett ikon restaurálása
A kis, alig tenyérnyi nagyságú fenyőfa táblára festett ikon a maga nemében igazi ritkaság. Elsősorban azért, mert eredete és vásárlásának ideje pontosan ismert, eredetisége tehát bizonyított. Nem elhanyagolható szempont olyan műtárgyak esetében, melyeket előszeretettel és talán legnagyobb számban hamisítanak vagy készítenek az eredetihez megtévesztésig hasonló “utánérzéseket”.
A férfi szentet ábrázoló ikon klasszikus technikával, alapozott fatáblára készült temperával és poncolt arany háttérrel, melyen kissé kopott lüszter festés nyomai voltak láthatóak. Néhány apró festék lepattanástól eltekintve a felület épnek volt mondható, picit besötétedett, picit kopott, de épp csak annyira, amennyire egy hasonló korú festmény esetében természetesnek tekinthető.
Az ikon restaurálása igen apró lépésekből állt, pici mozzanatokból állt össze végül a kép, mely összhatásában mégis észrevehető változást mutatott fel. Az ok elsősorban a gyönyörű, poncolással díszített arany mustrában keresendő, mely minimális retussal is újként ragyog. Az arany háttér meglepően pontos, hibátlan és rendkívül aprólékos munka, mely egészen ékszer-szerűvé teszi a parányi képet – ez ikonok között is ritkaságszámba megy. A kopott lüszter nyomai mindenhol logikusan végigkövethetőek voltak, így gyakorlatilag nem volt kérdés a kiegészítés, retus mértéke és milyensége.
Ikon? Pár centiméternyi fa, kiskanálnyi festék és leheletnyi aranyfüst – mindössze ennyi hozzávaló kell…
A férfi szentet ábrázoló ikon magántulajdonban van
Olaj, mint lakk – természetes anyagok a restaurálásban 2.
Ismét természetes anyagokról, ismét nem abban a vonatkozásban, ahogyan várni lehetne. Természetes, hogy az olajfestmény, olajfestészet, olajkép, olaj, lenolaj, olaj médium stb. általában és szorosan az olajfestményekhez és előállításához köthető szavakról, kifejezésekről az olaj, mint festészeti alapanyag szerepe a festészeti anyagok közül egyértelműen pozitív előjellel szerepel a szótárban. Ez általában így is van – kivétel ez alól, mikor lakk formájában szerepel, miért is?
A restaurálás előtt álló festmény
A fenti olajfestmény felülete igen, hullámos. Láthatóan megsötétedett, sárgás tónus uralja, egyértelműen javításra, felújításra, restaurátorra szoruló festmény. Hullámosságát, a vászon tapinthatóan kemény torzulásait a hátoldalon alkalmazott enyv – mint ragasztóanyag – okozta, erről korábban itt írtunk. Mit láthatunk még a nyilvánvalón kívül?
A restaurálás kezdetén ez a látvány fogad – oldalról jövő fény esetében még drámaibb a hatás
Első pillantásra talán semmit, de második szemrevételezésre igencsak gyanús ez a súroló fényben készült felvétel (mely kimondottan a felszíni egyenetlenségek, a felület fénytörési hibáinak kimutatására alkalmas fototechnikai eljárás) – bár megjelenése, a felület fénye, felülete hasonló a gyanta alapú lakkal védett festményéhez, némely tulajdonsága merőben más kategóriába sorolja. Ha a festmény felületét záró lakk (firnisz) réteg olajat tartalmaz, könnyen létrejöhet az a jelenség, hogy a festménylakk olaj tartalma reakcióba lép az olajfesték olaj tartalmával: similis simili gaudet, túl szoros kötés lép fel köztük. Elkészülte után minél hamarabb lakkoznak le egy festményt olajtartalmú, ún. olajlakkal, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a lakkot nem lehet sérülésmentesen elválasztani a festékrétegtől.
A vásznat megkeményedett, összezsugorodott enyvréteg húzza hátulról, elölről kemény, sötét lakkréteg borítja
A képen szereplő festmény – története ismert, ami az egyik legnagyobb ritkaság – elkészülte után kb. 20-30 évvel lett olajjal kezelve. Régi házi praktika lévén, ezen nincs mit csodálkozni – a házi praktikák egy részéről idővel úgyis kiderül, hogy a legmodernebb tudományos kísérletek és nézetek igazolják őket, más részük pedig annyira közel áll a babonához, kuruzsláshoz, fekete mágiához vagy egyszerűen csak teljesen hatástalan, hogy csak mint érdekesség szerepelhet. Ezek helyett pedig elkövet a mai kor is szép számmal félreértéseket és hibákat…
Bal oldalt a lakk még fedi a felületet, jobb oldalon már az eredeti színvilág látszik
A két olajréteg (festékréteg, lakkréteg) eltérő öregedési görbéje szerencsére elég nagy különbséget mutatott ahhoz, hogy a lakk biztonsággal eltávolítható legyen a festett felületről. A változás pedig – nem meglepő, hiszen még laikusok számára is ismert az olajok, olaj tartalmú festékek erős sárgulásra való hajlama – óriási. A kemény lakkréteg eltávolítása után a felület “megkönnyebbül”, a vászon, enyv és kréta természetes rugalmassága helyreáll.
Szignatúra a festmény sarkában
A papír és az enyv eltávolítása a hátoldalról
A hátoldalt borító enyvréteget el kellett távolítani (kartonpapír szolgált a vászon megerősítéséül, melyet enyvvel rögzítettek), majd új vászonnal megerősíteni.
Megtisztított, kartonjáról leválasztott festmény
A restaurált olajkép igen csak látványos változáson ment keresztül. Szinte teljesen reménytelen kiindulási állapotból mely menthetetlenül torznak, meggyötörtnek tűnt – helyre lehetett állítani a festményt, méghozzá minden sérülés nélkül.
Restaurált, helyreállított festmény
A miértre a válasz pedig a címben rejlik. A természetes anyagok hihetetlen ellenálló képessége, képessége a – bármily furcsa és természetesen nem a szó szoros értelmében vett – “regenerálódásra”, a felhasznált anyagok sok száz év alatt megtapasztalt, ismert tulajdonságai: egyelőre nem született még mesterséges úton előállított anyag, mely versenyre kelhetne a nyulak bőréből főzött enyvvel, az őrölt, égetett ásványokkal, a kék virágú len rostjaival. Persze ez nem bizonyít semmit, hiszen a szintetikus anyagok, műanyagok világa olyan új, hogy érdemben nem volt még ideje bizonyítani. Néhány száz év és kiderül…
A parasztudvart ábrázoló festmény magántulajdon
Tavaszi virágcsokor – színesben avagy festmény tisztítás a tavaszi megújulás jegyében
A tavasz és a megújulás jegyében időnként a festett virágok is gondoskodásra szorulnak. Noha jóval tartósabbak vágott vagy cserépbe ültetett társaiknál, ez a csokor például kilencvenhat éve hervadhatatlan, a védő lakkréteget nélkülöző olajkép a tavaszi portalanítások ellenére évről-évre egyre szürkébb és szürkébb. A lakkozott festmények jellegzetes elsárgulásával, megsötétedésével szemben a lakkozatlan felület oly módon köti meg a szennyeződéseket, hogy közvetlenül a festékrétegre ül, a vászon rostjai közé szivárog be a por, a korom.
A szerencse ebben az esetben az volt, hogy első alkalommal történt restaurátori beavatkozás a festményen illetve soha nem próbálták portörlésen kívül más eljárással, házi praktikával, házi módszerekkel megtisztítani az olajképet. A festmény tisztítás gyűjtő fogalom és szakmai szempontból nem is mindig pontos meghatározás, de általánosságban és nyilvánvalóan a kosz, szennyeződések és az elsárgult lakkréteg eltávolítását szokás alatta érteni. Minden beavatkozás kockázattal és és egészen minimális sérüléssel járhat, valójában és ideális esetben ennek a mértéke elhanyagolható, pusztán matematikai értelemben létezik és emberi szem számára nem érzékelhető. Elméleti és filozófiai síkokra pedig nincs értelme terelni a művészetet, illetve ez a művészetnek mint olyannak egészen más aspektusait jelentheti, de festmény restaurátori, képjavítói minőségben a művészet eme egzotikus tájai messze esnek tőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől…
Ezzel együtt vagy ennek ellenére? mégsem hagyható figyelmen kívül az a tényező, hogy a védő lakkréteget nélkülöző felület letisztítása, megtisztítása mindig kissé magasabb kockázattal jár – a kockázat pedig annál nagyobb, minél többször gyötörték már a felületet különféle tisztítási eljárásokkal, akár (hátrányosan) megváltoztatva annak fizikai, kémiai tulajdonságait is.
A valóságban azonban a festmény tisztítás kevésbé volt drámai, ez az olajkép gyönyörűen és minden probléma nélkül vált meg a majd’ százévnyi portól, koromtól és egyáltalán nem mutatkozott hajlamosnak semmiféle károsodásra. A vászon – “élő”, szerves anyag lévén valósággal megkönnyebbül, visszanyeri rugalmasságát.
A restaurálás további lépései után oldott dammárgyantával lakkoztuk a felületet, hogy a jövőben már a lakk felszíne védje a festményt – egyúttal a felület fényvezető tulajdonságai is javultak, mely a színek élénkségét, mélységét növelte…. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, látványosan tisztább, színesebb és egyáltalán: szebb lett a muskátlicsokor. Tudományosság ide vagy oda, a lényeg általában igen egyszerű és emberi…
RESTART
“…ti antik festmények. Milyen szép, amikor ott lógtok a falon, évek múlnak évek után és ti nem változtok. Felszínetek nyugodt, sima, sárga tükrét nem borzolja az új idők szele, Megbízhatóak vagytok, masszív két dimenziós világotokban az idők végezetéig nyúlnak kisjézusok anyjuk után, duzzadnak petyhüdt szilvák homályos üvegkelyhek társaságában, rezzenéstelen tekintetű, májbeteg arcok követik lépteimet a gyéren világított, kongó termekben. Örök időkig függenek tépett tollú, fejjellefelé madarak érthetetlen élelmiszerek társaságában, míg szentek változatlan szelídséggel hordanak követ a fejükön és legyeznek poros pálmák szürkés ágaival. Nem igazán kavarják fel a levegőt. Egyszer már jártam itt, ugyanilyen volt, vagy majdnem. Vastag aranykeretbe szögelt, kiábrándítóan sötét sárga emlék, inkább barna. Nem is emlékszem, mit ábrázol. Fontos ez egyáltalán? Olyan szép.”
Pedig fontos. És nem is olyan szép mint elsőre tűnik, noha tagadhatatlan az esztétikája a kicsit dekadens, kicsit melankolikus hangulatú antiksárga műtárgyaknak is, de idővel eljön az pont is, amikor kissé túlzásnak érezzük az alkonyati hangulatot. Ez persze önmagában még nem jelenti, hogy a festmény restaurálásra szorul, de elgondolkodtat.
Egészen más amikor szemmel látható, hogy az idei tavaszi nagytakarítás alkalmából mintha kicsit kevesebb festék lenne a képen, talán csak nem lehullott, ilyenkor azért illik közbelépni. Esetleg kiszakadt a vászon, véletlenül, vagy egyébként teljesen indokolatlanul de egészen megereszkedett az egész és olyan szomorúan lóg.
És ha nem? Végül is tavaly, meg előtte is ilyen volt, nem igazán gondolnám, hogy a jelen állapotában…
Néha azért érdemes felidézni milyen lehetett a festmény akkor, amikor festője letette az ecsetet. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan visszafogott, inkább meghatározhatatlan színű, olyan antik volt már akkor, sőt. Nem kell belenyugodni feltétlenül abba, hogy a műtárgyak sajátja, velejárója és egyáltalán, jellemzője az a furcsa elmúlás-hangulat, naftalin, pátosz és más veszélyes holmik radioaktív halmaza, ami sok esetben csak a tárgyakra rárakódó pormennyiségnek, kiállítótéri személytelenségnek, senki által el nem olvasott de fóliával kasírozott ismertetőszövegeknek, kibolyhozódott ülőkéjű teremőri székeknek, nem szívesen látogatott rokon undok hangulatú, hideg lakásának köszönhető.
Ezek csak tárgyak.
A lényeg valahol máshol van, ott, ahová nem biztos, hogy elér a spotlámpák fénye vagy a mesterségesen irányított figyelem reflektora.
Van, aki rátalál az érdektelen tárlók összekarcolódott plexilabirintusában vagy egy színhelytelen, műnyomóra préselt reprodukción is, esetleg vendégségbe érkezvén szívéhez kap, s rögvest felismeri a barnalakkalatti mester sohasem múló talentumát. Bevallottan vagy sem, erre vágyunk mindannyian, különben rá sem néznénk — és ez a világ egyik legszebb dolga.
Sokkal könnyebb viszont, ha nem kell áttételes elképzelésekkel súlyosbítani a műélvező állapotát és kicsit megkönnyítve a dolgát, mellesleg a műtárgy élettartama is nő, restaurátor műhelybe kerül a festmény –
– nem biztos tehát, hogy feltétlenül az a jó, ha az életnek pont ezt az időtlen idők óta megszokott, állandó pontját hagyjuk változatlanul.
Időnként szükséges a restart, időnként szükséges az újratervezés – lehet, hogy nyerünk vele néhány évtizedet, néhány új, halványan körvonalazódó elképzelést más korokról vagy csak egy új színesfoltot otthonra…
Enyv és más – természetes anyagok a restaurálásban 1.
Természetesen
Természetesen. A világ fejlődése megállíthatatlan, újabb és újabb tudományos felfedezések születnek és jobbnál jobb technikai újdonságok látnak napvilágot, segítve ezzel a kutatókat, tágítva a szakemberek lehetőségeit és lenyűgözve azokat, akik csak úgy, érdeklődnek… Az életnek nagyjából minden területére igaz ez, beleértve a festmények restaurálását is. Az elmúlt évtizedek új anyagokat, új eljárásokat, új vizsgálati módszereket, új gondolatokat hoztak, legyen szó akár festmények feltárásáról, konzerválásáról vagy a kiegészítések, helyreállítások kérdésének kezeléséről, fototechnikai vagy éppen műszeres festmény vizsgálati, különféle analitikai eljárásokról.
Amik kissé lassabban “fejlődnek”, azok maguk a restaurálás alá vonható tárgyak. Hogyan kell ezt érteni? A kortárs és a közelmúlt művészeti produktumai lényegesen ritkábban szorulnak restaurátori segítségre. Természetesen előfordul ilyen és nem csak a baleset jelleggel történő különféle mechanikai sérülések jelennek meg, de a széles spektrumon mozgó, nem feltétlenül funkcionális szempontokat figyelembe vevő anyaghasználat is okoz gondokat. A térben és időben létező művészeti alkotások, melyek restaurátori szempontból “képbe kerülhetnek” viszont legnagyobb részt még klasszikus technikákkal és anyagokból készültek: olajfesték, temperák, fa, vászon, enyv és kréta, mész és homok. Nem csoda, hiszen ezeknek az anyagoknak tartósságát – megfelelő használat mellett – évszázadok igazolják, magyarázni sem kell. miért nem cserélik le rögtön (és tartósan) a művészek.
Párhuzamosan
Természetes jelenségek ezek, a régmúlt tárgyi emlékei párhuzamosan léteznek a műanyagipar, a műgyanták, szilikonok és színezékek színpompás világával és ez így van jól. Alkalmazkodjanak a kihívásokhoz a különféle szakterületeken dolgozó restaurátorok és javítsák, állítsák helyre, amit lehet. Az ördög az utolsó szóban rejlik, de erről más alkalommal szólunk. Erről a pontról nagyon könnyű lenne olyan irányban folytatni ezt a gondolatmenetet, hogy egyfajta rosszul értelmezett öko-tudatos hozzáállással a természetes anyagok kizárólagos használata mellett érveljünk. Nagy igazságtartalma lenne, de természetesen nem fedné a valóságot.
Ragaszkodás
További gondolatkörök futása helyett egy példa a valószínűleg legősibb ragasztóanyag, a csontenyv helytelen felhasználására. Kiváló anyag ragasztásra, tulajdonságai közé tartozik többek között, hogy hihetetlenül hosszú idő elteltével is “feléleszthető” ha víz éri és száz százalékig természetes. Helyes alkalmazására (a restaurálásban is) számtalan jó példát találni. Sok mindenre alkalmas, de papír és vászon – mely jelen esetben egy festmény – nagy felületen történő egymáshoz ragasztására nem. Az enyv száradás közben zsugorodott, helyenként elvált a vászontól így okozva ezt a nagyon jellegzetes látványt, kemény, ujjbegynyi hullámokba merevedett felületet. A kartonpapír, melyre kasírozták egykor a festményt és a vászon kettéválasztása körülményes, lassú folyamat volt és igencsak aprólékos munkát igényelt…
Az igazságot tehát ismét a “miért” és a “hogyan” kérdései körül kell keresni, hiszen látható, hogy még egy egyszerű, több ezer éve ismert tulajdonságú ragasztóanyaggal is lehet tetemes károkat okozni. Modernebb és bonyolultabb anyagok restaurálásban történő, hozzá nem értő és indokolatlan használatával persze még több és nagyobb kár érhető el, ezért fontos és pótolhatatlan viszont a megfelelő anyagismeret elsajátítása. Nem szabad kihagyni a számításból a legegyszerűbb lehetőségeket sem…
Tisztább a tisztánál avagy festmények tisztítása – hol a határ ?
A festmények tisztítása egyik olyan területe a festmények restaurálásának, ahol nincs “mellébeszélés”. Visszafordíthatatlan folyamatról van szó, mely a legnagyobb körültekintést követeli meg a restaurátortól. Az esztétikai helyreállítással, retussal szemben – mely ideális esetben, etikus esetben bármikor, a festmény sérülése nélkül eltávolítható a felületről és igazából ha rossz is, a jó ízlésen és az elkövető hírnevén kívül nemigen rombol semmit (etikus és ideális eseten itt elsősorban az alkalmazott anyagokat értjük de erről majd később) – a retussal szemben a tisztítás, feltárás végleges, irreverzibilis folyamat.
Ezzel együtt nem kell/ nem kellene tőle tartani. Nagyon sok helyen találkozik a restaurátor azzal a nézettel, hogy egyes festmények sárgás tónusa ún. antik hatást kölcsönöz a képnek és értéket tulajdonítanak neki – tévesen. Tagadhatatlan, hogy van némi melankolikus hangulata a sárgás, öreg lakkrétegnek, de semmi több. Valóban előfordul olyan eset is, hogy annyira jó állapotú a festmény, hogy az enyhén sárgult lakkrétegen kívül nem lenne vele teendő. Ilyenkor az is megoldás lehet, hogy amíg nem zavaró az enyhén megváltozott színtónus, nem avatkozik közbe a restaurátor. A legtöbb esetben viszont feltehető a kérdés – miért nem olyannak szeretnénk látni a festményt mint ahogyan alkotója elképzelte és megfestette?
Sárga ruha helyett fehér női váll rejtőzik a vastag sárga lakk alatt
Ha már festmény tisztítás, a másik gyakran hallott vélemény, kívánság, elképzelés: “csak egy kicsit”. Mint mindennek, ennek a mondatnak is többféle értelmezése lehetséges. A festmény restaurátor szempontjából olyan esetben vállalható (de akkor sem így nevezi) amikor például olyan mértékig hiányos az eredeti festés, hogy ennek okán vagy más indokból egy későbbi kor rétege kerül megtartásra; esetleg valamilyen csoda folytán az eredeti lakkréteg elválasztható a később rárakódott rétegektől stb. Köznapi értelemben ha komolyan kellene venni, gyakran szembesülnénk az alábbi jelenséggel:
Ezen a darabka képsarkon nagyon jól megfigyelhető, hogy a sárgult lakk eltávolítása csak az első fázisa a festmény tisztítása során történő lépéseknek. Itt természetesen szó sincs átfestésekről, retusokról vagy a festékre felhordott egyéb matériákról, itt egyszerűen annyi történt, hogy egy már nem teljesen tiszta festmény került lelakkozásra… Ilyen esetben bizony kár lenne megelégedni a lakkréteg óvatos eltávolításával, hiszen ez még messze nem az a színvilág, ahogyan a művész feltette a vászonra a felhőket.
Az apró vonások alkotta vibrálás eltűnt az elsötétedett lakk alatt
Ha egészen közelről nézzük, egy ilyen felvételen laikusként is meg lehet állapítani, hogy melyik a később felhordott festékréteg. Az eredeti festék öregedési repedéseit elfedi a későbbi réteg – itt nem volt kérdés, hogy érdemes feltárni az alsóbb rétegig.
Valóban nagy felelősség annak megállapítása, hogy meddig, milyen mélységig kell, lehet, érdemes feltárni egy festményt. Mégis érdemes félretenni a túlzott óvatoskodást, ellenkező esetben könnyen lemaradhatunk valami fontosról – például arról, hogyan néz ki valójában a birtokunkban lévő festmény…
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak!
Lyukas festmény foltozása – esettanulmány
Egyszer minden kiderül – lehetne bölcselkedni, mikor a történelem homályába vesző múltból visszaköszön egy-egy kollégánk keze nyoma.
A fenti látványt szemlélve teljes joggal feltételezhető, hogy itt bizony lyukat leplezett több-kevesebb sikerrel valamikor egy restaurátor, vagy restaurálást önjelölt módon végző festőművész. Ez persze nem baj, a festő restaurátor sokszor festőművész is egyben és régente is sokszor előfordult, hogy festőművész javított képeket, végül is – ha pusztán az egykori és mai szakmákat tekintjük – hozzá állt legközelebb. A gond ott kezdődik, amikor maga a festmény javítás ténye kissé lazán van kezelve, mondhatni dilettáns módon, a “jó lesz az úgy is” jegyében.
A szóban forgó olajfestmény letisztítása után (19. századi gyönyörű tájkép, porcelánkék égbolt, vékony, hullámosodásra minden körülmény között hajlandó vászon) mint várható volt, valóban előbukkant egy kitt (mely az eredeti krétás alapozóréteg pótlására szolgál). A meglepetést az okozta, amikor a festményt a feszítőkeretéről leemelve rögtön megjelent a kérdéses lyuk is:
A restaurálás itt mintha két célra is irányult volna egyben, a vászon hiánya mellett a feszítőkereten lévő számtalan rovarjárat egyikét is ki szerette volna talán pótolni a festmény felújítást végző néhai mester…Ez persze fikciónak is gyenge, inkább a gyors és látványos eredmény – kevés munka párosítás jegyében zajlott a festmény restaurálás, amikor a festményen lévő lyukat gyors és egyszerű megoldással “hozzáglettelte” a vakkerethez.
A lyuk végül is be van tömve, csak ne akarja senki levenni a festményt a vakkeretről; bár ha le kell venni, az nagy eséllyel újabb restaurálás keretében történik, akkor pedig úgy is mindegy – lehet, hogy így okoskodott a hajdani restaurátor, de valószínűbb, hogy nem okoskodott sehogy.
A megoldás lyukas festmény foltozása esetén természetesen akkor is és most is úgy kezdődött volna/kezdődik, hogy – ki nem hagyható lépésként – először a festővászon anyagát kell pótolni, egy méretre és alakra vágott miniatűr folttal, ügyelve a vászon vastagságára, szálsűrűségére, szálirányára, anyagára…. és utána sorban a többi lépés…
