A festő keze nyoma, avagy festő és restaurátor gondolatok
Egy festmény restaurálása során talán a legszebb ajándék tetten érni egy több száz évvel ezelőtti gondolatot, egy kísérletet, egy ötletet. Nem korszakalkotó dolgokra, művészettörténet tudományt felforgató felfedezésekre kell gondolni, nem zseniális technikai újításokra vagy paradigmaváltó nézetek váratlan kinyilatkoztatására – nagy pillanatokra várni lehet ugyan, de várakozás helyett érdemesebb résen lenni. Nem tudható, mikor találkozik a festmény restaurátor olyan aprósággal, amely váratlanul okoz meglepetést…
(A festmény, melyen a képen szereplő kéz látható, éppenséggel nem nevezhető átlagos munkának – a grandiózus, több, mint három méter széles és közel két méter magas olajfestmény Jacopo Tintoretto festőműhelyében készült a 16. század második felében és a velencei reneszánsz festészet kiváló példája – most mégis egyetlen, szó szerint tenyérnyi részletét emelnénk ki. A festmény restaurálásáról szóló cikk portfóliónkon belül, Vászonképek restaurálása oldalunkon olvasható.)
Valójában semmi különleges, jelentős, vagy felfedezés értékű gondolat nem kapcsolható ehhez a kézhez, mely Krisztus jobb keze, s melyet két különböző mozdulat közben örökített meg a festő. Krisztus, aki a házasságtörő asszony felett ítélkező tömeg közepén foglal helyet, beszéde közben jobbjával gesztikulál – hol tenyerét felfelé fordítva, hol tenyérrel lefelé. A két változat közül mégis az első volt a festő kedvére való, így a lefelé hajló kézfejet eltüntette, lefestette. (Az olajkép többszöri restaurálása miatt, melyeken az elkészülte óta eltelt több, mint négyszáz év alatt átesett, ezt többször felfedezték, feltárták, visszafestették, így fedeztük fel mi is a festmény restaurálása során.)
Mégis, az ilyen felfedezések hozzák igazán közel a festményt, a festőt, a nagybetűs “Művészetet” a nézőhöz – az ilyen apró gesztusok, melyektől végtelenül közelivé és emberivé válik minden. Számomra – mint műélvező és mint restaurátor – ezek az apró részletek bizony nagyon is sokat számítanak. Dicsőített művészek is gondolkodtak, próbálkoztak sőt tévedtek is – nem is ritkán, hiszen nem minden ecsetvonás átgondolt és nem feltétlenül hordoz jelentést. Éppen ettől válik igazivá, sőt ha úgy tetszik, valamilyen rejtélyes módon ettől válik művészetté…
Néhány gondolat utólagos szignatúráról, sárga lakk alatt rejtőzködő igazságról és magyar festőkről Münchenben – tanulmány portré restaurálása
Sztereotípiák, pro és kontra
Első látásra
A leányfejet ábrázoló, kis méretű, besötétedett festmény tipikus példája annak, hogy nem érdemes első látásra ítéletet mondani egy festményről illetve arra, hogy milyen könnyű (lehet) akár a második, sokadik pillantás után is téves következtetéseket levonni. Miért is? Első látásra legalábbis semmitmondónak tűnhet a még letisztítatlan festmény sárgult lakk alatt hullámosodó felülete, látható, hogy portré, talán egy fiatal leány. A lakk poros, a vászon felfeszítése meglazult, ráadásul úgy tűnik, hogy jóindulattal is közepes kvalitású, igazán semmi különös, semmi említésre méltó, a feladat most egy egy-a-sok-közül portré restaurálása.
Restaurálás előtt
Második látásra
Szignatúra a bal alsó sarokban. Ennek általában örülni lehet, de van olyan formája is, amikor a restaurátor nem osztatlan lelkesedéssel üdvözli a festő kézjelét. A felületbe bekarcolt szignatúrának több fajtája létezik – a friss festékrétegbe ecsetnyéllel vagy más eszközzel karcolt szignó egyértelműen egy korú a festménnyel – a száraz festékrétegbe karcolt évszám és név azonban gyanús, hogy későbbi. Honnan lehet észrevenni? A vonalak nem “szaladnak”, a megszáradt festék felületét megsértő vonalak szögletesebbek és apró kitörések szegélyezik. Egy, a festés dátumánál később felkerülő szignó esetében nagyobb annak az esélye, hogy nem a festő kézjegye, illetve hogy nem pontos információkat hordoz a festő személyére vagy az évszámra vonatkozóan.
Szignatúra a bal alsó sarokban
Harmadik látásra
A portré restaurálása a felület feltárásával kezdődött. A festmény tisztítása során eltávolítottuk az elsárgult, megsötétedett lakkot; a kép pedig meglepően sokat tisztult. Hirtelen világossá vált (szó szerint is) hogy nagyon is kellemes hangulatú, könnyed és igen ügyes tanulmányról van szó. A művész tökéletesen birtokában volt a festői eszközök ismeretének, a sötét tónus, a visszafogott színek ellenére sem komor vagy unalmas a portré. Az olajfesték könnyen, foltszerűen, formakövetően és tiszta színekben van felhordva az alapozásra, melyet néhol előbb sötét aláfestő réteggel fedett, majd ebből emelte ki és formálta meg a világosabb területeket, kihasználva formaalkotásra az áttűnések okozta effektusokat. A arc ábrázolása anatómiailag pontos, látszik rajta, hogy festőjének nem az első és nem a második próbálkozása egy portré megalkotására.
Negyedik látásra
A hullámos vászon vasalása, a festmény dublírozása (a gyenge festővászonnak új vászonra való rögzítése, ragasztása) után érdemes még egy pillantást vetni a szignatúrára. A felirat a következő: München ’87 valamint egy ER monogramm. A ’87 egyértelműen 1887-et jelöl, mind stíluskritikai, mind anyagismereti oldalról vizsgálva. Érdemes figyelembe venni most azt a lehetőséget is, melynek némileg kisebb ugyan az esélye – de csak matematikailag. Ha valódi az évszám, a helyszín (és a monogramm) – és mindezt akár a festő is karcolhatta a felületbe, mondjuk fél évvel a kép elkészülte után… máris többet tudhatunk a festményről.
München a 19. század végén az akadémikus történelmi festészet fellegvára és egyben az új hangok, új színek új művészeti látásmódok és tapasztalatok szülővárosa is volt, ahová egész Európából, így Magyarországról is rengetegen érkeztek tanulni. Ebben az időszakban, amikorra ezt a festményt datálhatjuk, ismert, hogy Münchenben járt, tanult és dolgozott például Csók István, Neogrády Antal, Pálya Celesztin, Grünwald Béla, Poll Hugó, Vaszary János, Lyka Károly és még sokan mások, innen indult ki a Nagybányát megelőlegező Hollósy kör…
A leányportré tökéletesen illeszkedik ebbe a milliőbe, a laza, naturalista festésmód, a festőiskolai tanulmányt idéző megfogalmazás valóban jelentheti azt, hogy a szignó egy korú a festménnyel – legfeljebb néhány hónap, vagy év különbséggel, de ez igazán már nem is lényeges. …..Már csak az a kérdés: ki lehetett E.R.?
A portré restaurálása Gyöpös Viktória és Gyöpös Miklós munkája; a festmény magántulajdonban van.
Restaurált festmény
Festmény restaurálás – kétszer
Átfestés, ráfestés, belefestés, kifestés, össze-vissza festés
A kétszeri vagy többszöri restaurálást nevezhetnénk re-restaurálásnak is, ami ugyan érdekesen hangozhat elsőre, az igazság azonban az, hogy festmény restaurátor igen ritkán találkozik olyan festménnyel, mely teljesen intakt, érintetlen, azaz a természetes öregedési folyamatokat és az esetleges mechanikai sérüléseket leszámítva nem volt alanya még semmilyen beavatkozásnak. Természetesen minél idősebb egy festmény, annál nagyobb az esélye, hogy élete során egyszer – kétszer szükségessé vált már javító szándékú beavatkozás. Ez ideális esetben festmény restaurálás, kevésbé szerencsés esetben lelkes vagy kevésbé lelkes ecsettel történő próbálkozás az eredeti vagy -elképzelhető szándék! – az eredetinél jobb látvány visszaadására. (Mint általában minden, ez sem sarkítható alaptétellé, mert bizony időnként lehet találkozni azzal a jelenséggel is, amikor az újabb kori átfestés jobb, mint az eredeti. Ebben az esetben a hitelesen eredeti festmény mellé marad az erkölcsi győzelem öröme.)
Külön kitérőket lehetne tenni azok felé az érdekes esetek felé is, amikor az átfestés korban nagyon közel áll az eredeti festmény elkészülésének idejéhez – ilyenkor merülhet fel például a saját kezű módosítás izgalmas lehetősége – vagy azok felé az esetek felé, amikor az átfestések (lehetőleg több) maguk is komoly művészeti értéket képviselnek, illetve művészettörténeti szempontból fontos szerepük van, így a társtudományok is hasznos következtetéseket tudnak levonni belőle, adott esetben történelmi eseményekre, időpontokra, helyekre is lehet következtetni a javítások, átjavítások jellegéből, különösen, ha feliratok, felismerhető személyek stb. tűnnek el- és fel.
Jellemző áldozatok
Az is megállapítható, hogy vannak egyes korok, időszakok, melyek jellegzetes festéstechnikája, az akkor használatos anyagok tulajdonságai – illetve az ilyen jellegű képek sérülései – nehezebb feladat elé állítják a mindenkori restaurátort vagy önjelölt képjavítót. Ilyenkor érthetően nagyobb a kísértés, hogy a “javítás” fogalmat nagyvonalúbban kezelve nagyobb területek kerüljenek átdolgozásra, mint szükséges volna, mert minden ötletszerű, nem szakszerű beavatkozás könnyen meglátszik a felületen; ez pedig véget nem érő folyamatként itt is, ott is kíván egy kis belefestést, korrigálást, míg önmagához teljesen hasonlatossá nem válik a látvány. Természetesen ez nem tartozik a festmény restaurálás fogalomkörébe és nem is hivatásos restaurátorok szoktak ilyesmit elkövetni, hanem önkéntesek. Jellegzetes áldozatai ennek a jelenségnek például a 19. századi festmények, melyeknek porcelánosan finom, sima festékrétege, kemény, jellegzetes repedéshálót mutató alapozórétege- felülete, nehezen reprodukálható színvilága kihívást jelenthet szakemberek számára is, ha arról van szó, hogy sérülést, kopást, hiányt kell láthatatlanná, ‘meg-nem-történté’ tenni.
Meglepetést találni
Átfestést, ráfestést festmény felületéről eltávolítani mindig izgalmas. Alapvető feltételezés, hogy az utólag feltett festékrétegek hiányosságot takarnak és minél nagyobb területen történik mindez, annál gyanúsabb, hogy súlyos fogyatékosságokat igyekeztek új külsővel, kendőzéssel hihetővé szépíteni. A festmény restaurálás viszont elkötelezett abban, hogy fel kell kutatni az eredeti festékrétegig mindent, hogy meg lehessen pontosan állapítani, mit, mikor, miért tettek a műtárggyal – óvatosan meg kell kutatni tehát a sérülések mértékét, jellegét. A köztes állapotokra (az eredeti réteg kisebb – nagyobb mértékben sérült, de rekonstruálható) gyakrabban találunk példát, mint a végletekre (az eredeti elpusztult, ezért a teljes terület újabb kori kiegészítés, vagy az eredeti teljesen ép és csak látványában akarták megváltoztatni). Az illusztráló képek a végletek szerencsésebbik végéről valók; festmény restaurátor számára szívet melengető látvány…
Az átfestés sárga-rózsaszín rétegei alól előbukkan az eredeti 19. századi festmény finom, szürke árnyalataival
Üzenet
Vászonkép, táblakép, falképek. Olajfestmény, temperakép, aquarell, sőt vízfestmény. Festéssel díszített tárgyak. A nagybetűs (jó értelemben véve) kultúra számos olyan gyűjthető műtárgy kategóriát tarthat és tart számon, melyek megismerése és megszeretése életre szóló szenvedéllyé válhat. A tárgyakkal kialakított viszony örömet jelent, ismeretük, gyűjtésük által magunkévá teszünk egy részt az élet azon területéből, legyen múlt vagy jelen, melyet máshogy talán sosem idézhetnénk meg. A nyelv (a képzőművészeté) és az eszközök (festészeté, szobrászaté és egyéb művészeti ágaké és al-ágaké) tanulhatóak és bizonyos fokig- mindenki számára érthetőek. Kommunikáció ez is.
A festmények hosszú életűek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy útjuk és szerepük során, melyet ebben a sajátos kommunikációban betöltenek, változnak és alakulnak, jelentésük néha változik, néha több lesz, de kevesebb sosem. Megvannak a szakemberei annak is, hogy közelítsék hozzánk- mindenkihez- ezt a fajta, képzőművészeti nyelven történő kommunikációt és olvassanak a jelekből. Valójában nagyon közel áll egymáshoz a két szakma: a művészettörténészé és a restaurátoré. Nemcsak közel áll, egyenesen nélkülözhetetlenek egymás számára. Kiegészítik egymást. Sokszor mást mond nekünk, restaurátoroknak – akik az anyagi valója felől közelítenek- a látvány és mást jelent egy elméleti síkon dolgozó szakember számára, aki először az ábrázolás mibenlétére, miértjére, és mikéntjére kíváncsi – de úgy gondoljuk, ez természetes.. Közös viszont az, hogy mindannyiunk, művészettörténészek és restaurátorok számára is fontos az, hogy munkánk végeztével ezek a tárgyak, festmények úgy létezhessenek tovább, hogy magukkal vihessenek egy új értelmezést, egy gondolatot, amit más még nem fedezett fel, élettartamuk meg legyen hosszabbítva, visszakapják azt a látványt, ami egykor sajátjuk volt.
A festmény, a műtárgy jelentéséhez, történetéhez, mely az idő múlásával egyre sokrétűbb, egyre hosszabb, így teszünk hozzá mi is egy kicsit. . Mi mást tehetünk még?
Azzal, hogy megidézzük azt a látványt, azt a hangulatot, mely legközelebb állhat a festmény elkészülése utáni pillanathoz, de egyben magában hordozza annak történetét és korát is- visszaadjuk szerepét, sőt funkcióját a festménynek. Kérdés lehet-e, hogy ez mennyire fontos momentum egy műtárggyal kapcsolatban? Profán gondolatnak tűnhet, de a szerep, a funkció, az esztétikai élvezhetőség visszaadása a műtárgy további létezésének biztosítéka is. Miért? Mindannyian szívesen vesszük körül magunkat olyan tárgyakkal, melyekben örömünket leljük. Az a tárgy, ami nem csak rejtett módon utal arra, hogy valaha gyönyörű és értékes volt, hanem vissza is kapja ezeket a tulajdonságait, hamarabb magához vonzza figyelmünket és elismerésünket. Megcsodálható lesz.
Festményeket nézni jó, és ezzel, gondolom, nem vagyunk egyedül. Éppen harminchat év elteltével, melyet munkával, festmények között és előtt töltöttünk, még mindig így gondoljuk. Megunhatatlan játék ez, önmagáért való és újra meg újra felfedezhető.
A látványuk, élvezhetőségük és szerethetőségük a mozgatói a templomi műtárgyak szereplésének. A templomi festményeket, oltárképeket, szobrokat általában a hívek kezdeményezésére és kívánságára szokták felújíttatni. Ilyen esetekben érezhető a legjobban, hogy milyen nagy is a művészet szerepe, egész közösségek életére kivetítve is. A falusi katolikus-görög katolikus templomok oltár- és falképei, ikonjai valaha az egyetlen lehetőséget jelentették az emberek (vidéki, falusi emberek) számára, hogy művészettel, képi megjelenítéssel találkozzanak. Manapság, amikor időszerűvé válik ezeket a képeket javíttatni, az egyház a festmények restauráltatásával és azoknak visszahelyezésével a templomi környezetbe, a művészetnek- méghozzá az egyházi művészetnek- a kultúrában, kultúra terjesztésében betöltött szerepét is visszaállíthatja. Nevezhetjük újkori mecenatúrának, különösen, ha nem csak a régi képek, festmények, tárgyak restauráltatásáról van szó, hanem új művészeti alkotások készíttetéséről, vásárlásáról is. A szakrális témájú képek a létező legfunkcionalistább műtárgyak, szorosan összefűződnek a liturgiával, a hitélettel, az egyházi ünnepekkel, ennek megfelelően nagy figyelem és érdeklődés kíséri a templomba járó hívek részéről egy-egy oltárkép, ikon vagy stációkép restaurálását és annak eredményét.
A Balassagyarmati Szentháromság templom egyik oltárképének, a Szent Anna harmadmagával című festményének restaurálását is ilyen várakozás övezte. Az oltárkép, noha csak mellékoltár festménye – a Szentháromságot ábrázoló főoltárkép mellett- kiemelten fontos festmény a templom számára, mert ismert, hogy Szent Anna a templomot építtető Balassa Pál édesanyjának tiszteletére szerepel a képen. Magát a festményt művészettörténészek Franz Anton Maulbertschnek tulajdonítják, ez pedig országos szinten is a legrangosabb templomi műtárgyak közé emeli.
A festmény teljesen elsötétedett állapotban érkezett hozzánk, inkább csak sejteni lehetett, hogy a vastag, sárga lakk és a korábbi korok javításai alatt Szent Anna, Szűz Mária és Joachim mellett angyalok és a Szentlelket ábrázoló fehér galamb is szerepelnek. A lakk és a régen, javító szándékkal felvitt festés alatt az eredeti barokk festmény nagyon rossz állapotú, a festék kopott és hiányos volt. A töredékekből azonban hosszú munkával újra felépíthető volt az eredeti látvány, a teljes helyreállítás mellett döntöttünk. Ez azt jelenti, hogy nem különböztettük meg a kiegészített területeket az eredetitől, hanem retussal beillesztettük és tökéletesen hasonlóvá tettük a régi festékréteghez, és nem hagytunk meg kiegészítetlen felületet. Nem volt bizonytalansági tényező, az egyenletesen kopott festékréteg morzsái kirajzolták, amit eredetileg lehetett látni. Az oltárkép visszakaphatta teljes esztétikai értékét, az eredeti megjelenését és ez a templomban betöltött szerepe miatt is különösen fontos eredmény. Ez, karöltve azzal a felfedezéssel, hogy az eddig ismeretlen festőnek tulajdonított olajkép szerzőjeként az egyik legjelentősebb és leghíresebb osztrák barokk festőt, a Magyarországon is alkotó Maulbertschet nevezték meg, jelentős eseménnyé tette Balassagyarmaton az oltárkép helyreállítását, sőt, mondhatjuk: kétféle értelemben is vett megújulását. Külön értékes, hogy nemcsak restaurátori szempontból, de a művészettörténet szempontjából is létrejöhetett egy új felfedezés.
Összegzésként visszakanyarodhatunk a gondolatfüzér elejéhez, a művészet nyelvén előadott kommunikációhoz, annak mindenki számára érthető voltához és megállapítható, hogy valóban, a műtárgy szerepének visszaadása milyen nagymértékben segíti azt. Összegzésként lehetne még sok mindent megállapítani és jellemezni, részletezni szempontok szerint és általánosságban az eredményeket, de számunkra egy dolog fontos igazán. Úgy véljük, itt maradéktalanul megvalósulhatott az, amit nevezhetünk akár “üzenetnek”, akár “útravalónak”, akár “még egy fejezetnek a történetben”.