Az olajfestmény restaurálása, tisztítása közben, a kontraszt kedvéért – Krisztus alakja még a sötét lakk alatt rejtőzik
Vacsora – még nem az utolsó
Vacsora – még nem az utolsó -, szíves vendéglátás (zeneszóval) vagy asztali áldás? Bármelyik legyen is, tagadhatatlanul az egyik legkülönösebb festmény, ami nemrég műhelyünkben járt.
Megjelenése első pillantásra is – finoman szólva – meglepő. Kétségtelenül komoly művészi értéket képviselő alkotás, régi mester, régi anyagok, nincs helye kétségeknek, nincs tere találgatásoknak: ez a festmény valóban az, aminek látszik: szép, koros olajfestmény az 1600-as évekből, igazi kuriózum, igazi érték.
Ennek a festménynek a varázsa nem is az “ilyen volt, ilyen lesz” bűvös felvételeiben rejlik. (Az olajfestmény restaurálása ezzel együtt nem volt sem gyors, sem egyszerű; nagyon sokat változott persze, bizonyos értelemben, hiszen sokkal-sokkal világosabb most, megszűnt a sárga színtónus, sőt, kimondottan vidám és élénk színű lett.) Nincs felfedezett rejtett szignó, vagy egyéb felirat, vagy előbukkanó szebb, régebbi rétegek. (Lefestett részletek persze vannak, nem is akármilyenek, de erről később). Összességében tehát egy alaposan megsötétedett olajfestmény, ami a restaurálás után mondhatjuk, újjászületett, új színekben pompázik.
Témája nehezen meghatározható, első látásra talán olyan, mint egy vendégség, ahol Krisztus a vendég: angyalok hozzák és viszik a tálakat, zeneszó mellett újabb és újabb fogásokat tálalnak fel.
Ez mind igaz, de az olajfestmény restaurálása ennél még több érdekességet is rejtett.
Estéből reggelt
A vastag, öreg lakk, ami a festményt borította, mindent egységesen sárga tónusban tartott, olyan volt a látvány, mint egy megsárgult fénykép, egy régi emlék. Ez nem igazán hat meg egy restaurátort, számunkra fontosabb szempont az, hogy mit rejt a lakk. Bár röntgenszemünk nekünk sincs, mégis bíztunk benne, hogy a sok-sok festmény adta tapasztalatra támaszkodva helyesen ítéltük meg az állapotát: bár ilyen korú festménynél gyakorlatilag elképzelhetetlen az intakt állapot – és persze ez alól ez a kép sem kivétel – mégis-mégis úgy éreztük, hogy az eredeti rétegekből és látványból elég sok maradt.
A tisztítás során beigazolódott a sejtésünk: az elöregedett lakkréteget leoldva találkoztunk ugyan retusokkal, kittekkel, hiányokkal (mértékkel) de a lakk alatt ott rejtőzött az elképesztően élénk és friss színvilágú eredeti festékréteg is, méghozzá meglepően épen. (Az ép alatt természetesen nem azt értjük, hogy “olyan, mint új korában” ; hiányok, sérülések, javítások tarkítják, de helyezzük mellé azt a cca 350 évet, amit át- és túlélt a tárgy. Helyezzük mellé azt, hogy olyan anyagokból készült, melyek 100%-ban természetes eredetűek, részben szerves, részben szervetlen felépítésűek és úgy léphettek volna át az enyészetbe, hogy nyomuk sem marad, nem marad belőlük más, mint egy marék sár.
Az estéből reggel lett mégis, a sötét, elhomályosodott jelenetből ragyogó színek és élénk, vidám hangulat.
Vacsoravendégek
Utólag átalakított részletek gyakran akadnak a festményeken, minél régebbiek, annál gyakrabban; de nem mindegy, mit és miért tesznek láthatatlanná vagy formálnak mássá. Ezen a képen csak két aprócska részletet rejtettek el, két (pontosabban három) pici, de annál fontosabb alakot a háttérben. A kompozíció bal oldalán az angyalok nem az üres égbolt mögül (ahogyan tisztítás előtt tűnt) kerítik elő a fogásokkal teli tálakat, hanem maga az Atyaisten küldi őket fiához. Az Atya alakja kissé sérült volt ugyan, de az átfestések alól mégis felismerhetően és helyreállíthatóan került elő. A kompozíció jobb oldalán az ég kékje előtt két kis ördög menekül most fejvesztve, ők sem látszottak eddig, őket is kék égbolttal rejtették el. Nem csak hogy nem hivatalosak a vendégségbe, de határozottan megijedtek valamitől, talán Krisztus áldásra emelt kezétől?
Az olajfestmény restaurálása hosszú folyamat volt: a letisztított, de még nem helyreállított állapotában lévő festmény már sejteti gazdag színvilágát, különös hangulatát
A vászontoldás itt még nincs letisztítva és jól mutatja a drámai tónuskülönbséget
A hozzávarrott égbolt
Régi és nagy méretű festményeknél általános, hogy varrás húzódik rajtuk keresztül. Nem mintha ezek a nagy képek csak úgy elszakadtak volna, hogy aztán újra össze kelljen varrni őket, nem. Ennek a magyarázata a korabeli technológiákban rejlett, egész egyszerűen a szövőszékek szélességétől függött az elérhető vásznak szélessége és ha valaki nem csak hosszú, de szélesebb képet is szeretett volna festeni, kénytelen volt megtoldani, összevarrni a darabokat. Nem volt ezzel semmi probléma, precíz öltésekkel kitűnő és erős óriás-vásznakat készítettek. Nem lepődtünk meg tehát, mikor ennek a festménynek a felszínén is felfedeztük a varrás apró, domború vonalát. Valami mégis furcsa volt a tisztítás alatt, a színek és rétegek mintha nem igazán illenének egymáshoz a két félen..
A rejtélyt végül megoldottuk: a vászon hozzátoldás ebben az esetben későbbi, mint a festmény. Nem sokkal, talán ha száz évvel; ez a festés jellegéből és anyagi jellemzőiből is megállapítható, de mégis csak későbbi. Honnan tudható ez olyan biztosan? Pont a színek különbségéből, ami a vászon két felén (eredeti és toldás) mutatkozik. A toldáson lévő festés felületéről hiába tisztítottuk le a lakkot, mégis maradt a sárgás tónus. Miért? Mert a toldás akkor készült (talán úgy gondolta valaki, hogy a kompozíció arányosabb, szebb lenne, ha az égbolt magasabb lenne vagy egyszerűen volt egy olyan szép, értékes, de kicsit más arányú keret, mely tökéletesen díszítette volna a képet), amikor a festményt védő lakkréteg már megsárgult annyira, hogy rejtse a valódi színeket és mindent sárga szűrő alatt mutasson. A pótlás festése ennek megfelelően készült, eleve kissé sárgásabb tónusban, más színvilágban keverték ki a színeket.
Természetesen ilyenkor fel sem merül, hogy ezt a pótolt részt eltávolítsuk, csak azért, mert nem “eredeti”. Ez történet, történelem, emlék, egy nyom, egy jel a múltból. Érzékeny határvonal húzódik sokszor az új és a régi között, a “pótolt, a hozzátoldott, az átfestett, javított, meggondolt, átalakított, átépített” stb. fogalmak mindig egyedi megítélést kívánnak. Az érzékeltetés kedvéért: ebben az esetben a pótolt részt eltávolítani annyira abszurd lett volna, mintha egy építész azért lobbizna, hogy Párizs, Prága, Budapest vagy Róma épületei közül az “utólagosakat” bontsák le. Bár nem olyan sok rétegből és korból áll ez a festmény, mint egy történelmi város, de épp úgy hozzá tartozik a kiegészítés, mint középkori városmaghoz a reneszánsz várfal.
A pótlás tehát maradt, különösen, hogy mind festőileg, mind minőségében, technikai kivitelezésében is kitűnő munka.
Restaurált, kész festmény
Oculi omnium in te sperant, domine…
Pici változtatások, mégis mennyit számítanak; vajon miért festették le a két végletet, Istent és az ördögöt? Változik-e a festmény témája, értelmezése és ha igen, miben? Vajon Krisztus az, akit vendégként szolgálnak ki, vagy ő az, aki áldást ad az ételre, melyet kapunk? Milyen céllal, hová készülhetett eredetileg a festmény? Ki nagyobbította meg a vásznat, és miért? Csupa olyan kérdés, melyre a válasz -ha nem is lehetetlen- de sok-sok kutatást igényel. Itt lép színre a művészet történet tudománya (nyomozás a régmúlt korokban, ismert, kevésbé ismert és titkos események, hagyományok, összefüggések, családi drámák, birodalmak összeomlása és újjászületése, új világok keletkezése, finom részletek és szimbólumok jelentése, háborúk, érdek, vallás és művészet elképesztő szövevényének kibogozása.)
Ez még hátra van, a történet itt még nem ért véget. Restaurátori szempontból különleges volt az olajfestmény restaurálása, mert korához képest nagyon szép, megkímélt állapotban került műhelyünkbe – igen, ennyit számít a gondos tárolás, a megbecsülés -; mert ismét bebizonyosodott, hogy a hagyományos technikákat, eljárásokat a szakmán belül sem szabad lebecsülni, mert a javítások, pótlások, megerősítések mind-mind kiváló állapotban voltak/vannak, annak ellenére, hogy egy gramm “modern” összetevőt, szintetikus anyagot nem tartalmaznak; és végül, mert öröm volt felfedezni ezeket az apró, de nagyon fontos részleteket, melyek hozzátesznek a festmény történetéhez, kiegészítik az amúgy is különleges látványt.
(Laudate Dominum, omnes gentes, laudate eum, omnes populi: Quoniam confirmata est super nos misericordia eius, et veritas Domini manet in aeternum.)
A festmény magántulajdonban/gyűjteményi tulajdonban van
