Restaurálás, mint befektetés

Restaurálás, mint befektetés
a.k.a. mit is hagyunk örökül?

Restaurálás, mint befektetés – érték, értékálló, állandó érték,

avagy nem csak akkor lehet lépni, amikor még nincs probléma. Ez a pár sor lehetne promóciós céllal írt cikk is, ha nem találkoznánk olyan – meglepően – gyakran azzal a hozzáállással, mentalitással, mely restaurátor kezébe ad egy olyan festményt, mely akár még tíz – húsz – ötven évig függhetne a falon, mert problémája „csak” esztétikai. Olyan esetekkel is találkozunk szép számmal, ahol a sérült, balesetet szenvedett festmény gondját olyan személy vállalja magára, aki nem titkolt szándékkal bizony leszármazottainak szeretne vele örömet szerezni, örökséget juttatni. Nyilván nem kell eszünkbe jusson, hogy az illető rövid úton távozni kíván az árnyékvilágból – viszont feltételez egy olyan fajta, rendkívül tudatos, felelősségteljes gondolkodást, mely az élet bármely területén nagy kincs. Szívesen veszünk kézbe ilyen céllal műhelyünkbe érkező tárgyat, mert első pillanatban nyilvánvaló, hogy ugyanaz a szándék mozgatja a tulajdonost és a restaurátorokat. És nem utolsó sorban, sok esetben találkozni olyanokkal, akik frissen vásárolt festményüket hozzák hozzánk – ők is nagyon pontosan tudják, hogy a restaurálás, mint fogalom (és mint szakma, tevékenység) legtöbbször túlmutat a megőrzésen és a pillanatnyi bajok elhárításán. Sokszor ejtettünk már szót arról, hogy milyen döntő fontosságú annak a felismerése, mikor érdemes, kell, lehet restaurátorhoz fordulni a festményekkel, milyen jelekből ismerhető fel az az állapot, ami csak egyre rosszabb lesz és hosszabb – rövidebb időn belül végzetessé is válhat. Most közelítsük meg inkább úgy a kérdést – a fenti példákat kiinduló pontnak véve -, hogy a triviális okokon kívül miért érdemes restaurátorhoz vinni egy festményt?


Probléma nincs a festménnyel, szilárdan függ a falon ötven éve.
Egyforma állapotban tölti a napokat egymás után, igaz, a tapéta cseréje óta nem olyan kellemes ránézni, mert a régi, dohányszínűre sárgult rózsamintáshoz illett színében, a mostani fehéren viszont sötét folt. Ki mondja, hogy az esztétikai indokok másodrendűek? Hozzá kell tenni azt is: megesik ugyan, de ritka az olyan festmény, melynek olyan hibátlan az állapota, hogy – az elsárgult lakkrétegen kívül – vétek volna hozzányúlni és kisebb-nagyobb problémák rendszerint társulnak az elsötétedett lakkréteg mellé. Merőben esztétikai probléma például, ha a vászon megereszkedett kissé, vagy hullámos a sarkokon a felfeszítés. Szintén nem okoz problémát a festmény számára, ha a lakkrétege homályos, „bevakult” vagy a papírral beragasztott hátoldal mögé por és pókok költöznek be – mindezen jelenségek mellett még hosszú évtizedekig élhet együtt bárki a festményével, az ilyen okok miatt nem fogja a legcsekélyebb jelét sem mutatni az állapotromlásnak. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy ha valami – amit alapvetően azért hoztak létre, hogy szép legyen – elveszíteni látszik ezt a funkcióját, mennyire lehet szempont az esztétika, amikor az a kérdés, érdemes-e meglépni egy beavatkozást, vagy sem? Ha innen közelítjük meg, valószínűleg fontosnak kell ítélnünk a látványt, esztétikát, mint szempontot.
Lehet zavaró akár a megsárgult lakk, a hullámos vászon, a törött díszkeret vagy az olyan díszráma, melyen fehéren virítanak azok a területek, ahonnan nemrég apró darabkák pattantak le; bosszanthat bármi más – a gondot, a feladatot nyakába kell venni valakinek. Elajándékozni valamit így nem illik; örökül hagyni pedig kitolás az utódokkal.

A tudatos értéknövelésnek több útja is van….

Nem is szólva arról, hogy – és nem csak képletesen, hanem Forintokban mérve értve – nagyobb értéket képvisel egy rendben tartott, gondozott tárgy, mint elhanyagolt társai, tehát ajándékozónak, örökül hagyónak és ajándékozottnak, örökösnek egyaránt nagyobb megbecsülést jelent. Az ilyen fajta, megelőző gondoskodás pontosabban restaurálás (legyen akár indok rá akár az, hogy utódainkról veszünk le terhet ezzel, akár más) mindig megtérül, mert sok esetben megelőz, meggátol, nem engedi elfajulni a problémákat. Kicsit úgy, mint egy rutinvizsgálat: az időnkénti kontroll, a szemmel tartás sok életet és sok festményt mentett már meg.

Van, aki önmagáért beleszeret egy festménybe és megvásárolja, majd elhozza hozzánk: lássuk, mi lesz belőle, pontosabban milyen volt egykor? Van, aki nyereséget is remél belőle és nem feltétlen alaptalanul; értő szemmel egy szakadt, kopott, piszkos vászon is rejthet kincset. Nem arra kell gondolni itt, hogy híres festők elfeledett, fel nem ismert, elveszett műveit találjuk meg, inkább arra, hogy olyan rejtett kincsek bukkanhatnak elő, olyan széppé válhat egy-egy festmény, ha megmutatja az igazi arcát, hogy akinek nem volt fantáziája belelátni a lehetőséget, utólag bízvást elismerően nyilatkozik róla, vagy egyszerűen sajnálja, hogy nem ő bukkant rá.

Van, aki könnyen jött siker reményében tudatosan, válogatás nélkül és olcsón vásárol rossz állapotú festményt, majd vélt vagy valós haszonnal tovább ad rajta. Ebben az esetben a restaurálás ára, a restaurálás díja értelemszerűen a költségeket fogja növelni – és sajnos sok esetben az önjelölt műkereskedő igyekszik megtippelni, mit kellene csinálni a festménnyel, hogy újra értékesíthető legyen és mennyit kellene a festmény helyreállítására költeni, magyarán mibe kerül a restaurálás. Általában rosszul ítélik meg a teendőket és annak anyagi vonzatát és sok esetben azt is, mi várható egy-egy képtől; ez kellemetlenségek forrása lehet. Nem járhatatlan ez az út sem, de értő szem és némi tapasztalat nem árt hozzá.

Restaurálás, mint befektetés

Sokféle indok és érv létezik tehát, ami túlmutat a pillanatnyi helyzeten és nyugodtan le lehet szögezni, hogy általában jó döntések születnek ilyenkor mert ritka az olyan kép, ami ne igényelne, ne érdemelne egy kis törődést. Legyen szó akár arról, hogy kedvenc új szerzeményünket szeretnénk még szebbé tenni, akár arról, hogy értéket növelnénk egy „talált kincsen”, akár arról, hogy így egy nap ráébred az ember, hogy így mégsem lehet odaajándékozni senkinek ezt a képet. Véleményt mindig lehet kérdezni, tanácsot mindig lehet kérni és lehet arra is számítani, hogy előre el fogjuk mondani, mi várható a helyzettől – mit érdemes, mit nem szabad és mit kellene tenni a festménnyel.


restaurálás

Edvi Illés Aladár és Viski János – restaurálás kétszer

Restaurálás kétszer. Illetve, kétszer egy festmény restaurálása, azaz nem mindegy, hogy egy festmény kétszer kerül restaurátor kezébe, vagy két festmény egyszerre jár restaurátor műhelyben. Akárhogy is, ez csak játék a szavakkal. A tények persze egyszerűbbek – mondjuk, mint az egyszeregy. Adott két művész, mindkettő nem csak a műkereskedelemben, de a művészet történetében is ismert és aki csak kicsit is járatos a műkereskedések, aukciós házak, művészeti galériák, eladó festmények világában vagy kedveli a 20. század eleji magyar művészetet, biztosan találkozott már a nevükkel.

Viski János festményeivel nem ritkán találkozni a műkereskedelemben. Igen sok olajképet alkotott, és igen, festményei legtöbbünk számára egyet jelentenek vizuálisan szembehelyezkedni egy vágtató ménessel.  Lovai, csikós hajtotta száguldó állatai minden korban a népszerűséget jelentették számára. Hosszú élete során végig kísérte munkásságát a magyar paraszti élet, az állatok, de főleg a lovak szeretete. Kivételes biztonsággal formálta meg újra meg újra (és újra) a mozgalmas alakokat, tökéletes anatómiai tudással építette fel formáit. Sok tárlaton vett részt és több kitüntetést is nyertek munkái, sőt a Nemzeti Galériában is őrzik egy olajfestményét.

Épp úgy, mint Edvi Illés Aladárnak – neki több képe is a nemzeti gyűjtemény része -, akinek talán még többen ismerik munkásságát. Ismerős lehet a nagybányai, szentendrei, kecskeméti, budapesti művésztelepek alkotó tagjaként, de illusztrátorként is (pl. Malonyai Dezső A Magyar nép művészete c. könyvének első kötete). És igen, azért a borjak is eszünkbe jutnak gyakran. Kétségtelen, hogy ezt a rendkívül népszerű és aranyos témát Edvi Illés többször, sokszor, elég sokszor alkalmazta.

Két kiváló festőművész két olyan képe került tehát műhelyünkbe, melyek – a fentiek alapján – nevezhetőek akár “szériaterméknek”. Mégsem érdemes így gondolkodni, el is áruljuk, miért.

Mindkét festmény valóban az, aminek látszik, tehát itt nyoma sincs az utánérzésnek, másolásnak, átlényegítésnek, ne’ adj Isten, a hamisításnak. Ez már önmagában jó dolog, az pedig még inkább, hogy  mindkét festmény szerencsés pillanatban került ki a festő műteremből,

Mindkét festőművész munkássága messze túlmutat – ezt nem szükséges kifejteni – a műkereskedelemben fel-és eltűnő szobadekorációkban megnyilvánuló, indokolatlan színekkel és formákkal operáló, “nekem tetszik” vasárnapi festőkön. És bár lehet, hogy ismét boci és ló a téma, tekintsünk el ettől; nézzük a festményeket.

Viski János egyik késői festményéről van szó, állapota nem volt rossz, elsősorban új feszítő keretre volt szüksége és némi tisztításra, a szürkés felszín sárgásan megfolyó lakkot rejtett. A változás mégis látványos volt. A lovak pedig igenis szépek. Ritkán tölt el az ember egy-két percnél többet egy ilyen, vagy hasonló jellegű festmény nézésével (általában egy nappaliban), de a restaurálás az a munka, ahol ez az idő lényegesen több. Érdemes észrevenni, hogy milyen biztos a megfogalmazás, mennyire kézenfekvőek és egyszerűek az eszközök, melyeket használ, és azt,hogy festészetileg ez bizony egy teljesen helyénvaló kép. A restaurálás után pedig még a lovak által felvert por is része lett a kompozíciónak.

Edvi Illés bociképe jobban megviselt állapotban érkezett, bár első látásra nem tűnik fel rajta semmi különös. Kicsit sárga, a felülete azonban hibátlan, kicsit kopott a kerete. A tisztítás során viszont sok olyan réteget találtunk, ami nem tartozott az olajfestményhez. A sok sárga réteg és retus, átfestés alatt ugyan az a borjú volt, csak sokkal szebben és részletesebben. A szignatúra maradt, épen és hibátlanul, a kis festmény hangulata viszont teljesen megváltozott.

Ne lépjünk tovább automatikusan, legyintve arra a látványra, amit mindig látunk – mert nem is így van. Akkor is, ha függ otthon a falon egy, vagy valamelyik élemedettebb rokonnál. Nem is olyan magától értetődő, mint hisszük. Arról nem is beszélve, hogy kis odafigyeléssel újra elővarázsolható, újjáéleszthető az a hangulat, ami anno ennyi kép megfestésére ösztönözte Edvi Illés Aladárt és Viski Jánost és ami olyan kelendő volt a század elején, Budapesten, az egyik, másik, mindegyik tavaszi vagy őszi tárlaton…

A festmények magántulajdonban vannak

 


Templomszentelés Jánosházán – a templom restaurálásának ünnepélyes lezárása

Templomszentelés Jánosházán – a templom restaurálásának ünnepélyes lezárása

Végéhez ért az óriási munka, a jánosházi Keresztelő Szent János Plébániatemplom restaurálása. Hosszú hónapok teltek el (ezek a hónapok pedig igen rövidnek számítanak templomfelújítási mértékkel mérve) és megfeszített tempóban zajlott az állványozás – tisztítás – vakolás – festés – állványbontás – állványozás – tisztítás – vakolás – festés…

A teljes restaurálásról írt cikkünket ITT lehet elolvasni, rengeteg fotóval illusztrálva. A restaurálást, templom felújítást (mert természetesen nem csak a falképek restaurálásáról volt szó bár érthető, hogy mi erre koncentráltunk, valójában párhuzamosan zajlott a bútorzat, oltár, a kövezet felújítása, cseréje) ünnepélyes templomszentelés, újraszentelés koronázta meg 2018. December 22.-én. Az időzítés több szempontból is tökéletes: az egyik, mert a Karácsonyi ünnepi miséken “vadonatúj” környezetben vehettek részt a hívők, a másik pedig az, hogy alig néhány nappal korábban tartották Boldog Brenner János első liturgikus ünnepét.

És hogyan kapcsolódik Brenner János a Keresztelő Szent János templomhoz? Igen szorosan. A templomi falképek restaurálása során olyan kérdés merült fel, mely nem túlságosan gyakori és legalább ennyire érdekes, izgalmas feladat is egyben.

A templom jelenleg látható falképei 1931/32- ben készültek és Steffek Albin templomfestő munkáját dicsérik. A falképek azonban nem véletlenül szorultak már restaurálásra így, több, mint 80 évvel az elkészültük után. A falfestménynek egyik fő hiányossága volt kopottsága, átfestettsége, sérülései mellett, hogy a templomhajó harmadik boltszakaszának mennyezetén hiányzott két egész alakos szentkép. A szentélyben illetve a többi boltszakaszon a négy evangelista mellett Árpád házi szentek foglalnak helyet, ez azonban nem kellett kötöttséget jelentsen.

Bodorkós Imre plébános terve volt, hogy a két hiányzó szent helyén Mindszenty József bíboros és Brenner János vértanú pap képmása szerepeljen – igen, így került Brenner János, a vas megyei illetőségű káplán a jánosházi templomba. A templom felszentelése szinte egybe esett halálának (mennyei újjászületésének) napjával, arcképének elkészülte pedig egy időben történt boldoggá avatásának eseményével. A portrék megfestése szakmai szempontból összetett feladat volt, mert nyilvánvalóan nem csak hű portréként kell szerepelniük, de a templombelső egészébe és Steffek Albin stílusához is kell illeszkedjenek. Megtisztelő volt számunkra a feladat, az elismerés pedig jóleső a hívek és a portrék készültét figyelemmel kísérő egyházi emberek részéről….


Vaddisznók üveg mögött – keretezőtől a restaurátorig

Keretezőtől a restaurátorig

Előre kell bocsájtani, az eset nem törvényszerű. Sajnos nem is ritka, de kis odafigyeléssel elkerülhető. De ki tartja üveg mögött a vadmalacokat?

Természetesen egy üvegezett festmény – és épp vaddisznókat ábrázol – tanulságait szeretnénk levonni. Pontosabban azt, hogy milyen lehetséges következményei vannak annak, ha nem szakszerűen helyeznek üveg mögé egy festményt. Adott egy nem túl régi, de pár évtizedet már megélt kis festmény, alapozatlan farostlemez fényesebbik oldalára festve, olajfestékkel. Maga a kompozíció egyszerű, a festésmód gyors, laza, igazi kis tanulmány, gyakorlat. A művész – mint akkor és azelőtt és azóta is sokan – arra kényszerült, hogy gyorsan megváljon a művétől, mielőtt még megszáradt volna a festék.

Ennek két következménye is lett: a békés száradás helyett a kézről-kézre járó képecske rengeteg szösz, port, hajszálat, ecsetszőrt gyűjtött össze. Gyanítható, hogy a friss kép vékonyan még le is lett lakkozva, ami még inkább megnövelte ezt a képességét. A sok helyen amúgy is csomós megjelenésű felület egészen kaotikus látványt nyújtott .

A képkereskedő keretbe illesztette a festményt, és hogy jobban nézzen ki, üveglapot tett elé. Sajnos nem volt megfelelő távolság az üveg és a festék között így nem meglepő, hogy hozzáragadt az üveg a képhez.

Időközben megvásárolták a festményt, az új tulajdonos pedig jó érzékkel megpróbálta kiszabadítani a malacokat az üveg mögül. Elkerülhetetlen volt, hogy néhány helyen feljöjjön, feltépődjön a festék.

Szerencse, hogy a pici sérülések és hiányok kitöltésével minden nehézség nélkül újra ki lehetett alakítani az egységes felületet. Mindig szívderítő, mikor újra összeáll egy-egy festmény – legyen akármilyen picike is.

A tanulság pedig? Siettetni sok mindent lehet, de a festmények száradását nem érdemes. A szükséges idő után ami mindenképpen kell a rétegek teljes átszáradásához, akár üveget is illeszthetünk a keretbe: de szigorúan csak úgy, hogy semelyik pontján ne érjen hozzá az üveg a festékhez. Keretezőtől a restaurátorig így juthat a kép, napsütés, felhevülés, pára és sokféle környezeti tényező hatására ugyanis még a száraz, vagy teljesen száraznak látszó festmény is össze tud ragadni a díszkeret üvegével.

A festmény magántulajdonban van

 


Mibe kerül a restaurálás? Néző- és szempontok

Mibe kerül a restaurálás? Mi az ára annak, hogy restaurátor műhelybe kerülhessen egy festmény?

Szögezzük le, hogy természetesen nem a restaurátori munka anyagi vonzatáról van szó. Árat sokszor és sokféleképpen fizetünk a dolgokért életünk során, néha tudatában vagyunk, néha nem; az összegszerűen leírható árak persze élénkebben megmaradnak az emlékezetünkben. Néha önmagunk változásával, változtatásával tartozunk egy-egy döntésünkért – megijedni persze nem kell, filozófiai mélységekig sem kell ereszkedni, hogy összefüggést találjunk a tárgyak, azok értéke, a tárgyakról való gondoskodás és az erről szóló döntések között. Zavarosnak tűnik? Pedig nem az.

A műtárgyak, műkincsek, szép tárgyak valós értékeket képviselnek életünkben. Szeretjük őket, mert szépek annak ellenére, hogy néha érdek is fűződik a tetszéshez, szeretjük őket, mert megszoktuk a látványukat évtizedek alatt és otthonosságot, biztonságot jelentenek számunkra akkor is, ha anyagi hasznuk , értékük nincs is esetleg. Szeretjük őket, mert amióta világ a világ, a felhalmozott szép holmik befektetéseket, jólétet, jó ízlést és mindenféle pozitív jelzőt sugallnak és amióta világ a világ, az ember szereti magát szép és jó dolgokkal körbevenni.

Néha azonban túlságosan is ragaszkodunk hozzájuk. Pontosabban nem is magához a tárgyhoz, hanem annak látványához, kinézetéhez. Olyannyira, hogy akkor sem érezzük szükségesnek a változást, változtatást, amikor a tárgy állapota kívánná. Mondjuk ki, nem szeretnénk, ha valaki belenyúlna, hozzányúlna és megváltoztatná a festményt. Mondjuk egy restaurátor. Lehet, hogy máshogy nézne ki utána.

Ez bizony lehetséges. Való igaz, néha nehéz feldolgozni azt a drámai változást, amit egyik-másik restaurált festmény mutat, de ez alapvetően azért ritka. Nem könnyű a saját gondolkodásunkat, véleményünket megváltoztatni, álláspontunkat felülbírálni annak érdekében, hogy a számunkra kedves és értékes tárgy, festmény a megfelelő bánásmódban és kezelésben részesülhessen. Ezt az árat nem mindig könnyű megfizetni, bármily csekély dolognak tűnik. A probléma ott kezdődik, hogy eszünkbe sem ötlik, hogy valamit változtatni kéne. A restaurált festmény ára ebben az esetben az, hogy engedjük formálni, alakulni a véleményünket – miért így néz ki jelenleg ez a festmény? Miért ilyen sárga? Miért áll rajta borzasan a festék? Mik ezek a foltok rajta? Lehet, hogy van olyan alternatíva, ami végül még kedvesebb, szebb is lehet a megszokottnál…

A műtárgy tulajdonosok másik csoportja – szerencsére nem ők a többség – kifejezetten hátránynak, olyan “nem valódinak” tartják azt, hogy ha egy festmény restaurált, járt már restaurátor műhelyben. Érdekes álláspont ez is, bizonyos szempontból érthető is lenne, hiszen az alkotó, a művész keze nyomára vágyunk, nem máséra. A tények azonban makacs dolgok és sajnos tény, hogy a műkereskedelemben, műgyűjteményekben és magántulajdonban lévő festmények döntő többsége, legnagyobb része már járt restaurátor műhelyben, vagy hozzányúltak már javító, hamisító vagy egyéb szándékkal. Akkor is így van, ha a festmény tulajdonosa nem látja ezt. Baj ez? Nem baj. Egy etikusan, szakmailag korrekt módon restaurált festményen nem látszik, hogy restaurált. Természetesen mindenkinek eszébe jut a mémmé vált Jézus-kép és az önjelölt módon restauráló néni – de hadd ne itt, hadd ne így kelljen magyarázni, ez miért nem nevezhető restaurálásnak.

Ideológiák ide vagy oda, az is tény, hogy szakadt, piszkos, csálé, hullámos festményt nem szívesen néz senki a falán. Akkor sem, ha az egy esetleg intakt, a festő utolsó keze nyomát még magán viselő darab. Mibe kerül akkor egy festmény restauráltatása? A restaurálás ára ebben az esetben az, hogy büszkeséget és  előítéletet félretéve, a festmény valós érdekét nézzük. Nem könnyű megfizetni ezt sem, elveket félreállítani és más szempontok alapján gondolkodni. Ugyanakkor egy autószerelőt sem vontak még felelősségre, mert eltűnt a motornak az az ismerős, kopogó hangja; a tárgyaink bizony gondoskodást igényelnek, így tudjuk csak értéküket megőrizni. Megőrizni, vagy visszaadni. Egy restaurált festmény adott esetben ugyanis nagyobb értéket képviselhet a műtárgy piacon is, mint elhanyagolt társai…. Ez is lehet szempont. Meg ne feledkezzünk meg arról, hogy sokkal jobban fog kinézni.


Újra megnyílt a Román Csarnok – trailer Húsvétig

Az elmúlt napok (nem csak) kulturális eseményei között fő helyen szerepel a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokának megnyitása a nagyközönség előtt. Akár csak négy évvel ezelőtt a Várkert Bazár rekonstrukciója, a Román Csarnok helyreállítása is olyan látványosságot kínál a műkedvelőknek és az egyszerű érdeklődőknek egyaránt, amit vétek volna kihagyni. Generációk nőttek fel úgy, hogy egyszer sem pillanthatták meg Budapestnek ezeket a rejtett kincseit – előre hát, éljünk a lehetőséggel!

Mi persze “csaltunk kicsit”, hiszen a hetven főt számláló restaurátorcsapat tagjaként már egy évvel ezelőtt láttuk, – pontosabban tettünk érte – hogy a múzeumlátogatókat ez a látvány fogadhassa:

restaurálás, román csarnok, szépművészeti múzeum, restauratorart, falkép restaurálás

Hónapok munkájának eredménye ért be, mire tavaly nyár elején bontásra került az állvány, az ünnepélyes (előzetes) megnyitásig azonban hosszú út vezetett még. Nem csak a felszínen, de a szín(es) falak mögött is óriási munka folyt és tette hasonlatossá a múzeumépület belsejét és környékét egy gigantikus ásatáshoz. A kívül-belül megújult épület hamarosan minden kényelmével a múzeumélmény új szintre emelését szolgálja majd, a Román Csarnok pedig  – az eddig legrejtettebb, legrejtegetettebb terem – a fő látványosságként szolgál a látogatóknak. A falképek restaurálásáról írt cikkünkben kísért a múlt, összehasonlíthatóak a restaurálás előtt készült felvételek a mai látvánnyal. Mozgókép formában több rövid kisfilm eleveníti meg a magyarországi rekonstrukciók történetének egyik legnagyobb szabású vállalkozását, a leglátványosabb – mert mi, restaurátorok is szerepelünk benne… – itt tekinthető meg.

Az alkotók – szerencsére – emléket állítottak ennek az óriási munkának melyet több, mit száztíz éve vittek végbe. Faállványról, reflektorok, ledes lámpák nélkül, több emelet magasban… Egy évvel ezelőtt nagy port vert fel (és szó szerint) az időkapszula felfedezése, mely ebben a vakablakban pihent a freibergi kapu (másolata) fölött:

 

 

 

 

 

 


InDustReal Design

In Dust Real Design, csak a játék kedvéért, mert a porból is létrejöhet valami.

Ki nem látná be, hogy van valami tagadhatatlanul szürreális egy építkezés motívumkincseiben? Időnként elveszítik térbeliségüket a tárgyak és két dimenzióssá alakulva szórakoztatnak minket lehetetlen körvonalaikkal, máskor a szándékolatlan tartalom jelenik meg az alkalom szülte művész véletlenségéből a falon vagy a porban. Egy építkezés a legkevésbé sem költői, a legkevésbé sem művészi. Csak néha.

Kitérő a fotó-grafikák felé, feketén-fehéren.

 

 

 


Amikor nincs arany középút

Arany és arany között van-e különbség? Ha nem megmunkált nemesfémről, nem ékszerről, nem kifejezett mennyiségekről vagy karáttartalomról esik szó, van-e, lehet-e különbséget tenni arany és arany között? A maga fém valójában alkalmazott, megmunkáláson, művészi átalakításon át nem esett arany különbözhet-e más, azonos mennyiségben jelen levő, hasonlóan megmunkálatlan aranytól? Lehet-e dönteni egyik vagy másik javára?

Persze, hogy van különbség, hiszen a kérdés feltételezi a választ. Persze nem is olyan szempont alapján mondjuk ezt, ami feltétlen kézenfekvő lenne.

Adott egy XV. századi fatáblára készült festmény, melynek háttere aranyozott. Igazából nem is egy fatábla, hanem öt és nem is csak egyszerűen aranyozott felületről esik szó, hanem kétszeresen aranyozottról. Bonyolult? A jelenség pedig nem ritka. Arany felületet javítani, kiegészíteni, restaurálni etikusan és praktikusan arannyal célszerű. Persze nem minden esetben kerül laparany, füst arany a poliment arany tetejére, de legalább aranypor szerepel kiegészítő elemként. Ebben az esetben is így történt.. (A festmények alkotója a Winkler epitáfium mestere, a szóban forgó festmények a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményének részét képezik).

Az öt táblából álló sorozatból feltehető, hogy egy festménynek erősen sérült az eredeti aranyozott háttere és pár-képek lévén, az egység kedvéért az összesnek megújították az arany felületeit. Miért csak feltételezés? Mert jelenleg még nem történt meg az összes fatábla teljes feltárása, noha restaurálás alatt már voltak az elmúlt évek során. Eleinte azonban nem tűnt indokoltnak, hogy meg legyen kutatva az aranyporral borított háttér bár szembetűnő, hogy az arany később került fel, mint a festmény elkészülte. A felület viszont ép és esztétikus volt, kivételesen precízen hordták fel az aranyport, gondosan körbefestve az alakok, dombok, sisakok és fegyverek kontúrját. Az Ifjabb Szent Jakabot ábrázoló tábla esetében mégis felmerült a kérdés: mit takar az arany?

Az arany bizony aranyat takart, nem is akármilyent! A felső aranyréteg alatt sárgás. olajos festett réteget találtunk, az alatt pedig szinte tökéletesen ép poliment aranyozást, mely egy korú az 1477-ben készült festménnyel. És igen, mindkettő valódi arany de belátható, hogy ez nem az az eset, ahol a felhordott arany mennyisége, vastagsága növelné az értéket. (A pénzbeli érték természetesen kifejezhetetlen, nem számít hát néhány gramm arany… a művészi érték pedig nem mérhető karátban. Jó esetben.) Nem volt kérdés, melyik arany réteg lett az értékesebb.

A felvételek pedig már az Idősebb Szent Jakabot ábrázoló tábláról készültek és látható, hogy ez esetben is szerencsénk volt: gyönyörű, ép, fénylő aranyfelületet tártunk fel. Van tehát különbség arany és arany között és van bizony amikor döntést kell hozni, melyik legyen az “igazi” mert nem maradhat mindkettő és nem mindig megoldható az arany középút.


Felszínesen – széljegyzet a restaurálás szükségességéről, szempontokról és más furcsaságokról

Felszínesen érintve csak a témát,

hiszen erről oldalakat és még többet lehetne írni…

Fotórendezés és fel-lel-tárazás közben jó néhány érdekes felvétel bukkan elő, melyeket sajnálunk észrevétlenül elfeledni, hiszen nem ok és cél nélkül készültek a közeli vagy távoli múltban. Restaurátor szakemberek, kollégák számára egy tárgy, egy festmény restaurálása minden esetben a  alapos dokumentálással kezdődik (szinte már öntudatlanul) – legyen szó bármilyen pici vagy jelentéktelennek tűnő alkotásról. Így lehet találni régi, elfeledett emlékeket bőséggel. Egyszer valamikor fontos volt pont ez a felvétel – érdemes kicsit elgondolkozni, miért is készült anno? Véletlenek – ebben a megközelítésben – nincsenek, nem nehéz hát némi rendszerezés árán tematikusan rendezni a felvételeket és akár némi tanulságot levonni belőlük.

A restaurálás szükségessége minden esetben igazolva kell hogy legyen – ez alapvetés. Hiszen ki egyezne bele egy komolyabb orvosi kezelésbe pontos diagnózis nélkül? A diagnózis felállítása pedig a páciens adott állapotából indul ki, ezt pedig vizsgálatok egész sora jeleníti meg és bizonyítja az utókornak is. Kezdjük a legelején – csak felszínesen érintve a témát – és válasszunk ki találomra néhány, festmények felületéről, a festékrétegekről készült fotót. Megállva egy pillanatra a látható világ epidermiszén, máris jó néhány olyan jellemzőt lehet felsorolni amit bizony az is láthat és észrevehet, aki nem rendelkezik se mikroszkóppal, se röntgenszemmel. Csak úgy érdeklődik.

Hullámos

Mindenképpen szembetűnik, ha a vászon, a festmény feltűnően hullámos:

Ez azért – valljuk be – önmagában nem jelent közvetlen életveszélyt a műtárgyra, festményre. Ugyanakkor látványnak nem kellemes, minél nagyobb göröngyök és egyenetlenségek vannak a festmény felszínén, annál inkább kívánná a szem, hogy ragaszkodni kéne a két dimenziós ábrázolásmódhoz – és miért is kellene tovább várni? A probléma valós tehát, ha nem is sürgető: kereshető rá megoldás mindenképp. A restaurálás indokolt lehet akár csak ezen jelenség miatt is..

Sötét

Ez valóban meglehetősen szubjektív fogalom – egy ideig. De minden festmény esetében eljön az a pont, amikor már mindenki, aki csak elé kerül érzi, hogy ezt bizony nem így akarhatta a művész valaha. Biztosan nem volt ennyire sötét, ennyire komor, ennyire …. koszos. Az, hogy a sötét tónus adott esetben elsötétedett lakkból vagy felszíni szennyeződésekből vagy dohányfüstből áll, nem is lényeges ebből a szempontból. Ha zavaró, mindenképpen orvosolni kellhet a jelenséget.

Felemás

Árulkodó nyom például, ha a díszkeretéből kivett festmény széle körben más színt, más tónust mutat, Melyik lehet az igazi szín? Egyik, másik, vagy egyik sem? Restaurálás után mindenképp kiderül. A helyzet nem súlyos, nem nehéz róla elfeledkezni. …de miért tennénk, ha lehet rá találni megoldást?

Kopott

Ha ennyire szembetűnő, az bizony komoly hiányosságokat jelent. Ha a laikus szemlélő számára is kopottnak tűnik a felület, az többnyire a hiányosnál is hiányosabb – a sötét lakk, a szennyeződések, a festett formák “azért még felismerhetősége” sok mindent tud leplezni, mely egy tisztítás után már a maga drámai valójában mutatkozik – milyen mértékig lehet hiányos, sérült a felület, ha a fenti filtereken át is bárki számára észrevehető? Közvetlen kockázatot nem jelent önmagában a festményre, de több mint ajánlott a teljes kivizsgálás…

Hólyagos, zsugorodott, vagy…

Elhomályosodott, ködös, fátyolos és nehezen kivehető

A fenti jelenségeket sok minden okozhatja  (a “hólyagos” jelző például elég tág megfogalmazás restaurátor körökben és talán nem is itt kellene kifejteni a teljes skálát) A látvány érzékeltetésére alkalmaztuk csupán most ezt a szót, amikor a felület kissé bőrszerűen összehúzódik, zsugorodik, mintha pici hólyagok lennének a felszín alatt; de nem ritka az a jelenség sem, amikor a felület egyszerűen bemattul, “megvakul”, homályossá és átláthatatlanná válik. Egyik napról a másikra e jelenségek miatt nem fog tönkremenni a festmény, de ez már komolyan az esztétikai élvezet és hatás rovására megy – szigorúan véve funkcióját nem tudja megfelelően ellátni tárgy vagyis csúnya, persze ez már igazi szőrszálhasogatás. A restaurálás természetesen ebben az esetben is javasolt..

Reped, cserepesedik, felemelkedik

Különösebb magyarázat nélkül belátható, hogy ez már az a jelenség, mellyel valóban ajánlott restaurátorhoz fordulni. A probléma itt már nem feltétlenül csak esztétikai, hosszabb-rövidebb távon a festmény állapota beavatkozás nélkül romlani fog. Nem, itt most nem a “korral járó” természetes repedésháló jelenléte a gond, hanem amikor a repedések mentén kagyló formában egyre jobban felemelkedik a festék és éles kis háztetőket alkot: a restaurálás több, mint ajánlott..

Ha pereg a festék,

az azonnali beavatkozás elkerülhetetlenné vált. Cselekedni kell, mielőtt újabb és újabb darabkával lesz kevesebb a kép. A sebesség természetesen itt sem órákban mérhető, de tudni kell, hogy minden változás (fizikai behatás, hőmérséklet vagy páratartalom változás) ad egy lökést a folyamatnak. Szerencsére az emberi gyorsaság mindig felülmúlhatja a lassan pusztító erőket és a restaurálás többnyire hosszú távon megoldja a problémákat..

Ha hiányzik a festményből –

ez magyarázatra sem érdemes. Ebben az esetben igazán mindenki számára nyilvánvaló, hogy a festmény segítségre szorul. Az idő persze itt is fontos tényező, nem érdemes hónapokat, éveket várni, minél hamarabb kerülhet restaurátor műterembe a festmény, annál jobb.

A sort persze még lehetne folytatni, de  – a teljesség igénye nélkül, felületesen érintve a témát -talán adhat némi támpontot a felületi érdekességek és furcsaságok osztályozásában. Senki ne késlekedjen kérdezni hát, a lehetőségek és válaszok száma szinte végtelen…

 

 

 


Végéhez közelít a Román Csarnok rekonstrukciója

Végéhez közelít a Román Csarnok rekonstrukciója, az ország jelenleg legnagyobb szabású restaurálási projektje. A budapesti Szépművészeti Múzeum egyik legimpozánsabb belső terét, a századelő neoromán hangulatban megfogalmazott, óriási csarnokát az év elején vették munka alá a festő restaurátorok, szobrászok, díszítőfestők, kőművesek, gipszöntők és tetőfedők, hogy olyan látványt adjanak vissza a múzeum közönségének, mely talán semmihez nem fogható…

Alig akad ugyanis élő ember, aki (életkora miatt is) láthatta – illetve módjában állt látni – a hetven évig raktárnak használt, poros és lepusztult termet eredeti állapotában. Száztíz évvel ezelőtt, a falképek elkészültekor hasonló lehetett a látvány, talán csak az állványzat készült akkor fém helyett fából:

A csarnokban dolgozó festő restaurátor csapat tagjaként vettünk részt a csarnok restaurálásában, így nem csak alsó perspektívából követhető nyomon a felvételeken az impozáns terem rekonstrukciója:

Hosszú és szakmai szempontból is kihívást jelenő feladat volt a Román Csarnok helyreállítása. Közel négy hónap és több, mint húsz festő restaurátor – erről készítünk összeállítást, picit más szemszögből, mint ami a médiából megismerhető. Hamarosan állványbontás, a sárból arannyá változott falak pedig lenyűgöző, monumentális szépségükben már nem csak nekünk lesznek megcsodálhatóak.

A Szépművészeti Múzeum Román Csarnokának restaurálását bemutató cikkünk rövidesen olvasható, előzetesnek addig is néhány felvétel, mely talán segíti a képzeletet a méretek, távlatok, hangulatok megidézésében…