Bár önkényesen neveztük el “A Tűbefűzés” -nek, számunkra rajta ragadt a név. Az első találkozás alkalmával – kis felbontású mobilfotón – szinte bizonyosak voltunk benne, hogy egy vastagon lakkozott nyomat. De láss csodát, élőben és kézbe véve kellemes volt a csalódás: első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy kép bizony régi, nem is kicsit.
A témája meglehetősen groteszk, afféle “csúfolódó jelenet” , két asszony – egy öreg és egy fiatalabb, egy tű és a cérna, egy szemüveg, kárörvendő leskelődés az ablakból – a történet összerakható. Mégis van valami kissé eszement vidámság, valami indokolatlan jókedv az egész jelenetben, mely hasonlatossá teszi egy színi előadásból kiragadott képhez, egy történet epizódjához, egy olyan jelenethez, amit mi, innen, most, már soha többé nem érthetünk meg. Az ábrázolás, az alakok, a tárgyak megfogalmazása északra, Németalföldre helyezi a szülőföldjét; a stílusa kissé meseszerű, együgyű, de nagyon pontos: korabeli krónika.
Az állapota érkezéskor tragikusnak volt nevezhető, látszatra a lakk és az enyv tartotta össze. Maga az olajfestmény picike, talán négy tenyérnyi, de minden olyan nehézség szerepelt rajta, mely a restaurátor szakma számára kihívást jelenthet. A felülete sárga, sötét, fényes, páncélszerű lakkal volt borítva, a vászon hullámos, merev, kemény. A legkritikusabb pontot az jelentette, hogy nem ráfeszítve volt a vakrámára, hanem szabályosan “lapjával” ráragasztva, enyvvel dúsan megkenve a fa és a vászon találkozásánál. A festékből pedig ki tudja, mi igaz, mi nem, korát tekintve pedig biztosra vehető, hogy nem egyszer, nem kétszer javított, felújított, átfestett, lakkozott, pótolt és retusált festményről van szó.
A lakkréteg tisztítása lassú, de élvezetes folyamat volt: lépésről-lépésre bontakoztak ki a formák, a rejtett pici részletek, itt egy óralánc, ott egy fülbevaló, egy övcsat, amott az átfestés alól egy másik kabát. A vászon is megkönnyebbült a vaskos lakk szorításától, lazább és rugalmasabb lett, kisvártatva pedig elértünk az igazság pillanatához, ahhoz az állapothoz, ami a festmény valóját jelenti. Ez pedig nem volt kevés. Az enyves ragasztást sikerült milliméterről-milliméterre eltávolítani, a fát és a vásznat kettéválasztani – ennek lehetősége általában rendkívül kicsi, gyakoribb megoldás a fa leforgácsolása és lesorvasztása a vászonról: hosszú, hálátlan és kockázatos munka, itt azonban voltunk olyan merészek, hogy megpróbáltuk az ellenkezőjét, teljes sikerrel.
Persze kopott, némileg hiányos itt-ott, itt kipergett az alapozás, ott lekoptatták a festéket az alapozásig – az árulkodó vörösbarna szín átderengett mindenhol a festékrétegek alól, mutatva korának jellegzetességeit. A kis olajfestmény kora eddigre megállapítást nyert, mi a festékréteg, a vászon, az alapozás és a megjelenés alapján a 17. századra becsültük. Ez később művészettörténészi megerősítést is nyert, nem kétséges tehát, hogy a több, mint háromszáz év adott.
Az állapota pedig kitűnő. Természetesen egyáltalán nem úgy, ahogyan ez köznapi értelemben érthető, az azonban mégis elgondolkodtató, hogy egy zsebkendőnyi több száz éves lenvászon, szervetlen földpigmentek, egy csipetnyi ásvány, némi régi kutyák bőréből főzött enyv és lenmagból préselt olaj nagyobb sikerrel dacol a századokkal, mint a fényes akril, csillogó műgyanta, színezett beton és nyomtatott áramkör. Vasalás és nedvesítés után a vászon újra rugalmas, az enyv biztosan köt, a színek élénkek. A festés hiányos, de lényegi részek nem hiányoznak, a látvány tehát teljes mértékben helyreállítható volt. Dublírozásra – a vászon megerősítésére egy új vászon ráragasztásával – nem is volt szükség, mindössze egy pici folt hiányzott. Sok-sok retus és majd egy hozzá méltó díszkeret: remélhetőleg újabb háromszáz év, nekünk maga az örökkévalóság. A restaurálás során törekedtünk arra, hogy természetes anyagokat (viasz, természetes gyanták, száradó olajok) használjunk, ezek után nem kérdéses, hogy miért tartjuk úgy, hogy a tartósságuk megkérdőjelezhetetlen. Vannak dolgok tehát, melyek időtállóak. Mások pedig egyidősek az emberiséggel, ezért örök érvényűek és örök életűek; ilyen például a káröröm…. nos, ki meri állítani, hogy ez a festmény “régi”?
