Juszkó Béla és a Magányos Óriás

Távoli horizont

Minden embernek vannak olyan emlékei, hangulatai, tájai, melyek az ő legbensőbb lényegét képezik, melyekre titokban szívesen gondol, melyek megdobogtatják a szívét, melyekben otthon érzi magát, mert lehet hogy álmában, vagy régebben, de járt már ott. Néha meg is lehet fogalmazni: gyermekkoromra emlékeztet, fiatal koromra emlékeztet, emlékre emlékeztet. Van hangulat, mely általában többeknek is tetszik, és van, amelyik ki tudja miért, de csak keveseknek, vagy – érezzük – csak nekünk. Valahogy így működnek a festmények is (mint a könyvek, a zenék és egyéb művészeti termékek), persze meg lehet magyarázni, miért  jó egy alkotás: mert kitűnő festészetileg, mert nem törődik a külsőségekkel, mert olyan gondolatot, ötletet villant meg, mint még senki más, mert a legnagyobb közhelyeket is újszerűen meséli el, mert formabontó, mert lázadó, mert klasszikus. Néha nagyon jó, ha egy elemzés rátapint a tényekre és megfogalmazza, amiről nekünk fogalmunk sem volt, de éreztük, hogy valahol ott lehet a lényeg. Néha úgy érezzük, fölösleges volt ennyi szót fecsérelni rá, mert erőltetett, belemagyaráz, félreért. Néha  elég egy darabka sütemény, hogy követve a morzsákat, új tájakra kalauzoljon, néha viszont kár bármilyen gondolatkört futni: csak elfáradunk tőle.

Kék fent és lent

Pici, egyszerű és inkább szürke, mint kék: az első benyomás Juszkó Béla játék-képéről. Játék, mert igazán semmi komoly, csak egy szélmalom egy faluvégen, minden indok, cél és célzat nélkül, csak a maga örömére. Sejthető volt már a tisztítása előtt, hogy a szürke tónusok valami szebbet takarnak, az alaphangulat nem vihar előtti, inkább egy klasszikus nyári falusi táj, egy majdnem-életkép jellegű tájkép. Tisztítás után – szerencsére csak a szokásos por és korom – viszont rögtön érthető lett, miért szeretett bele jelenlegi tulajdonosa a pici tájképbe.

Kerek és sárga

Kékek és vörös-sárgák komplementerére épít, egyszerű vonásokkal, melyekben igazán semmi különös nincs, csak épp pont ott vannak, ahol lenniük kell; minimális eszközökkel él, néhány szóval mond el egész regényt. Fölösleges elemezni. Kék lent és kék fent, a kettő között a szélmalom kövér, sárga tömege, íves kék árnyékokkal érzékeltetve a hengeres formát. Egy csipetnyi zöld, és sajnos néhány festéklepergés, pici kopás meg lepattant festék. Komoly problémája persze nincs, de ezekkel törődni kell, mert törődés nélkül kis problémából könnyen nagyobb válhat, és azért is, mert a Szélmalom megtalálta új gazdáját, aki megtalálta benne azt, amiről talán nem is tudta, hogy keresi. (A gondos tulajdonos szeretné minél tovább biztonságban tudni a képet és nem utolsó sorban, látni azt, hogy milyen volt eredetileg…)

Délutáni nap

Ragyogóan színes pici kép lett Juszkó Béla Szélmalmából tisztítás után; természetesen alapos konzerválást is kapott, mert a lazán, de helyenként vastagon felhordott festék merev rétege hajlamosnak mutatkozott a lepergésre. Csak kevés retusra volt szükség, hogy újra olyan, pont olyan legyen, mint elkészülte után, pedig az majdnem százhúsz évvel ezelőtt volt. Feltétlenül szüksége volt egy hozzá illő, új díszkeretre is, mert öltözetlenül csak nem függhet a falon. És ritka alkalom, de a régi-új külső mellett bemutathatunk egy verset is, mely csak az övé, csak róla szól. Szó és kép, szavak és színek, a kép múltja és jelene, álljanak itt egymás mellett: köszönet, hogy először itt jelenhetnek meg.

 

A Magányos Óriás

 

Amikor járok e tájon, a nagy alföldi pusztaságon,

Petőfi arca tárul elém, miként vívja harcát és súgja felém.

Súgja azt, amit más nem nyújthat nekem, a tiszta és őszinte szabadság érzetem.

Súgja azt, ne félj és törj előre bátran, és a cél, hittel nem lesz oly hálátlan.

És mikor magasba törnek lapátod szárnyai, lépj előre, hogy letépje, megmaradt szorító láncaid.

 

Miként nézem, Én keresem Őt A Magányos Óriást,,,

 

Csak ábrándozok, miként telnek a méterek és percek,

Miként bolyong a képzelet a pusztán, e múló messzeségben.

Csak nézem a távolodó képet, lehagyva tovafutó tekintetem,

Csak haladok a múltban, miként megalkotja a jövőt saját képzetem.

Miként tapad a múló létem a jövő képben, miként eltűnik reményem a puszta ébredésben,

Miként tova tűnik az álmom, és megmarad a való, egy elérhetetlen távoli határon maradok, de tőlem távolodó.

 

Látom miként nézem, Én még keresem Őt A Magányos Óriást,,,

 

Csak telnek a percek, s halad az út alattam, ébred a múlt, és én még mindig benne ragadtam.

Nincs egy csepp sem , az út csak úgy porzik, nincs mi maradjon, még a por is szertefoszlik.

Csak akarom, hogy érintsen az érzékek halmaza, hogy tudjam miként és mit miért alkottak.

Csak akarom, hogy hozzon a múltból egy jövőt, hogy ne legyen a szenvedés tovább érzékelhető.

Csak akarom, hogy nyújtson segítő kezet, hogy adja azt, amit nem is tudok, egy képtelen képzetet.

 

Szemlélem miként nézem, de Én még mindig keresem Őt A Magányos Óriást,,,

 

Halad az út alattam és lassan megérint a közelsége, ő ki a puszta gyermeke és a szél az éltetője.

Látom, de még nem érhetem el őt, csak némán áll ott távol, s a karját nyújtja felém segítőn.

Elnyúló karjával könnyen szeli a teret, és saját harcát vívja, egyként, mindenki helyett.

Ő A Nagy Óriás ki bejárta már a múltat, megélte a szenvedés, és azt most éli át újra.

 

Már látom, Már megtaláltam, de még nem érem el Őt A Magányos Óriást,,,

 

Itt állt már akkor is, amikor még nem is voltam, és itt lesz, amikor én már csak a múltban.

Itt állt már akkor is, amikor még gondolat sem voltam, és küzdött az örökös betolakodókkal.

Csodálom Őt, az ereje oly nagy nekem, védelmét érzem, s látom széttárt karját ölelni felettem.

Csodálom Őt hisz uralja e tájat, bár fél a vihartól, de a szél mégis a barátja.

Merengőn néz előre karjával simítva az eget, vissza terelve medrébe a kisodró életet.

 

Itt van e képben dicsőn, Már nem félek érinteni Őt A Magányos Óriást,,,

 

 

Földi Zoltán : “Gondolatok egy festményhez ahol ott van Ő A Magányos Óriás” (Juszkó Béla (1877-1969) – Szélmalom 1905)

 

 

 


…és lehet-e egy angyal csúnya?

Lehet-e a napfény sötét és lehet-e egy angyal csúnya?

Nem feltétlen költőinek szántuk a kérdést, érdemes egy-két gondolatot szentelni a témának.

A választ könnyű rávágni: természetesen lehet, na nem mintha egy angyal szokatlan külsővel szeretné kifejezni egyéniségét, de  könnyen lehet, hogy valaki szimplán csúnyának rajzolta-festette őket (mert kevés dokumentált esettől eltekintve, azért a legtöbbünk csak képen találkozott még velük).

szép fogalmát sokszor és sokan körüljárták és sokféle meghatározása lehetséges. A szépet meg lehet látni ott is, ahol szándék nélkül van jelen és ott is, ahol csak kevesek számára észrevehető.

De van az az eset, amikor, hát, nehéz mentséget találni a látványra, amikor megindokolható ok nélkül, egyszerűen csúnyának találunk egy olyan jelenséget, ami szépségéről, tisztaságáról lenne ismert.

Ilyenkor lehet eltűnődni azon, hogy valóban azt látjuk-e, amit kellene, vagy csak megszoktuk, amit látunk; és nem meglepő módon, természetesen most is képekről, festményekről van szó. A megszokás nagy úr és – jó példa a szép változatos értelmezésére – sokan meg is szeretik az ismert látványt, számukra így emlék, így tetszik.

Próbáljunk mégis néha friss szemmel nézni egy-egy festményre és tegyük fel a kérdést: biztos, hogy ennél nem lehet jobb a valóság? Ha a nap az égen inkább holdvilág és az angyalok arca inkább groteszk, mint kedves, könnyen lehet, hogy örülhetnénk szebb látványnak is, ha a festmény visszakaphatná eredeti megjelenését.

Jól példázza ezt az alábbi oltárkép, mely az 1700- as években született és láthatóan nem csak öncélúan létezik, hanem konkrét helyszínre, megrendelésre készült. Nagyon sérült, meg van sárgulva és a felülete is egyenetlen, meggyötört, de sejthető, hogy valójában jó festményről van szó. Ebben az esetben egészen biztosak lehettünk abban, hogy a festmény eredeti látványa szebb volt, mint a mostani de abban csak reménykedhettünk, hogy a valóság – a festmény valós állapota – megengedi majd, hogy újra szép lehessen….(A festmény restaurálásáról ITT olvashatsz)

Az angyaloknak bizony szépeknek kell lenniük, okkal gyanakodhatunk tehát, ha egy szép festményen kevésbé esztétikus puttók repdesnek, vagy ha a kéknek szánt égbolt inkább barna. Legyünk kritikusak, mert a kíváncsiság kifizetődő lehet, ha restaurálás után előnyére változik a festmény külseje – és persze az sem baj, ha a kép már nem csak nekünk, hanem másoknak is tetszik…


Velence kisebb és nagyobb látképe – átszakadt, lepergett, visszahajtott olajfestmény restaurálása

Velence kisebb és nagyobb látképe – átszakadt, lepergett, visszahajtott olajfestmény restaurálása

Velence, semmi kétség! Gondolák, napfény, vízre épült házak és ciprusok. A festmény megviselt állapotban, de megbecsülve érkezett hozzánk. Megviseltségét az eltelt idő és a művész által felhasznált anyagok sérülékenysége közösen okozta; a ritka szövésű, gyenge festővászon bizony kiszakadt, a vászon szövésébe beülő alapozómassza pedig érdekes (amúgy a maga módján szemrevaló), négyzetes, vagy ha úgy tetszik, kockás mintázatban pergett, mint a száraz falevél, úgy morzsolódott a pókhálóvékony, elöregedett vászonról a sok apró festékmorzsa.

A tisztítás után (nem volt ugyan túlságosan piszkos a felület, de a téma olyan színes és vidám lett amint visszakapta eredeti színeit, hogy egyből feltűnt, eddig csak szürke fátylon keresztül szemlélhettük a látványt) a festmény le lett bontva a vakkeretéről, mert úgy döntöttünk, hogy mindenképpen dublírozni kell a vásznat, azaz megduplázni, egy másik vásznat ráerősíteni, ráragasztani.

Gyakori és tulajdonképpen gyakorlatias megoldással találkoztunk, amikor azzal szembesültünk, hogy a festmény széleit kb. 5 cm szélességben ráhajtották a vakkeretre, másként fogalmazva: az eredeti kompozíció bizony nagyobb volt, csak visszahajtották, mint egy túl hosszú nadrágszárat. Egy kép sérült széleit (lekopott, kidörzsölődött élek, kiszakadt szögelések, lepergett festék a hajtásoknál) nem könnyű kezelni, hiszen igénybe vett területről van szó. Javítgatni, foltozgatni nehezebb, mint egyszerűen kisebbre venni a képet és ezzel az egyszerű, bár meglehetősen kezdetleges módszerrel megszabadulni a roncsolt vászonszegélytől.

Szerencsénk volt, a sérülések itt nem voltak olyan súlyosak, hogy ne lehetett volna jóvá tenni őket. Nagyon valószínű, hogy az eredeti vakkeret belső éle kissé belenyomódott a vászonba és ettől itt-ott lepergett a festék, ezért ennek eltüntetésére egy vakkeretnyivel keskenyebbre és rövidebbre alakították a látványt. És láss csodát: alul még egy szignó is előbukkant. Igaz, az olvashatatlanságig töredékes, de szignót találni mégiscsak öröm…

A dublírozás után (mely ebben az esetben hagyományos eljárásokkal, kizárólag természetes anyagokkal készült) a festmény kitűnő kondícióban, új, nagyobb vakkeretre feszítve várta a retust.

Bár elsőre nem feltűnő – talán a mozgalmas ecsetkezelés, a vibráló színes foltok miatt – de sok-sok apró hiányt kellett meg-nem-történtté tenni. A végeredmény viszont magáért beszél: az olajfestmény restaurálása után átadott mű sokkal tisztább, szebb felületű, színesebb, egységesebb lett. Sőt, még nagyobb is…

A festmény magántulajdonban van


Csillag pihenője

Csillag pihenője

… “Pihenő” névre lett keresztelve ez a hangulatos, hamisítatlanul hazai, paraszti életképet, jelenetet, nyári délutánt felidéző olajfestmény, Csillag József festőművész egyik alkotása, melyet – bízvást lehet állítani – jó kedvében alkotott a mester.

Csillag József “Pihenő”-je nem okoz meglepetést a témaválasztás terén, a nyári délután melegében megfáradt lovak fénylő háta, a szénaboglya ragyogó sárgája a hamisítatlanul kék és hamisítatlanul nyári égbolt alatt, a lila árnyékot vető kerítések mögött porosra fakult bokrokkal teret teremtő kompozíció olyan ismerős, mintha már láttunk volna hasonló témaválasztást, hangulatot, kompozíciót.

Csillag nevezett alkotása mégsem az a “tizenkettő-egy tucat”, elsősorban a tagadhatatlan festői értékei miatt – tessék most elvonatkoztatni zsánerkép jellegtől, alkonyi fényben vörösbarnán ragyogó lovak kék éggel alkotott komplementerétől – tessék meglátni, hogy festőileg kimondottan kellemes alkotás.

Ráadásul nagyon szép példa arra – és itt engedtessék meg a hazabeszélés, hogy a festmény restaurálás után bizony még sokkal, de sokkal jobban néz ki. Igen, részben azért, mert felettébb koszos volt (elegánsabban szennyezett, de a témához illő egyszerű szókimondással nyugodtan nevezzük koszosnak), részben pedig azért, mert sok olyan apró részlet, festői finomság lett látható, ami eddig rejtve volt. Nem új részletekre gondolok, hanem a felület formálására, az ecsetkezelés egyedi jellegzetességeire, a festői fogások gazdag tárházára.

A “Pihenő” játékosan váltogatja a vastag, plasztikus festékrétegeket a lazán, szinte hanyagul felrakott olajfesték-maszattal, és nem átall felhőt kreálni az ürességből: a vászon fehér alapozását véve alapul, az eget csak köré festi és a foltból felhőt kerekít.

Játékos kedvére bizonyíték, hogy nem ragaszkodott jól bevált sémákhoz, hanem tudott a megfelelő időben és ponton változtatni. Szemfülesebb olvasók bizonyára azonnal felfedezték a gazda alakját a ló (talán Csillag, Csillag és társa) előtt. Talán mindenki egyetért abban, hogy kár lett volna a kompozíció keretei közé zsúfolni a nagydarab embert, így volt ezzel Csillag József is, és rövid úton lefestette a kalapos alakot. A gazda szeme így csak távolról őrizheti jószágát, a festmény mégiscsak nyert vele, maradt pentimento és érdekesség, egyedi vonás.

Pici lyukaktól és megereszkedett vászontól eltekintve szerencsére jó állapotú a kép, így öröm volt lakkal visszaadni a délután fényét, színét, mélységét; némi olajfesték retus és újból süt a délutáni nap. Rá kell csodálkozni néha az egyszerűnek tűnő dolgokra is, különben sok mindenről lemarad az, aki nem áll szóba példának okáért, délutáni pihenőjüket tartó lovakkal…

A festmény magántulajdonban van

 

 


Láss több színt! Olajfestmény tisztítása, avagy monokrómból új szintre lépni

Láss több színt!

Amikor a wolfram-izzó már antik, a neon sötét, a halogén, a nátriumgőz  és a xenon világ(ítás)ából ragyogó ledek sora mutatja az utat tovább, a monitorok soha meg nem szűnő háttérvilágítása és a blue light tartja örökké éberen érzékeinket, ilyenkor, ilyenkor nehéz újat, szépet, fényeset mutatni. Pedig mi tudunk – kapcsolj fel még néhány lámpát, a látvány és a valóság nem mindig ugyan az!

Hány ezer, tízezer, százezer színt jelenít meg a monitorod? És hányat tudsz megkülönböztetni? CIE, ICC, RGB, sRGB – kódszavak, melyeket szinte mindenki azonosan dekódol. Mi a helyzet egy olyan festménnyel, ami négy-öt színből áll? Jóval a Technicolor életérzés előtt, színes volt-e egyáltalán a világ?

 

A színtér

Kedves családi örökség érkezett a műhelyünkbe, becsben tartott portrékép; ritkaság, de számon van tartva az eredete, ismert az ábrázolt személy, és ami még fontosabb: a festmény jövője is. Első látásra lehet, hogy ijesztő a finoman szólva is töredezett megjelenés, a lepergő festék, a szépia minden árnyalatában mutatkozó bajuszos férfiarc, de – restaurátori szempontból – koránt sem reménytelen a helyzet. Még éppen menthető, és láss csodát, szignó töredéke is előbukkan alul. A színvilága – szinte monokróm, nem is beszélve az apró mélyedésekben megülő fekete koszról.

 

Színről színre

A felszíni szennyeződések (írd és mondd: piszok, korom, dohányfüst, bármi, ami az élethez tartozik) illetve a régi lakk letisztítása egészen drámai eredményt hozott. Itt nem voltak kérdések, fokozatok, egész egyszerűen több, mint száz évet ugorva az időben, megláthattuk a századforduló (igen, helytelen kifejezés: inkább a 20. század) előtti színeket. Kell a kontraszt, különösen a mai nézőnek, hogy érzékelni lehessen a különbséget. Nincs ebben semmi lekicsinylés, monitoron olvasod ezeket a sorokat, monitorra gépeljük mi is a mondatokat. Nehéz versenyre kelni a képernyők delejével, ahol a fehér fehérebb, az édes édesebb, a hang élethűbb, mint máshol.

 

Szintaxis

A különbség mégis: drámai. Néhány földpigment, hol fehérrel törve, hol nem; helyes sorrendje a színeknek és a tónusoknak, mint egy akkord, összességében nevezhetjük összhangzattannak, meg egy kevés kosz. Még ma is, most is, ha monitoron nézed is: meglepő. Csak tudd a sorrendet, az összetevők arányát, nagyon egyszerű…

Szintézis

Tegyük fel (tézis), csak restaurálás előtt láttad ezt a festményt. Mit tippelnél, hány színből áll? És ha restaurálás után kerül a szemed elé? És ha azt mondjuk, hogy nem nagy a különbség? Az apró különbségek mégis nagy változást jelentenek, túl azon, hogy természetesen “világosabb” lett a látvány. (Sok hobbiból alkotó festő vagy tanulmányai elején járó művész esik abba csapdába, hogy a témát, látványt túl sok színnel akarja színessé tenni; persze semmi nem tilos és kísérletezni muszáj, mégis, fontosabb a mit-mikor-mennyit-hová kérdéskör, mint a túl sok szín felsorakoztatása egymás mellett. Paradoxon, de a kevesebb néha több – ezen a téren is).

A festmény az alapos tisztítás és konzerválás után kivasalva és feszes vászonnal újra azt az tiszteletre méltó öregurat mutatja, akit még több, mint száz éve örökített meg a festő. Már csak egy elegáns keretet kell köré képzeljünk, hogy teljes legyen a látvány…

A festmény magántulajdonban van

 

 

 

 


Két évszázad határán – múlt és régmúlt idő, iskolapélda

Két évszázad határán – múlt és régmúlt idő, iskolapélda

1.Iskolapélda

Tökéletes festmény nem létezik. Ez merőben értelmetlen terminus, úgy, mint a tökéletes szépség, tökéletes zene és egyáltalán: a tökéletesség. Iskolapélda viszont igenis van, ami tanít, ami meg- és felvilágosít, magyaráz, rávilágít, bemutat és érthetővé tesz. Érdeklődővé tesz. Ez a festmény, mondhatni tökéletes iskolapéldája annak az alkotásnak, melyet két évszázad korstílusa, festészettechnikája, életérzése és művészetfelfogása közti hangulat és egy olyan, ambivalens (*) korban élt művész hívott életre, aki nyitott volt az új korok és divatok hangjaira, ugyanakkor nem engedte még el a festészet “alkalmazott művészeti”, jól megtanult és bevált módszereit, az ismerős festéstechnikát és anyaghasználatot. (*A művész – és szándéka – persze megelőzhette, vagy éppen késve követhette korát, illetve a korának tulajdonított általános jellemzőket. Mégis, úgy érezzük, itt inkább egy óvatos újítóról, egy nyitott, de “biztonsági játékos” festőről lehetett szó, aki kacérkodott az új irányzatokkal, de csak biztos távolból.)

2. Múlt és régmúlt + idő

Mindez nem tegnap és nem tegnapelőtt történt, bizony az újdonság varázsa is vagy kétszáz éve kísértette meg a festőmestert. A klasszikus képzőművészet hangjai (képzavar) értő, szemfüles hallgatóságra találtak épp, a klasszicista festészet hűvös, tiszta formái már népszerűek és divatosak, de a barokk kor tagadhatatlanul tökéletes technikai felkészültsége a festészet anyaghasználata terén még nem hagyható figyelmen kívül. (A zenekar látványosan hangol, hallható, hogy színes műsorral készül – a játék kedvéért.)

3. Két évszázad, és a határ

A késő barokk, mely észrevétlen olvad át a 19. század higgadtságába, a festészeti anyagok, a festéstechnika és egyáltalán, a mesterségbeli tudás szempontjából olyan tökéletes és a mai napig kifogástalan állapotú alkotásokat, festményeket hozott létre, hogy igazán belátható, ettől megválni holmi divatok kedvéért nem volt túl okos dolog annak, aki becsülte a hagyományokat. Még ma, a 21. század (nem pont) kezdetén sem ritka az olyan, 17.-18. században készült festmény, mely sokkal jobb állapotban van több száz évvel fiatalabb társainál és jó esélye van arra, hogy az elkövetkezendő legalább kétszáz is évet gond nélkül átvészeli majd. Ki akarna változtatni, és miért?

A klasszicizmus szelleme ugyanakkor elkerülhetetlenül gyűrűzött be a művészet minden szegmensébe, nem volt kivétel ez alól a festészet sem: elkezdődött a hűvös tónusok, a finom formák, éles kontúrok, átgondolt színek, sima és kemény felületek uralma. Az új szemlélet természetesen elkerülhetetlenül magával hozta az új festészeti anyagok, új technikák alkalmazását is, és ez így volt helyes, így volt jó. A biztos megoldásoktól elszakadni viszont nehéz és aki még csak szemez az új irányzatokkal, az egészen biztos, hogy ha megvalósításra kerül a sor: régi, bevált technikai alapokat használva fog új “stílust” kipróbálni. Pont, mint ezen a Szűz Máriát ábrázoló festményen.

4. Befejezett múlt idő+ folyamatos múlt idő = jelen tárgy

A vászon anyaga, az alapozás vörösbarna színe, a felhasznált pigmentek, a színek használata, mindennek alkalmazásában való jártasság: mind-mind még a 18. század érdeme. A hűvös megjelenés, a finom, tartózkodó, egyszerű formák és vonalak: az új kor szelleme. Ha kissé síkszerűen, ha csak szándékban is: ez egy Madonna, a klasszicizmus minden erényét felsorakoztatva és megjelenítve. Figyeljük meg az arc és a kezek rajzos finomságát, a hideg, sík formákat a barokk mozdulatokon, színeken: tökéletes megfogalmazása a téma és a két korstílus találkozásának.

+1: akit csak a restaurátor ért

Nagyon ritka az intakt, tehát érintetlen festmény, melyről még soha, senki nem gondolta, hogy – lehetne ez jobb is! – ráférne némi tuning. Ez a Madonna ábrázolás sem kivétel ez alól, kicsit feldobták a látványt itt és ott, szerencsére nem pont középen; mindössze Mária fejkendője és a háttér esett áldozatul (?) némi korábbi restaurálásnak. (A régi restaurálások pro- és kontra értékelése megint egy új téma lesz majd, természetesen, mint az életben mindenhol – különösen a festészet terén – itt sincs sem fekete, sem fehér válasz.)

+2: a piszok, nem volt figyelmen kívül hagyható

Nagyon látványos, kormos, fekete réteg borította a festmény felületét, sejtelmes, antik hangulatot sugallva. Ez alatt szembesültünk az átfestésekkel, majd a valós korral, de végül nem maradtak kérdések. Az átfestések  korban olyan közel készültek az eredeti festéshez, hogy gyakorlatilag egyé váltak az eredeti festékréteggel. Megőriztük őket ezért, hiszen az eredeti tárgy roncsolása nélkül nem lehetett volna tovább haladni a kutatásban; ráadásul olyan területeket érintett az átfestés, melyek az ábrázolás és a kompozíció szempontjából nem kiemelten fontosak. Mária arca és kezei, a ruhája részletei érintetlenek maradtak. Ez már a tárgy történetének része, a régmúltja, a múltja, a jelene.

7. Maga a tárgy

Jelenleg ebben az állapotban, a mai kor restaurátor etikájának és technikai felkészültségének megfelelően, az elvárható legjobb kondícióban várja a festmény a jövőt.

8. Jövő idő…

 

 

 


D.I.Y. – tisztíts festményt házilag…?

D.I.Y. Tisztíts festményt házilag…?

Csináld magad!

A home videók, a do it yourself életérzés, az otthoni kreatív ötletek, ötletes megoldások, megoldások-mindenre-típusú tanácsok reneszánszát éljük most. Érthető, hiszen önmagunk segítségére kényszerülünk az élet sok területén és persze időkitöltésként – meg azért is mert jó – kreatív hobbikat is inkább űz az ember, mint amikor nem a négy fal között kénytelen szórakozást keresni. Remek dolog végre rendet csinálni, takarítani vagy felújítani olyan dolgokat, melyekre már régóta nincs időnk – lehet, hogy nem szívesen állunk neki (most sem) de valljuk be, milyen jó is mindez! Megjavítani nem működő dolgokat jó. Széppé tenni lepusztult tárgyakat: jó. Van-e hát határa a kreativitásnak?

Számtalanszor jön szembe a kérdés: hogyan?

Hogyan? (Én, otthon), csak egy kicsit, kicsit szeretném megtisztítani a festményemet, mert látom, hogy kifakultak a színei, biztosan tudna élénkebb lenni. Teljesen érthető a kívánság – miért vagyunk kénytelenek hárítani mégis minden esetben?

Egyszerűen azért, mert pontosan ugyan az az eset, mint amikor a beteg látatlanban kér gyógyszert a tüneteire – rosszabb esetben internetes öndiagnózis segítségével. Konkrét dolog a fejfájás vagy szívdobogás, de meglehetősen sok mindennek lehet kísérő jelensége, internetes öndiagnózis esetében leginkább végzetes kóroknak. Ahogyan egy orvos sem ír látatlanban receptet, úgy nem adunk tanácsot mi sem az otthoni festményfelújítás témakörében. Legalább akkora kárt lehet okozni (a festmény szemszögéből) mint egy tévesen felírt, vagy szomszédtól kölcsönkapott gyógyszerrel. Alternatív megoldások a műtárgyak esetében nincsenek, a hatás egyszeri és visszafordíthatatlan, hiába számítanánk a regenerálódásra, pihenésre.

 

Mi a legjobb,otthon is megtalálható tisztítószer a festményekhez?

Az általánosan használt festészeti alapanyagok (vászon, fa, olajfesték, enyv, papír stb.) nem barátai a nedvességnek, így a vizes eljáráson alapuló tisztító folyamatok kerülendők. Azok az oldószerek, melyek valóban oldanak (például lakkréteget, ami sárga, tehát sötét, tehát “piszkos”) pillanatok alatt tehetnek kárt a festményben is; de ugyanez a helyzet más hatásmechanizmuson alapuló tisztítószereknél is. Igaz, hogy “nagy mennyiségben méreg, kicsiben orvosság” – de  a dózis, a mikor, miért, kinek nagyon nem mindegy. A por szárazon történő letörlése viszont valóban nem fog ártani, menjünk biztosra!

Amit még feltétlenül meg kell tennünk:

messziről elkerülni a fényező, olajozó, csillogást fokozó szereket, bevonatokat. Valóban tisztábbnak tűnhet tőle a felület, mivel fénylik, “nedves hatású”, tehát élénkebbek tőle a színek – azonban sokszor nem is lehet tudni, milyen összetételben hordunk fel idegen anyagokat a festmény felszínére/felszíne alá, ami lényegében részévé válik. Ezen kívül valójában nem lesz tisztább.

Sok bosszúságtól kíméljük meg magunk, ha ezeket a tanácsokat megfogadjuk és alkalmazzuk. A festménnyel inkább keress meg minket!

 


Széljegyzet szélsőséges megoldásokról, széles körben elterjedt megoldásokról és a festmények széléről

 

Széljegyzet a margóra, természetesen szélekről. Természetesen festmények széléről

Nem marginális kérdés, ha felmerül bennünk a gyanú, hogy a festmény melyet kezünkben tartunk, nem mindig volt pont ekkora. Pontosabban, ez nagy valószínűséggel egyet jelent: nagyobb volt. Nem is ez a fő kérdés, hanem az: mennyivel? És főleg: mi volt ott? Az ismeretlen mindig foglalkoztatja az ember fantáziáját, hát még akkor, ha egy ismert darabkája – pont egy festménnyi – megvan, épp a kezünkben. Ez olyan esetekben érdekes igazán, amikor egy-egy nagy festményt több darabra vágtak anno és úgy értékesítették (mint festmények).

Ez a szél szép és hitelesen a festmény sajátja, egy picit nagyobb lehetett valaha a kompozíció
Nem valami bűnügyi regény-fantázia ihlette a feltételezést,
hanem nagyon is létező, nem is ritka jelenség volt. Adott volt egy óriás méretű kép, bonyolult és unalmas kompozícióval, érdektelen témával, mi sem lehetne természetesebb, mint hogy az egy nagy eladhatatlan vászonból sok kicsit csináljanak. Egy táji háttérből önálló tájkép, az arcokból portréképek, a többi holmiból csendélet lett. Nagyon ritka az, amikor akár csak két darabja is összepárosítható egy nagyobb kirakósnak, gyakoribb sajnos, amikor egy tetsző részletet kimetszenek, majd a többi megsemmisül.

Olyan is van,
amikor épp csak levágják a széleket, na, ezt most minek? pedig logikus, hogy a legnagyobb igénybevételnek kitett területei a vászonnak azok, melyeknél fogva a vakkeretre lett rögzítve a festmény. Ez a feszítőkeret oldalára hajtott szögek által kilyukasztott kicsiny szél az, amelyik dörzsölődik, beakad, az élek mentén szakad, törik, hasad. Minden egyes újraékelésnél itt van a legnagyobb feszültségnek kitéve a festővászon. Ha pedig megsérül, leszakad, hát a legegyszerűbb a festett területből pótolni, a feszítőkeretet pedig pár centivel kisebbre venni. Ugyanezt eredményezi, ha adott egy szép keret, de pont nem fér bele a kép; kisebbíteni mindig lehet, növelni már nehezebb.

A lyukat sokszor a legegyszerűbb ollóval eltávolítani – ezt már régen is tudták
A széle pedig nem mindig a széle,
legalább is nem az, amit látunk. Gyakran a festővászon a hátoldalról egy másik vászonnal meg van erősítve, fel van rá ragasztva, a feszítőkeret oldalán pedig ennek a széleit láthatjuk. Picit bonyolultabb a helyzet, amikor a festővászon szemmel láthatóan és megállapíthatóan eredeti, de a szélek bizony nem: nagyon gyakori eljárás az, amikor csak keskeny vászoncsíkkal erősítik meg a foszladozó széleket. Nem minden esetben lehet első pillantásra megítélni, mit is látunk valójában…

Szép példa arra, hogy a dublírozott (“dupla vászonnal ragasztott” festmény szélén bizony nem a festővászon anyagát látjuk

Szélsőséges esetben
akár jelentősebb területeket is megerősíthetnek, sőt pótolhatnak is a festmény szélei mentén. Az illusztráló fotókon egy XVII. századi festmény szerepel (Szépművészeti Múzeum, Jean-Baptiste de Champaigne: A béke allegóriája), melynek hosszú és kalandos élete során része volt mind a kisebbítésben, mind a növelésben. Jelenleg kutatás alatt áll, vajon mekkora is lehetett eredetileg a festmény. Lehet, hogy picit csíptek le a kompozícióból, lehet, hogy többet, mint gondolnánk; az viszont biztos, hogy az arányok valahol, valamikor valakinek nem nyerték el a tetszését, a felső szélét ugyanis később jó arasznyival megtoldották. Látványos és némileg meghökkentő módon egy másik festményt használtak erre a célra. Ez egyáltalán nem ritka és megvannak a gyakorlati előnyei, hiszen az alapozott, festett, „érett” felszín sokkal jobban be fog illeszkedni a helyére. Már csak át kell festeni a megfelelő színre… Jelen esetben dús lombozat és faágak kerültek a valószínűleg lovas katonát ábrázoló, pótlásként szolgáló festmény-darab tetejére. A restaurálás során feltártuk ezt a ráfestést, mert a későbbiekben eltávolításra kerül majd a később hozzátoldott vászon kiegészítés – jelenleg cserébe érdekes látványt nyújt egy darabig.

.…vagy ott vannak a kettősen festett szélek,
ezek is előfordulnak, de ritkán. A fenti festmény erre is jó példa (lásd a bal oldali részletet): a levágott széleket a vászon megerősítése után gondosan körberagasztották enyves szalaggal majd mind a kép oldalát, mind a képet magát feldobták látványban kicsit: ujjnyi szélességben, körben fekete festékkel keretet festettek. Meglehetősen indokolatlan dolog volt ez, mert a díszkeret egy az egyben eltakarja, inkább a lendület vitte a kezét annak, aki az egész festményt jelentősebben átdolgozta amúgy is, művét eképpen koronázva meg.

Szép szélek
A legjobb persze, amikor a szélek épek mert ebből sok fontos információ nyerhető. Figyeljük meg a festővászon alapozását, az aláfestő színeket és ha vannak, az eredeti szögeket: segítséget nyújthatnak a festmény korának meghatározásában. Ritkán, de olyan is előfordul, hogy – mint széljegyzetet a margóra, üzenetet, megjegyzést, jegyzetet, neveket írnak az üresen maradt felületre.

Érdemes tehát szemügyre venni a festmények azon részeit is, melyek kevésbé látványosak – fontos üzeneteket rejthetnek! Szó szerint és persze átvitt értelemben is…


46 év, 124 darabban – A Bajnai Sándor-Metternich kastély falképeinek csodálatos újjászületése

46 év, 124 darabban – A Bajnai Sándor-Metternich kastély falképeinek csodálatos újjászületése

A jelenleg folyó felújítási és restaurálási munkák közül az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb Sándor Móric gróf bajnai kastélyának helyreállítása. A magyarországi klasszicista építészet egyik gyönyörű, Hild József által tervezett épületében foglal helyet az a több mint 60 m2-es mennyezetkép, melyet Boromisza Péter és Nemessányi Klára festőrestaurátor művészek állítottak helyre, egész csapat restaurátort irányítva.

Volt szerencsénk a csapat tagjaként részt venni a munkában, és közvetlen közelről tanulmányozni a gyönyörű, 19. századi díszítőfestést.
Igazi szakmai bravúrnak lehettünk tanúi és részesei, mert a 124 darabban leválasztott falkép összeillesztése hasonló volt egy szilánkokra tört kínai porcelánváza összeragasztásához. Mit jelent, hogy “leválasztott falkép” és miért volt erre szükség? Negyvenhat évvel ezelőtt az egyetlen lehetséges út a falképek megmentésére nem kevésbé volt ijesztő, mint szándékosan földhöz csapni ugyanezt a vázát: Illés János és Szentesi Róza restaurátorok a veszélyeztetett mennyezetkép mennyezetről való leválasztása, “leszedése” mellett döntöttek, mert ha a helyén marad, az épület állapota és a körülmények a teljes megsemmisülést jelentették volna a görög-római mitológiai alakokat, szőlőleveles, virágos, pillangós díszítőmotívumokat ábrázoló falfestmény számára. Sok helyen beázás rongálta a finom, részletes festést, kecses ornamenseket.

A tökéletes épségben, több, sőt: sok-sok darabban megmentett festőréteget rugalmas, de erős hordozóra rögzítették, sorszámozták, majd biztonságba helyezték; a falkép darabok pedig változatlan állapotban vártak közel fél évszázadot, míg eljött a lehetőség, hogy visszakerülhessenek eredeti helyükre.

Az Illés – Szentesi restaurátor páros egyik korábbi, hasonlóan bravúros munkájáról, a siklósi Vár kápolnájának középkori falképeinek leválasztásáról korábban már írtunk: ITT olvashatjátok a teljes cikket. Munkájuk nemcsak merész, precíz, és sikerre vezető volt, de elmondható, hogy elképesztően időt álló is: bizony negyven-ötven évvel később sem lehetne jobb eredménnyel megoldani ezeket a restaurátor szakma szempontjából rendkívül nagy kihívást jelentő feladatokat.

A leválasztott falkép darabok retusálása és a rekonstrukciós festések megalkotása a hosszabb, de könnyebb része volt a feladatnak. A legnagyobb türelmet és figyelmet a darabok pontos helyének meghatározása, összeillesztése, majd a mennyezetre való visszarögzítése igényelte: hihetetlen látványt nyújt egy egész mennyezet – a padlón kiterítve…

A kastély felújításának történetéért, képekért és további részletekért olvassátok az Építészfórum restaurálásról írt cikkét:
https://epiteszforum.hu/negy-evtized-utan-hazatertek-a-raffaello-terem-falkepei-bajnara

vagy látogassatok el a bajnai kastély hivatalos Facebook oldalára:

https://www.facebook.com/Bajna.Sandor.Metternich.kastely/


Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről

Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről. …mitől romantikus egy festmény? Talán a témája? Nem a festmény, a történet a festményről. Inkább kedvesnek mondanám. Vagy ha jobban meggondoljuk, nincs is benne semmi különös. Megvásárolták, megjavítottuk, kész. Mégis. Valamiért mégis olyan kellemes a jelenség, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos volt valamikor, valakinek.

A portré fiatal lányt ábrázol, egészen egyszerű, szinte minimalista módon megfogalmazva; mint egy gyors vázlat, egy futó gondolat.

Szerencsére nem csak mi, a restaurátorok gondoltuk úgy, hogy ez egy fontos kép. Egy régi ismerősünk szerezte meg, rettenetes állapotban, mert látott benne valamit. Ez igen izgalmas dolog, sajnos a “valami” sokszor eltűnik, mire hazaviszi az új tulajdonos, vagy a restaurálás során derül ki, hogy a mozgalmas és sokat ígérő patinaréteg alatt unalmas és sík jelenet lapul. Vagy egy hamis szignó. Esetleg egy másik kép, rosszabb, mint az előző. Itt viszont tagadhatatlanul bájos portréról volt szó, a kérdés már csak az volt, mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e, lehet-e restaurálni?

Első pillanatra a festmény legnagyobb hibájának a laza, gyűrt, rongyra hasonló, hullámos vászon tűnt. Sokkal alattomosabb jelenség volt valójában a gyenge kötésű, pergő festék mely érintésre is hajlamos volt hullani; a széleken nagyobb festék nélküli területek mutatták ezt a rossz tulajdonságát. A legnagyobb problémát csak sejteni lehetett, de ez már csak a festmény tisztítása közben derült ki. Az olajtartalmú lakk, melyet fényesítő szándékkal kentek fel a felületre, esetleg minden nagytakarításkor átdörzsölték egy olajos ronggyal, masszívan rákötött a felületre, hiszen kitűnően rögzülhetett a szintén olajtartalmú festékhez. Türelmes és óvatos munkával lehetett csak szétválasztani a rétegeket, közben figyelemmel kellett lenni a rosszul kötő alapozásra, morzsolódó festékre is. A méretét is változtatták anno az olajfestménynek, mert látszott, hogy körben lehajtották a festővásznat, rajta ott az eredeti festés. Rengeteg kézi vasalással simítottuk ki a a gyűrt vásznat és ha valamikor, hát itt igazán indokolt volt az alapos konzerválás. Sok-sok retussal pótoltuk a sok-sok hiányt és láss csodát: új életre kelt a festmény.

Annyit még el kell mondani róla, hogy a háttérben látható felirat egyértelműen teljesen eredeti. Ajánlás, szignó és dátum. Sajnos egy része számunkra teljességgel megfejthetetlennek bizonyult, hiába nagyító, fototechnika és türelem, a kézírás győzött, a festő kiléte titok maradt. A címzés olvashatóan “cimborámnak” szól, és ez a végképp ismeretlen kedves barát lehetett az, akinek az ifjú hölgy olyan fontos helyet foglalt el a szívében. Húga, menyasszonya vagy leánya lehetett? Sosem derül ki. Az egész egy antik, talált fényképre emlékeztet egy régóta lakatlan házból. A talált fényképekkel ellentétben, melyeket legjobb esetben egy cipős dobozban helyeznek végső nyugovóra, a festményről  már több mondható: megbecsülést és olyan gazdát kapott, aki látja benne azt a különlegeset…