D.I.Y. – tisztíts festményt házilag…?

D.I.Y. Tisztíts festményt házilag…?

Csináld magad!

A home videók, a do it yourself életérzés, az otthoni kreatív ötletek, ötletes megoldások, megoldások-mindenre-típusú tanácsok reneszánszát éljük most. Érthető, hiszen önmagunk segítségére kényszerülünk az élet sok területén és persze időkitöltésként – meg azért is mert jó – kreatív hobbikat is inkább űz az ember, mint amikor nem a négy fal között kénytelen szórakozást keresni. Remek dolog végre rendet csinálni, takarítani vagy felújítani olyan dolgokat, melyekre már régóta nincs időnk – lehet, hogy nem szívesen állunk neki (most sem) de valljuk be, milyen jó is mindez! Megjavítani nem működő dolgokat jó. Széppé tenni lepusztult tárgyakat: jó. Van-e hát határa a kreativitásnak?

Számtalanszor jön szembe a kérdés: hogyan?

Hogyan? (Én, otthon), csak egy kicsit, kicsit szeretném megtisztítani a festményemet, mert látom, hogy kifakultak a színei, biztosan tudna élénkebb lenni. Teljesen érthető a kívánság – miért vagyunk kénytelenek hárítani mégis minden esetben?

Egyszerűen azért, mert pontosan ugyan az az eset, mint amikor a beteg látatlanban kér gyógyszert a tüneteire – rosszabb esetben internetes öndiagnózis segítségével. Konkrét dolog a fejfájás vagy szívdobogás, de meglehetősen sok mindennek lehet kísérő jelensége, internetes öndiagnózis esetében leginkább végzetes kóroknak. Ahogyan egy orvos sem ír látatlanban receptet, úgy nem adunk tanácsot mi sem az otthoni festményfelújítás témakörében. Legalább akkora kárt lehet okozni (a festmény szemszögéből) mint egy tévesen felírt, vagy szomszédtól kölcsönkapott gyógyszerrel. Alternatív megoldások a műtárgyak esetében nincsenek, a hatás egyszeri és visszafordíthatatlan, hiába számítanánk a regenerálódásra, pihenésre.

 

Mi a legjobb,otthon is megtalálható tisztítószer a festményekhez?

Az általánosan használt festészeti alapanyagok (vászon, fa, olajfesték, enyv, papír stb.) nem barátai a nedvességnek, így a vizes eljáráson alapuló tisztító folyamatok kerülendők. Azok az oldószerek, melyek valóban oldanak (például lakkréteget, ami sárga, tehát sötét, tehát “piszkos”) pillanatok alatt tehetnek kárt a festményben is; de ugyanez a helyzet más hatásmechanizmuson alapuló tisztítószereknél is. Igaz, hogy “nagy mennyiségben méreg, kicsiben orvosság” – de  a dózis, a mikor, miért, kinek nagyon nem mindegy. A por szárazon történő letörlése viszont valóban nem fog ártani, menjünk biztosra!

Amit még feltétlenül meg kell tennünk:

messziről elkerülni a fényező, olajozó, csillogást fokozó szereket, bevonatokat. Valóban tisztábbnak tűnhet tőle a felület, mivel fénylik, “nedves hatású”, tehát élénkebbek tőle a színek – azonban sokszor nem is lehet tudni, milyen összetételben hordunk fel idegen anyagokat a festmény felszínére/felszíne alá, ami lényegében részévé válik. Ezen kívül valójában nem lesz tisztább.

Sok bosszúságtól kíméljük meg magunk, ha ezeket a tanácsokat megfogadjuk és alkalmazzuk. A festménnyel inkább keress meg minket!

 


Széljegyzet szélsőséges megoldásokról, széles körben elterjedt megoldásokról és a festmények széléről

 

Széljegyzet a margóra, természetesen szélekről. Természetesen festmények széléről

Nem marginális kérdés, ha felmerül bennünk a gyanú, hogy a festmény melyet kezünkben tartunk, nem mindig volt pont ekkora. Pontosabban, ez nagy valószínűséggel egyet jelent: nagyobb volt. Nem is ez a fő kérdés, hanem az: mennyivel? És főleg: mi volt ott? Az ismeretlen mindig foglalkoztatja az ember fantáziáját, hát még akkor, ha egy ismert darabkája – pont egy festménnyi – megvan, épp a kezünkben. Ez olyan esetekben érdekes igazán, amikor egy-egy nagy festményt több darabra vágtak anno és úgy értékesítették (mint festmények).

Ez a szél szép és hitelesen a festmény sajátja, egy picit nagyobb lehetett valaha a kompozíció
Nem valami bűnügyi regény-fantázia ihlette a feltételezést,
hanem nagyon is létező, nem is ritka jelenség volt. Adott volt egy óriás méretű kép, bonyolult és unalmas kompozícióval, érdektelen témával, mi sem lehetne természetesebb, mint hogy az egy nagy eladhatatlan vászonból sok kicsit csináljanak. Egy táji háttérből önálló tájkép, az arcokból portréképek, a többi holmiból csendélet lett. Nagyon ritka az, amikor akár csak két darabja is összepárosítható egy nagyobb kirakósnak, gyakoribb sajnos, amikor egy tetsző részletet kimetszenek, majd a többi megsemmisül.

Olyan is van,
amikor épp csak levágják a széleket, na, ezt most minek? pedig logikus, hogy a legnagyobb igénybevételnek kitett területei a vászonnak azok, melyeknél fogva a vakkeretre lett rögzítve a festmény. Ez a feszítőkeret oldalára hajtott szögek által kilyukasztott kicsiny szél az, amelyik dörzsölődik, beakad, az élek mentén szakad, törik, hasad. Minden egyes újraékelésnél itt van a legnagyobb feszültségnek kitéve a festővászon. Ha pedig megsérül, leszakad, hát a legegyszerűbb a festett területből pótolni, a feszítőkeretet pedig pár centivel kisebbre venni. Ugyanezt eredményezi, ha adott egy szép keret, de pont nem fér bele a kép; kisebbíteni mindig lehet, növelni már nehezebb.

A lyukat sokszor a legegyszerűbb ollóval eltávolítani – ezt már régen is tudták
A széle pedig nem mindig a széle,
legalább is nem az, amit látunk. Gyakran a festővászon a hátoldalról egy másik vászonnal meg van erősítve, fel van rá ragasztva, a feszítőkeret oldalán pedig ennek a széleit láthatjuk. Picit bonyolultabb a helyzet, amikor a festővászon szemmel láthatóan és megállapíthatóan eredeti, de a szélek bizony nem: nagyon gyakori eljárás az, amikor csak keskeny vászoncsíkkal erősítik meg a foszladozó széleket. Nem minden esetben lehet első pillantásra megítélni, mit is látunk valójában…

Szép példa arra, hogy a dublírozott (“dupla vászonnal ragasztott” festmény szélén bizony nem a festővászon anyagát látjuk

Szélsőséges esetben
akár jelentősebb területeket is megerősíthetnek, sőt pótolhatnak is a festmény szélei mentén. Az illusztráló fotókon egy XVII. századi festmény szerepel (Szépművészeti Múzeum, Jean-Baptiste de Champaigne: A béke allegóriája), melynek hosszú és kalandos élete során része volt mind a kisebbítésben, mind a növelésben. Jelenleg kutatás alatt áll, vajon mekkora is lehetett eredetileg a festmény. Lehet, hogy picit csíptek le a kompozícióból, lehet, hogy többet, mint gondolnánk; az viszont biztos, hogy az arányok valahol, valamikor valakinek nem nyerték el a tetszését, a felső szélét ugyanis később jó arasznyival megtoldották. Látványos és némileg meghökkentő módon egy másik festményt használtak erre a célra. Ez egyáltalán nem ritka és megvannak a gyakorlati előnyei, hiszen az alapozott, festett, „érett” felszín sokkal jobban be fog illeszkedni a helyére. Már csak át kell festeni a megfelelő színre… Jelen esetben dús lombozat és faágak kerültek a valószínűleg lovas katonát ábrázoló, pótlásként szolgáló festmény-darab tetejére. A restaurálás során feltártuk ezt a ráfestést, mert a későbbiekben eltávolításra kerül majd a később hozzátoldott vászon kiegészítés – jelenleg cserébe érdekes látványt nyújt egy darabig.

.…vagy ott vannak a kettősen festett szélek,
ezek is előfordulnak, de ritkán. A fenti festmény erre is jó példa (lásd a bal oldali részletet): a levágott széleket a vászon megerősítése után gondosan körberagasztották enyves szalaggal majd mind a kép oldalát, mind a képet magát feldobták látványban kicsit: ujjnyi szélességben, körben fekete festékkel keretet festettek. Meglehetősen indokolatlan dolog volt ez, mert a díszkeret egy az egyben eltakarja, inkább a lendület vitte a kezét annak, aki az egész festményt jelentősebben átdolgozta amúgy is, művét eképpen koronázva meg.

Szép szélek
A legjobb persze, amikor a szélek épek mert ebből sok fontos információ nyerhető. Figyeljük meg a festővászon alapozását, az aláfestő színeket és ha vannak, az eredeti szögeket: segítséget nyújthatnak a festmény korának meghatározásában. Ritkán, de olyan is előfordul, hogy – mint széljegyzetet a margóra, üzenetet, megjegyzést, jegyzetet, neveket írnak az üresen maradt felületre.

Érdemes tehát szemügyre venni a festmények azon részeit is, melyek kevésbé látványosak – fontos üzeneteket rejthetnek! Szó szerint és persze átvitt értelemben is…


46 év, 124 darabban – A Bajnai Sándor-Metternich kastély falképeinek csodálatos újjászületése

46 év, 124 darabban – A Bajnai Sándor-Metternich kastély falképeinek csodálatos újjászületése

A jelenleg folyó felújítási és restaurálási munkák közül az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb Sándor Móric gróf bajnai kastélyának helyreállítása. A magyarországi klasszicista építészet egyik gyönyörű, Hild József által tervezett épületében foglal helyet az a több mint 60 m2-es mennyezetkép, melyet Boromisza Péter és Nemessányi Klára festőrestaurátor művészek állítottak helyre, egész csapat restaurátort irányítva.

Volt szerencsénk a csapat tagjaként részt venni a munkában, és közvetlen közelről tanulmányozni a gyönyörű, 19. századi díszítőfestést.
Igazi szakmai bravúrnak lehettünk tanúi és részesei, mert a 124 darabban leválasztott falkép összeillesztése hasonló volt egy szilánkokra tört kínai porcelánváza összeragasztásához. Mit jelent, hogy “leválasztott falkép” és miért volt erre szükség? Negyvenhat évvel ezelőtt az egyetlen lehetséges út a falképek megmentésére nem kevésbé volt ijesztő, mint szándékosan földhöz csapni ugyanezt a vázát: Illés János és Szentesi Róza restaurátorok a veszélyeztetett mennyezetkép mennyezetről való leválasztása, “leszedése” mellett döntöttek, mert ha a helyén marad, az épület állapota és a körülmények a teljes megsemmisülést jelentették volna a görög-római mitológiai alakokat, szőlőleveles, virágos, pillangós díszítőmotívumokat ábrázoló falfestmény számára. Sok helyen beázás rongálta a finom, részletes festést, kecses ornamenseket.

A tökéletes épségben, több, sőt: sok-sok darabban megmentett festőréteget rugalmas, de erős hordozóra rögzítették, sorszámozták, majd biztonságba helyezték; a falkép darabok pedig változatlan állapotban vártak közel fél évszázadot, míg eljött a lehetőség, hogy visszakerülhessenek eredeti helyükre.

Az Illés – Szentesi restaurátor páros egyik korábbi, hasonlóan bravúros munkájáról, a siklósi Vár kápolnájának középkori falképeinek leválasztásáról korábban már írtunk: ITT olvashatjátok a teljes cikket. Munkájuk nemcsak merész, precíz, és sikerre vezető volt, de elmondható, hogy elképesztően időt álló is: bizony negyven-ötven évvel később sem lehetne jobb eredménnyel megoldani ezeket a restaurátor szakma szempontjából rendkívül nagy kihívást jelentő feladatokat.

A leválasztott falkép darabok retusálása és a rekonstrukciós festések megalkotása a hosszabb, de könnyebb része volt a feladatnak. A legnagyobb türelmet és figyelmet a darabok pontos helyének meghatározása, összeillesztése, majd a mennyezetre való visszarögzítése igényelte: hihetetlen látványt nyújt egy egész mennyezet – a padlón kiterítve…

A kastély felújításának történetéért, képekért és további részletekért olvassátok az Építészfórum restaurálásról írt cikkét:
https://epiteszforum.hu/negy-evtized-utan-hazatertek-a-raffaello-terem-falkepei-bajnara

vagy látogassatok el a bajnai kastély hivatalos Facebook oldalára:

https://www.facebook.com/Bajna.Sandor.Metternich.kastely/


Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről

Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről. …mitől romantikus egy festmény? Talán a témája? Nem a festmény, a történet a festményről. Inkább kedvesnek mondanám. Vagy ha jobban meggondoljuk, nincs is benne semmi különös. Megvásárolták, megjavítottuk, kész. Mégis. Valamiért mégis olyan kellemes a jelenség, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos volt valamikor, valakinek.

A portré fiatal lányt ábrázol, egészen egyszerű, szinte minimalista módon megfogalmazva; mint egy gyors vázlat, egy futó gondolat.

Szerencsére nem csak mi, a restaurátorok gondoltuk úgy, hogy ez egy fontos kép. Egy régi ismerősünk szerezte meg, rettenetes állapotban, mert látott benne valamit. Ez igen izgalmas dolog, sajnos a “valami” sokszor eltűnik, mire hazaviszi az új tulajdonos, vagy a restaurálás során derül ki, hogy a mozgalmas és sokat ígérő patinaréteg alatt unalmas és sík jelenet lapul. Vagy egy hamis szignó. Esetleg egy másik kép, rosszabb, mint az előző. Itt viszont tagadhatatlanul bájos portréról volt szó, a kérdés már csak az volt, mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e, lehet-e restaurálni?

Első pillanatra a festmény legnagyobb hibájának a laza, gyűrt, rongyra hasonló, hullámos vászon tűnt. Sokkal alattomosabb jelenség volt valójában a gyenge kötésű, pergő festék mely érintésre is hajlamos volt hullani; a széleken nagyobb festék nélküli területek mutatták ezt a rossz tulajdonságát. A legnagyobb problémát csak sejteni lehetett, de ez már csak a festmény tisztítása közben derült ki. Az olajtartalmú lakk, melyet fényesítő szándékkal kentek fel a felületre, esetleg minden nagytakarításkor átdörzsölték egy olajos ronggyal, masszívan rákötött a felületre, hiszen kitűnően rögzülhetett a szintén olajtartalmú festékhez. Türelmes és óvatos munkával lehetett csak szétválasztani a rétegeket, közben figyelemmel kellett lenni a rosszul kötő alapozásra, morzsolódó festékre is. A méretét is változtatták anno az olajfestménynek, mert látszott, hogy körben lehajtották a festővásznat, rajta ott az eredeti festés. Rengeteg kézi vasalással simítottuk ki a a gyűrt vásznat és ha valamikor, hát itt igazán indokolt volt az alapos konzerválás. Sok-sok retussal pótoltuk a sok-sok hiányt és láss csodát: új életre kelt a festmény.

Annyit még el kell mondani róla, hogy a háttérben látható felirat egyértelműen teljesen eredeti. Ajánlás, szignó és dátum. Sajnos egy része számunkra teljességgel megfejthetetlennek bizonyult, hiába nagyító, fototechnika és türelem, a kézírás győzött, a festő kiléte titok maradt. A címzés olvashatóan “cimborámnak” szól, és ez a végképp ismeretlen kedves barát lehetett az, akinek az ifjú hölgy olyan fontos helyet foglalt el a szívében. Húga, menyasszonya vagy leánya lehetett? Sosem derül ki. Az egész egy antik, talált fényképre emlékeztet egy régóta lakatlan házból. A talált fényképekkel ellentétben, melyeket legjobb esetben egy cipős dobozban helyeznek végső nyugovóra, a festményről  már több mondható: megbecsülést és olyan gazdát kapott, aki látja benne azt a különlegeset…


Egy fiatalasszony meg egy öreg, meg egy nyitott ablak

Egy igazi ritkaság járt nálunk nemrég. Ez az a festmény, melynek valóban minden percét (lásd: munkával töltött idő) élvezi az ember. Korabeli képregény, puzzle, rácsodálkozás a világ folyásának változatlanságára, bizonyos dolgok örökkévalóságára, a saját mulandóságunkra. Semmi melankólia, ez távol áll a témától! Kis XVII. századi tünemény Németalföldről, egy darabka vászon, egy darabka idő. Nem múlt, hanem jelen. A festmény restaurálásáról olvasható legújabb cikkünk ITT, meg persze több felvétel az átváltozásról. Nem csak a kora, ritka volta miatt kedveljük ezt a képet, de határozottan van benne valami olyanfajta életigenlés, életkedv, vagy nevezzük bárminek, ami mindig felvidítja a nézőt. Cseppet groteszk, kicsit őrült, de nagyon emberi: görbe tükör.

 


Restaurálás, mint befektetés

Restaurálás, mint befektetés
a.k.a. mit is hagyunk örökül?

Restaurálás, mint befektetés – érték, értékálló, állandó érték,

avagy nem csak akkor lehet lépni, amikor még nincs probléma. Ez a pár sor lehetne promóciós céllal írt cikk is, ha nem találkoznánk olyan – meglepően – gyakran azzal a hozzáállással, mentalitással, mely restaurátor kezébe ad egy olyan festményt, mely akár még tíz – húsz – ötven évig függhetne a falon, mert problémája „csak” esztétikai. Olyan esetekkel is találkozunk szép számmal, ahol a sérült, balesetet szenvedett festmény gondját olyan személy vállalja magára, aki nem titkolt szándékkal bizony leszármazottainak szeretne vele örömet szerezni, örökséget juttatni. Nyilván nem kell eszünkbe jusson, hogy az illető rövid úton távozni kíván az árnyékvilágból – viszont feltételez egy olyan fajta, rendkívül tudatos, felelősségteljes gondolkodást, mely az élet bármely területén nagy kincs. Szívesen veszünk kézbe ilyen céllal műhelyünkbe érkező tárgyat, mert első pillanatban nyilvánvaló, hogy ugyanaz a szándék mozgatja a tulajdonost és a restaurátorokat. És nem utolsó sorban, sok esetben találkozni olyanokkal, akik frissen vásárolt festményüket hozzák hozzánk – ők is nagyon pontosan tudják, hogy a restaurálás, mint fogalom (és mint szakma, tevékenység) legtöbbször túlmutat a megőrzésen és a pillanatnyi bajok elhárításán. Sokszor ejtettünk már szót arról, hogy milyen döntő fontosságú annak a felismerése, mikor érdemes, kell, lehet restaurátorhoz fordulni a festményekkel, milyen jelekből ismerhető fel az az állapot, ami csak egyre rosszabb lesz és hosszabb – rövidebb időn belül végzetessé is válhat. Most közelítsük meg inkább úgy a kérdést – a fenti példákat kiinduló pontnak véve -, hogy a triviális okokon kívül miért érdemes restaurátorhoz vinni egy festményt?


Probléma nincs a festménnyel, szilárdan függ a falon ötven éve.
Egyforma állapotban tölti a napokat egymás után, igaz, a tapéta cseréje óta nem olyan kellemes ránézni, mert a régi, dohányszínűre sárgult rózsamintáshoz illett színében, a mostani fehéren viszont sötét folt. Ki mondja, hogy az esztétikai indokok másodrendűek? Hozzá kell tenni azt is: megesik ugyan, de ritka az olyan festmény, melynek olyan hibátlan az állapota, hogy – az elsárgult lakkrétegen kívül – vétek volna hozzányúlni és kisebb-nagyobb problémák rendszerint társulnak az elsötétedett lakkréteg mellé. Merőben esztétikai probléma például, ha a vászon megereszkedett kissé, vagy hullámos a sarkokon a felfeszítés. Szintén nem okoz problémát a festmény számára, ha a lakkrétege homályos, „bevakult” vagy a papírral beragasztott hátoldal mögé por és pókok költöznek be – mindezen jelenségek mellett még hosszú évtizedekig élhet együtt bárki a festményével, az ilyen okok miatt nem fogja a legcsekélyebb jelét sem mutatni az állapotromlásnak. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy ha valami – amit alapvetően azért hoztak létre, hogy szép legyen – elveszíteni látszik ezt a funkcióját, mennyire lehet szempont az esztétika, amikor az a kérdés, érdemes-e meglépni egy beavatkozást, vagy sem? Ha innen közelítjük meg, valószínűleg fontosnak kell ítélnünk a látványt, esztétikát, mint szempontot.
Lehet zavaró akár a megsárgult lakk, a hullámos vászon, a törött díszkeret vagy az olyan díszráma, melyen fehéren virítanak azok a területek, ahonnan nemrég apró darabkák pattantak le; bosszanthat bármi más – a gondot, a feladatot nyakába kell venni valakinek. Elajándékozni valamit így nem illik; örökül hagyni pedig kitolás az utódokkal.

A tudatos értéknövelésnek több útja is van….

Nem is szólva arról, hogy – és nem csak képletesen, hanem Forintokban mérve értve – nagyobb értéket képvisel egy rendben tartott, gondozott tárgy, mint elhanyagolt társai, tehát ajándékozónak, örökül hagyónak és ajándékozottnak, örökösnek egyaránt nagyobb megbecsülést jelent. Az ilyen fajta, megelőző gondoskodás pontosabban restaurálás (legyen akár indok rá akár az, hogy utódainkról veszünk le terhet ezzel, akár más) mindig megtérül, mert sok esetben megelőz, meggátol, nem engedi elfajulni a problémákat. Kicsit úgy, mint egy rutinvizsgálat: az időnkénti kontroll, a szemmel tartás sok életet és sok festményt mentett már meg.

Van, aki önmagáért beleszeret egy festménybe és megvásárolja, majd elhozza hozzánk: lássuk, mi lesz belőle, pontosabban milyen volt egykor? Van, aki nyereséget is remél belőle és nem feltétlen alaptalanul; értő szemmel egy szakadt, kopott, piszkos vászon is rejthet kincset. Nem arra kell gondolni itt, hogy híres festők elfeledett, fel nem ismert, elveszett műveit találjuk meg, inkább arra, hogy olyan rejtett kincsek bukkanhatnak elő, olyan széppé válhat egy-egy festmény, ha megmutatja az igazi arcát, hogy akinek nem volt fantáziája belelátni a lehetőséget, utólag bízvást elismerően nyilatkozik róla, vagy egyszerűen sajnálja, hogy nem ő bukkant rá.

Van, aki könnyen jött siker reményében tudatosan, válogatás nélkül és olcsón vásárol rossz állapotú festményt, majd vélt vagy valós haszonnal tovább ad rajta. Ebben az esetben a restaurálás ára, a restaurálás díja értelemszerűen a költségeket fogja növelni – és sajnos sok esetben az önjelölt műkereskedő igyekszik megtippelni, mit kellene csinálni a festménnyel, hogy újra értékesíthető legyen és mennyit kellene a festmény helyreállítására költeni, magyarán mibe kerül a restaurálás. Általában rosszul ítélik meg a teendőket és annak anyagi vonzatát és sok esetben azt is, mi várható egy-egy képtől; ez kellemetlenségek forrása lehet. Nem járhatatlan ez az út sem, de értő szem és némi tapasztalat nem árt hozzá.

Restaurálás, mint befektetés

Sokféle indok és érv létezik tehát, ami túlmutat a pillanatnyi helyzeten és nyugodtan le lehet szögezni, hogy általában jó döntések születnek ilyenkor mert ritka az olyan kép, ami ne igényelne, ne érdemelne egy kis törődést. Legyen szó akár arról, hogy kedvenc új szerzeményünket szeretnénk még szebbé tenni, akár arról, hogy értéket növelnénk egy „talált kincsen”, akár arról, hogy így egy nap ráébred az ember, hogy így mégsem lehet odaajándékozni senkinek ezt a képet. Véleményt mindig lehet kérdezni, tanácsot mindig lehet kérni és lehet arra is számítani, hogy előre el fogjuk mondani, mi várható a helyzettől – mit érdemes, mit nem szabad és mit kellene tenni a festménnyel.


restaurálás

Edvi Illés Aladár és Viski János – restaurálás kétszer

Restaurálás kétszer. Illetve, kétszer egy festmény restaurálása, azaz nem mindegy, hogy egy festmény kétszer kerül restaurátor kezébe, vagy két festmény egyszerre jár restaurátor műhelyben. Akárhogy is, ez csak játék a szavakkal. A tények persze egyszerűbbek – mondjuk, mint az egyszeregy. Adott két művész, mindkettő nem csak a műkereskedelemben, de a művészet történetében is ismert és aki csak kicsit is járatos a műkereskedések, aukciós házak, művészeti galériák, eladó festmények világában vagy kedveli a 20. század eleji magyar művészetet, biztosan találkozott már a nevükkel.

Viski János festményeivel nem ritkán találkozni a műkereskedelemben. Igen sok olajképet alkotott, és igen, festményei legtöbbünk számára egyet jelentenek vizuálisan szembehelyezkedni egy vágtató ménessel.  Lovai, csikós hajtotta száguldó állatai minden korban a népszerűséget jelentették számára. Hosszú élete során végig kísérte munkásságát a magyar paraszti élet, az állatok, de főleg a lovak szeretete. Kivételes biztonsággal formálta meg újra meg újra (és újra) a mozgalmas alakokat, tökéletes anatómiai tudással építette fel formáit. Sok tárlaton vett részt és több kitüntetést is nyertek munkái, sőt a Nemzeti Galériában is őrzik egy olajfestményét.

Épp úgy, mint Edvi Illés Aladárnak – neki több képe is a nemzeti gyűjtemény része -, akinek talán még többen ismerik munkásságát. Ismerős lehet a nagybányai, szentendrei, kecskeméti, budapesti művésztelepek alkotó tagjaként, de illusztrátorként is (pl. Malonyai Dezső A Magyar nép művészete c. könyvének első kötete). És igen, azért a borjak is eszünkbe jutnak gyakran. Kétségtelen, hogy ezt a rendkívül népszerű és aranyos témát Edvi Illés többször, sokszor, elég sokszor alkalmazta.

Két kiváló festőművész két olyan képe került tehát műhelyünkbe, melyek – a fentiek alapján – nevezhetőek akár “szériaterméknek”. Mégsem érdemes így gondolkodni, el is áruljuk, miért.

Mindkét festmény valóban az, aminek látszik, tehát itt nyoma sincs az utánérzésnek, másolásnak, átlényegítésnek, ne’ adj Isten, a hamisításnak. Ez már önmagában jó dolog, az pedig még inkább, hogy  mindkét festmény szerencsés pillanatban került ki a festő műteremből,

Mindkét festőművész munkássága messze túlmutat – ezt nem szükséges kifejteni – a műkereskedelemben fel-és eltűnő szobadekorációkban megnyilvánuló, indokolatlan színekkel és formákkal operáló, “nekem tetszik” vasárnapi festőkön. És bár lehet, hogy ismét boci és ló a téma, tekintsünk el ettől; nézzük a festményeket.

Viski János egyik késői festményéről van szó, állapota nem volt rossz, elsősorban új feszítő keretre volt szüksége és némi tisztításra, a szürkés felszín sárgásan megfolyó lakkot rejtett. A változás mégis látványos volt. A lovak pedig igenis szépek. Ritkán tölt el az ember egy-két percnél többet egy ilyen, vagy hasonló jellegű festmény nézésével (általában egy nappaliban), de a restaurálás az a munka, ahol ez az idő lényegesen több. Érdemes észrevenni, hogy milyen biztos a megfogalmazás, mennyire kézenfekvőek és egyszerűek az eszközök, melyeket használ, és azt,hogy festészetileg ez bizony egy teljesen helyénvaló kép. A restaurálás után pedig még a lovak által felvert por is része lett a kompozíciónak.

Edvi Illés bociképe jobban megviselt állapotban érkezett, bár első látásra nem tűnik fel rajta semmi különös. Kicsit sárga, a felülete azonban hibátlan, kicsit kopott a kerete. A tisztítás során viszont sok olyan réteget találtunk, ami nem tartozott az olajfestményhez. A sok sárga réteg és retus, átfestés alatt ugyan az a borjú volt, csak sokkal szebben és részletesebben. A szignatúra maradt, épen és hibátlanul, a kis festmény hangulata viszont teljesen megváltozott.

Ne lépjünk tovább automatikusan, legyintve arra a látványra, amit mindig látunk – mert nem is így van. Akkor is, ha függ otthon a falon egy, vagy valamelyik élemedettebb rokonnál. Nem is olyan magától értetődő, mint hisszük. Arról nem is beszélve, hogy kis odafigyeléssel újra elővarázsolható, újjáéleszthető az a hangulat, ami anno ennyi kép megfestésére ösztönözte Edvi Illés Aladárt és Viski Jánost és ami olyan kelendő volt a század elején, Budapesten, az egyik, másik, mindegyik tavaszi vagy őszi tárlaton…

A festmények magántulajdonban vannak

 


Templomszentelés Jánosházán – a templom restaurálásának ünnepélyes lezárása

Templomszentelés Jánosházán – a templom restaurálásának ünnepélyes lezárása

Végéhez ért az óriási munka, a jánosházi Keresztelő Szent János Plébániatemplom restaurálása. Hosszú hónapok teltek el (ezek a hónapok pedig igen rövidnek számítanak templomfelújítási mértékkel mérve) és megfeszített tempóban zajlott az állványozás – tisztítás – vakolás – festés – állványbontás – állványozás – tisztítás – vakolás – festés…

A teljes restaurálásról írt cikkünket ITT lehet elolvasni, rengeteg fotóval illusztrálva. A restaurálást, templom felújítást (mert természetesen nem csak a falképek restaurálásáról volt szó bár érthető, hogy mi erre koncentráltunk, valójában párhuzamosan zajlott a bútorzat, oltár, a kövezet felújítása, cseréje) ünnepélyes templomszentelés, újraszentelés koronázta meg 2018. December 22.-én. Az időzítés több szempontból is tökéletes: az egyik, mert a Karácsonyi ünnepi miséken “vadonatúj” környezetben vehettek részt a hívők, a másik pedig az, hogy alig néhány nappal korábban tartották Boldog Brenner János első liturgikus ünnepét.

És hogyan kapcsolódik Brenner János a Keresztelő Szent János templomhoz? Igen szorosan. A templomi falképek restaurálása során olyan kérdés merült fel, mely nem túlságosan gyakori és legalább ennyire érdekes, izgalmas feladat is egyben.

A templom jelenleg látható falképei 1931/32- ben készültek és Steffek Albin templomfestő munkáját dicsérik. A falképek azonban nem véletlenül szorultak már restaurálásra így, több, mint 80 évvel az elkészültük után. A falfestménynek egyik fő hiányossága volt kopottsága, átfestettsége, sérülései mellett, hogy a templomhajó harmadik boltszakaszának mennyezetén hiányzott két egész alakos szentkép. A szentélyben illetve a többi boltszakaszon a négy evangelista mellett Árpád házi szentek foglalnak helyet, ez azonban nem kellett kötöttséget jelentsen.

Bodorkós Imre plébános terve volt, hogy a két hiányzó szent helyén Mindszenty József bíboros és Brenner János vértanú pap képmása szerepeljen – igen, így került Brenner János, a vas megyei illetőségű káplán a jánosházi templomba. A templom felszentelése szinte egybe esett halálának (mennyei újjászületésének) napjával, arcképének elkészülte pedig egy időben történt boldoggá avatásának eseményével. A portrék megfestése szakmai szempontból összetett feladat volt, mert nyilvánvalóan nem csak hű portréként kell szerepelniük, de a templombelső egészébe és Steffek Albin stílusához is kell illeszkedjenek. Megtisztelő volt számunkra a feladat, az elismerés pedig jóleső a hívek és a portrék készültét figyelemmel kísérő egyházi emberek részéről….


Vaddisznók üveg mögött – keretezőtől a restaurátorig

Keretezőtől a restaurátorig

Előre kell bocsájtani, az eset nem törvényszerű. Sajnos nem is ritka, de kis odafigyeléssel elkerülhető. De ki tartja üveg mögött a vadmalacokat?

Természetesen egy üvegezett festmény – és épp vaddisznókat ábrázol – tanulságait szeretnénk levonni. Pontosabban azt, hogy milyen lehetséges következményei vannak annak, ha nem szakszerűen helyeznek üveg mögé egy festményt. Adott egy nem túl régi, de pár évtizedet már megélt kis festmény, alapozatlan farostlemez fényesebbik oldalára festve, olajfestékkel. Maga a kompozíció egyszerű, a festésmód gyors, laza, igazi kis tanulmány, gyakorlat. A művész – mint akkor és azelőtt és azóta is sokan – arra kényszerült, hogy gyorsan megváljon a művétől, mielőtt még megszáradt volna a festék.

Ennek két következménye is lett: a békés száradás helyett a kézről-kézre járó képecske rengeteg szösz, port, hajszálat, ecsetszőrt gyűjtött össze. Gyanítható, hogy a friss kép vékonyan még le is lett lakkozva, ami még inkább megnövelte ezt a képességét. A sok helyen amúgy is csomós megjelenésű felület egészen kaotikus látványt nyújtott .

A képkereskedő keretbe illesztette a festményt, és hogy jobban nézzen ki, üveglapot tett elé. Sajnos nem volt megfelelő távolság az üveg és a festék között így nem meglepő, hogy hozzáragadt az üveg a képhez.

Időközben megvásárolták a festményt, az új tulajdonos pedig jó érzékkel megpróbálta kiszabadítani a malacokat az üveg mögül. Elkerülhetetlen volt, hogy néhány helyen feljöjjön, feltépődjön a festék.

Szerencse, hogy a pici sérülések és hiányok kitöltésével minden nehézség nélkül újra ki lehetett alakítani az egységes felületet. Mindig szívderítő, mikor újra összeáll egy-egy festmény – legyen akármilyen picike is.

A tanulság pedig? Siettetni sok mindent lehet, de a festmények száradását nem érdemes. A szükséges idő után ami mindenképpen kell a rétegek teljes átszáradásához, akár üveget is illeszthetünk a keretbe: de szigorúan csak úgy, hogy semelyik pontján ne érjen hozzá az üveg a festékhez. Keretezőtől a restaurátorig így juthat a kép, napsütés, felhevülés, pára és sokféle környezeti tényező hatására ugyanis még a száraz, vagy teljesen száraznak látszó festmény is össze tud ragadni a díszkeret üvegével.

A festmény magántulajdonban van

 


Mibe kerül a restaurálás? Néző- és szempontok

Mibe kerül a restaurálás? Mi az ára annak, hogy restaurátor műhelybe kerülhessen egy festmény?

Szögezzük le, hogy természetesen nem a restaurátori munka anyagi vonzatáról van szó. Árat sokszor és sokféleképpen fizetünk a dolgokért életünk során, néha tudatában vagyunk, néha nem; az összegszerűen leírható árak persze élénkebben megmaradnak az emlékezetünkben. Néha önmagunk változásával, változtatásával tartozunk egy-egy döntésünkért – megijedni persze nem kell, filozófiai mélységekig sem kell ereszkedni, hogy összefüggést találjunk a tárgyak, azok értéke, a tárgyakról való gondoskodás és az erről szóló döntések között. Zavarosnak tűnik? Pedig nem az.

A műtárgyak, műkincsek, szép tárgyak valós értékeket képviselnek életünkben. Szeretjük őket, mert szépek annak ellenére, hogy néha érdek is fűződik a tetszéshez, szeretjük őket, mert megszoktuk a látványukat évtizedek alatt és otthonosságot, biztonságot jelentenek számunkra akkor is, ha anyagi hasznuk , értékük nincs is esetleg. Szeretjük őket, mert amióta világ a világ, a felhalmozott szép holmik befektetéseket, jólétet, jó ízlést és mindenféle pozitív jelzőt sugallnak és amióta világ a világ, az ember szereti magát szép és jó dolgokkal körbevenni.

Néha azonban túlságosan is ragaszkodunk hozzájuk. Pontosabban nem is magához a tárgyhoz, hanem annak látványához, kinézetéhez. Olyannyira, hogy akkor sem érezzük szükségesnek a változást, változtatást, amikor a tárgy állapota kívánná. Mondjuk ki, nem szeretnénk, ha valaki belenyúlna, hozzányúlna és megváltoztatná a festményt. Mondjuk egy restaurátor. Lehet, hogy máshogy nézne ki utána.

Ez bizony lehetséges. Való igaz, néha nehéz feldolgozni azt a drámai változást, amit egyik-másik restaurált festmény mutat, de ez alapvetően azért ritka. Nem könnyű a saját gondolkodásunkat, véleményünket megváltoztatni, álláspontunkat felülbírálni annak érdekében, hogy a számunkra kedves és értékes tárgy, festmény a megfelelő bánásmódban és kezelésben részesülhessen. Ezt az árat nem mindig könnyű megfizetni, bármily csekély dolognak tűnik. A probléma ott kezdődik, hogy eszünkbe sem ötlik, hogy valamit változtatni kéne. A restaurált festmény ára ebben az esetben az, hogy engedjük formálni, alakulni a véleményünket – miért így néz ki jelenleg ez a festmény? Miért ilyen sárga? Miért áll rajta borzasan a festék? Mik ezek a foltok rajta? Lehet, hogy van olyan alternatíva, ami végül még kedvesebb, szebb is lehet a megszokottnál…

A műtárgy tulajdonosok másik csoportja – szerencsére nem ők a többség – kifejezetten hátránynak, olyan “nem valódinak” tartják azt, hogy ha egy festmény restaurált, járt már restaurátor műhelyben. Érdekes álláspont ez is, bizonyos szempontból érthető is lenne, hiszen az alkotó, a művész keze nyomára vágyunk, nem máséra. A tények azonban makacs dolgok és sajnos tény, hogy a műkereskedelemben, műgyűjteményekben és magántulajdonban lévő festmények döntő többsége, legnagyobb része már járt restaurátor műhelyben, vagy hozzányúltak már javító, hamisító vagy egyéb szándékkal. Akkor is így van, ha a festmény tulajdonosa nem látja ezt. Baj ez? Nem baj. Egy etikusan, szakmailag korrekt módon restaurált festményen nem látszik, hogy restaurált. Természetesen mindenkinek eszébe jut a mémmé vált Jézus-kép és az önjelölt módon restauráló néni – de hadd ne itt, hadd ne így kelljen magyarázni, ez miért nem nevezhető restaurálásnak.

Ideológiák ide vagy oda, az is tény, hogy szakadt, piszkos, csálé, hullámos festményt nem szívesen néz senki a falán. Akkor sem, ha az egy esetleg intakt, a festő utolsó keze nyomát még magán viselő darab. Mibe kerül akkor egy festmény restauráltatása? A restaurálás ára ebben az esetben az, hogy büszkeséget és  előítéletet félretéve, a festmény valós érdekét nézzük. Nem könnyű megfizetni ezt sem, elveket félreállítani és más szempontok alapján gondolkodni. Ugyanakkor egy autószerelőt sem vontak még felelősségre, mert eltűnt a motornak az az ismerős, kopogó hangja; a tárgyaink bizony gondoskodást igényelnek, így tudjuk csak értéküket megőrizni. Megőrizni, vagy visszaadni. Egy restaurált festmény adott esetben ugyanis nagyobb értéket képviselhet a műtárgy piacon is, mint elhanyagolt társai…. Ez is lehet szempont. Meg ne feledkezzünk meg arról, hogy sokkal jobban fog kinézni.