Barokk oltárkép restaurálása – Szent Borbála kolostora
Vágyott és birtokolni kívánt tárgyak szegélyezik az életünket. Jellemeznek minket, magyarázzák múltunkat, irányítják jelenünket, meghatározzák a jövőnket; egyénét és közösségét egyaránt. Sokszor életeket adtak értük, máskor lyukas garast sem, míg valaki valahol fel nem fedezi, hogy (a művész,) aki alkotta, a legnagyobb, szelleme minden bizonnyal halhatatlan (hallatlan, hogy senki még csak nem is hallott róla). Hogy mitől lesz értékes egy műalkotás – ami a legtöbbeket érdekel: mennyi pénzt ér – nagyon sok tényezőtől függ és ezek közül a mű kvalitása csak egy. Hogy mitől lesz kvalitásos egy mű, már könnyebben körbejárható, van köze hozzá a művész géniuszának és a mű megjelenésének egyaránt, de maradjunk csak a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb hatásnál, amit egy alkotás (jó esetben) kelthet bennünk: a tetszésnél. Talán nem is kell mindig megindokolni, hogy miért.
Megvásárolható szépség
Oltárképek, egyházi témájú festmények épp úgy fellehetők a műkereskedelem kínálatában, mint világi témájú művek, ha nem is olyan nagy számban. Kelendőségük oka épp úgy lehet a tetszés, mint bármely műalkotás esetében; esetükben mégis talán hajlamos kissé eltűnődni az ember, vajon mi lehet a történetük? Hogyan, miért kerül egy felismerhetően egyházi kegytárgy, műkincs, műalkotás épp ide?
Ha egy festményt vallatnánk eredetéről, minden apró részletét és tulajdonságát számba kell vennünk; ha ez nehézségbe ütközik, mert – példának okáért – semmit sem látni az ábrázolásból, olyan sötét, olyan sárga a festmény, irány a restaurátor műhely!
Természetesen, ha kereskedelemről, pénzben kifejezett értékről van szó, szintén hozhatnánk számtalan példát arra, hogy miért éri meg helyreállítani egy festményt és hogy miért nem kifizetődő az “antik tónus” megőrzése, de itt és most, a jelen posztban bemutatott festménynél a valódi, művészeti érték növekedésére szeretnénk felhívni a figyelmet. Ritka szép példa arra, hogy mi rejtőzhet a vastag lakkpáncél alatt – nem csak az eredeti szépségét kapta vissza a festmény, de sok olyan apró részlet is napvilágra került, ami segíthet a történet felfedezésében is…
Amikor nem nyilvánvaló azonnal, hogy szép-e, vagy sem
A műhelyünkbe érkező kép afféle állatorvosi ló volt, minden, ami hibaként felróható egy festménynek, megtalálható volt rajta. Vastag, sötét, sárga lakk borította, a felülete kemény hullámokba dermedt és szemmel láthatóan sok-sok javítás és átfestés takarta, de – felismerhetően az 1700-as években készült. Reményre adott okot, hogy a kor festészeti tudása, festéstechnikai ismeretei sok-sok festmények adtak kitűnő állapottal párosuló hosszú életet – dacára a ténynek, hogy csupa – mai ésszel – alig-tartó, alig-színes, természetes alapanyagú, tehát romlékony anyagot használtak, szemben a mai kor színes, fényes, hajlékony és tartós műanyagaival. (Vagy mégsem? Bár egy nylon zacskó gond nélkül túlél bármelyikünket, az igazán hosszú életű, változatlanul friss és szép anyagok a művészetben mind természetes eredetűek: csont, fa, ásvány, vászon, kő és enyv. Természetesen szabad a vásár, bármelyik poliakrilát vagy etilén vinil acetát bátran bizonyíthat, elvégre nekik még nem volt elég idejük megközelíteni az örök életet; mindenesetre merő megszokásból ne vágjuk rá, hogy ma mindent jobban tudunk…)
A szépségért szenvedni kell…
Az oltárkép központi alakja egy női szent (vértanú, a pálmaág erre utal) repkedő puttókkal és egy angyallal kísérve. Ennél több nehezen volt kivehető a képen, mert a lakk nem csak megsötétedett, de kissé el is homályosodott. Annyit meg lehetett állapítani, hogy valaha körbevágták a képet, a kompozíció kissé szűk, felül pedig mintha íves lett volna valaha a vászon.
A tisztítás, feltárás során lépésről-lépésre haladva, több vastag rétegtől szabadítottuk meg a festményt, míg ráfestések, átfestések, retusok kérge alól végre előbukkant az eredeti, XVIII. századi festés. Alapvetően nem történtek nagy változtatások a korábbi restaurálások alkalmával, de a festménynek minden pontja alaposan “fel lett frissítve”. Sejthető volt, hogy drámai változás lesz várható a színek terén, de az igazán megkapó átváltozás a festmény minőségében, festőiségében, művészeti értékében következett be. Nagyon karakteres, tökéletes mesterségbeli tudással megjelenített arcok, alakok bukkantak elő, ha helyenként töredékesen is. Az előtérben helyet foglaló kaotikus barna és sárga, felhőknek tűnő homályból kibontakozott egy hegy és talán egy vár? a tetőn, az előtérben fegyverekkel, ágyúkkal és zászlókkal. Beszédesek a töredékek is, mert az alsó szélen ornamentika piciny részletei bukkantak elő – talán egy címer takarójának részletei?
A tisztítás után a vászon merevsége engedett, lehetővé vált, hogy a régi dublírozást szétbontsuk, a hullámokat kisimítsuk és a festékréteget konzerváljuk. A régi vászon lefejtése és a régi, enyves dublírmassza levakarása időigényes munka volt, de az eredmény önmagáért beszél. Konzerválás és vasalás után az anyagok visszanyerték rugalmasságukat és a vászon kisimult.
Mivel a kép íves formáját már nem lehetett volna hitelesen helyreállítani, maradt a négyszögletes forma…
Szépen lassan, végül összeáll a kép
….Végül összeállt a kép, képletesen és szó szerint értve is: anno így festett az oltárkép, persze picit nagyobb volt körös-körül. Friss színeit és könnyed, üde megjelenését viszont visszakapta és most már az is világos, hogy az oltárkép Szent Borbálát (vagy ahogyan más országokban inkább ismert: Szent Barbarát) ábrázolja; pálmaág, kehely, kard, korona és kőtorony mind fellelhetők a képen. Ami igazán érdekes, hogy a Borbála mellett helyet foglaló angyal egy olyan papírtekercsre mutat, melyen egy épület ábrázolása – félig alaprajza, félig térbeli, axonometrikus képe látható. Mivel a rajz kiemelt helyet foglal el a festményen illetve lelkiismeretes pontossággal van ábrázolva, nagyon valószínű, hogy valós épületet, talán egy kolostor épületegyüttest ábrázol és – Spoiler! – már folyamatban vannak a kutatások a kiderítésére…
A festmény magántulajdonban van