Eloszlatjuk a homályt
Kevés élvezetesebb része van a szakmának, mint amikor más szemével láthatjuk a munkánk eredményét, más arcán a meglepetést az új festmény láttán: “Nahát, ez tényleg ugyan az a kép?” Nem nagyzolásból nagyítjuk a hatást, mert a valóság bizony ez: néha olyan drámai a különbség a piszkos és a tiszta között, hogy nem is a kontraszt a meglepő, hanem a teljesen, vadonatúj tárgy. Hacsak nem áll rá a szemünk, nagyon könnyű téves információkat és következtetéseket levonni a múlt ködébe vesző emlékeinkből. Emlékszünk, hogy évtizedek (vagy akár évszázadok óta) ott lógott a kép a nagyszülőknél a komód fölött, mégsem tudnánk pontosan felidézni, hogy milyen is a valóságban. Talán az emlékeink ilyen hiányosak?
Talán. De az is lehet, az is lehet, hogy sosem láttuk igazán, hogy mi függött a falon. Sőt, a nagyi sem. Mint az öreg emberről előkerülő régi fotó, olyan csodálatos a megfiatalodása egyik-másik tárgynak, jó nekik, bár nekünk is újjá lehetne születni egy-egy sikerültebb fiatalkori kép alapján!
Színt vallunk
Még egy fekete-fehér fotó is nagy különbséget mutathat, a festményeknek egyik igen fontos jellemzője mégis csak az, hogy színekkel mesél, színeket formál. A piszok viszont igazságosan elfed mindent, csúnyát és szépet, pirosat és zöldet egyaránt: maradnak a formák, alakok, körvonalak, mint egy könyv tartalomjegyzéke és fülszövege – ez persze kissé túlzó, mégis talán érzékelteti, hogy mi vész a homályba.
Tiszta vizet a pohárba!
A festmények tisztítása, letisztítása (néha találkozunk a kevésbé szerencsés ‘lemosása’ kifejezéssel is) a szakzsargon szempontjából egyébként helytelen kifejezés, pontosabban félig helyes, félig igaz, leginkább összetett. Nem a szemantikai fejtegetések kedvéért, de némi magyarázatra szorulhat, miért találkozunk hol a “feltárás”, hol a “letisztítás” fogalmával, mert tulajdonképp (mint majd’ minden szakkifejezés kifejezés a művelői számára…) logikus. Letisztításnak nevezzük a szó szoros értelmében vett “takarítást”: portörlést, zsírok, koszok, szennyeződések, füst stb. eltávolítását, légypiszkok, pókhálók, rovarbábok,és hasonlók kiseprűzését, míg a feltárás valóban új ablakot nyithat a valóságra: ez magában foglalja a régi javítások, később rátett festékrétegek és persze az öreg, sárgult festménylakk levételét. (Mindez természetesen nem kell fontos legyen a néző számára, csak magyarázza a felvont szemöldököt a szakember részéről, mikor “lemosást” kér valaki. Mindemellett természetesen – mint a szakemberek a saját területükön – sok esetben mi is egyszerűsítünk, és tisztításnak nevezzük a munkafázist.
Száz év homály
A csodálatos átalakulás (a festmények tisztítása, avagy az idő visszapörgetése) számomra mindig is az új színeket jelentette. Nagy elégtételt jelent minden esetben, amikor a tisztítás, feltárás eredményeként azokat a színeket hozzuk adjuk vissza, melyeket a festőművész valaha akart és feltett a vászonra, az igazság pillanata ez, nem másít a múlt, az emlék, nem kell a fülszöveggel megelégedni. Mert általában nem az emlékeink ilyen hiányosak. (És előfordul bizony, hogy vagy száz éve nem olvasta, nem látta senki a valóságot. Száz évnyi kosz pedig nem kevés!)
Kevés élvezetesebb része van a szakmának – akkor is, ha ez a fázis természetesen csak a kezdete a munkának. Talán ez az, amit soha nem lehet megunni; mert több évtizednyi tapasztalattal is ugyan úgy el lehet gyönyörködni a régi-új látványban. Mintha minden elsárgult, kedves fotót egyszerre színesben láthatnánk.
