Egy leány három arca – olajjal, vászonra
Egy leány három arca egy festményen – nem ritkaság, ha nem is épp gyakori. Talán sokat keresgélte a művész az arcvonások jellegzetes ritmusát, nem találta, nem tudta megragadni, festett ás átfestett. Így történt, hogy egyszerre és egymás felett több rétegben láthatóak a változatok?
Nem, szó sincs átfestésről mert bár javított, régen egyszer már restaurált festményről van szó, az érdekes jelenség mely a cicafülhöz hasonló masnit viselő fiatal leány portréján megfigyelhető, nem több illúziónál. Az illúzió ugyanakkor – művészetről lévén szó, nem elhanyagolható tétel.
A szokatlan arányú, indokolatlanul vízszintes és talán ezért inkább kissé életkép – hangulatot mutató festmény mint egy üzenet, feltekercselve érkezett műhelyünkbe, épp hogy nem több darabban. A vászon nem csak hiányos volt, de töredezett, többszörösen hajtogatott, a hajtások mentén pedig szakadt, kopott a festék.
Az első arc fiatal nőé,
a sötét tónusú felület kellemesen összefogja a formákat, és átfogó szürkeségből sejteti a talán szobabelsőben üldögélő női alak arcát. Kicsit romantikus, kicsit izgalmas de tipikus tévedés. Az arc valódi karaktere itt csak sejthető, ám a sötét smink mást emel ki, mást hagy homályban, mint a művész szándéka volt láttatni. Tisztítás után talán kissé csalódott is lesz az ember/ a restaurátor mert a vásznon bizony sokkal kevesebb konkrétum látható, mint várható volt.
A második arc középkorú asszonyé,
a vonásai élesek,és kicsit darabosak, a sejtett finomság teljesen eltűnt már róla. Ez pedig nem az ő hibája és nem is az eltelt évtizedeké – egyszerűen annyi történt, hogy a képfelületéről eltávolítottuk a koszréteget, a vásznat átjáró szennyeződéseket. A festmény tisztítása után nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti rétegek bizony igen csak kopottak és gyakorlatilag csak azok a festék rétegek, azok az elnagyolt vonások maradtak meg melyek az arc főbb kontúrjait rögzítik. A finomabb vonások, lazúrok melyek az arc puhaságát adták, elkoptak, eltűntek és ennek hiányában hat az arc csupasznak, sőt némileg érzelem mentesnek.
A restaurálás a konzerválás után – mely ebben az esetben kizárólag természetes anyagokkal történt – a hiányzó vászon pótolásával folytatódott…
…ezek után pedig a helyenként hiányzó alapozó rétege lett visszaépítve
A harmadik arc visszanyerte fiatalságát
… a festmény retusa, helyreállítása picit arra emlékeztetett mikor lépésről – lépésre “keltik életre” a régmúltban élt emberek arcát pusztán a az anatómiára építve. Inkább kedves és elgondolkodó, mint sejtelmes és romantikus, inkább közvetlen és nagyon is élő. Apró nyomokból, alig látható jelekből visszakereshető volt annak a leánynak a képmása aki egy szobabelsőben, egy könyves polc előtt üldögélt csíkos blúzban és cicafület idéző masnival a hajában, valamikor nagyanyáink fiatal korában…
– A festmény magántulajdonban van –
Tisztább a tisztánál avagy festmények tisztítása – hol a határ ?
A festmények tisztítása egyik olyan területe a festmények restaurálásának, ahol nincs “mellébeszélés”. Visszafordíthatatlan folyamatról van szó, mely a legnagyobb körültekintést követeli meg a restaurátortól. Az esztétikai helyreállítással, retussal szemben – mely ideális esetben, etikus esetben bármikor, a festmény sérülése nélkül eltávolítható a felületről és igazából ha rossz is, a jó ízlésen és az elkövető hírnevén kívül nemigen rombol semmit (etikus és ideális eseten itt elsősorban az alkalmazott anyagokat értjük de erről majd később) – a retussal szemben a tisztítás, feltárás végleges, irreverzibilis folyamat.
Ezzel együtt nem kell/ nem kellene tőle tartani. Nagyon sok helyen találkozik a restaurátor azzal a nézettel, hogy egyes festmények sárgás tónusa ún. antik hatást kölcsönöz a képnek és értéket tulajdonítanak neki – tévesen. Tagadhatatlan, hogy van némi melankolikus hangulata a sárgás, öreg lakkrétegnek, de semmi több. Valóban előfordul olyan eset is, hogy annyira jó állapotú a festmény, hogy az enyhén sárgult lakkrétegen kívül nem lenne vele teendő. Ilyenkor az is megoldás lehet, hogy amíg nem zavaró az enyhén megváltozott színtónus, nem avatkozik közbe a restaurátor. A legtöbb esetben viszont feltehető a kérdés – miért nem olyannak szeretnénk látni a festményt mint ahogyan alkotója elképzelte és megfestette?
Sárga ruha helyett fehér női váll rejtőzik a vastag sárga lakk alatt
Ha már festmény tisztítás, a másik gyakran hallott vélemény, kívánság, elképzelés: “csak egy kicsit”. Mint mindennek, ennek a mondatnak is többféle értelmezése lehetséges. A festmény restaurátor szempontjából olyan esetben vállalható (de akkor sem így nevezi) amikor például olyan mértékig hiányos az eredeti festés, hogy ennek okán vagy más indokból egy későbbi kor rétege kerül megtartásra; esetleg valamilyen csoda folytán az eredeti lakkréteg elválasztható a később rárakódott rétegektől stb. Köznapi értelemben ha komolyan kellene venni, gyakran szembesülnénk az alábbi jelenséggel:
Ezen a darabka képsarkon nagyon jól megfigyelhető, hogy a sárgult lakk eltávolítása csak az első fázisa a festmény tisztítása során történő lépéseknek. Itt természetesen szó sincs átfestésekről, retusokról vagy a festékre felhordott egyéb matériákról, itt egyszerűen annyi történt, hogy egy már nem teljesen tiszta festmény került lelakkozásra… Ilyen esetben bizony kár lenne megelégedni a lakkréteg óvatos eltávolításával, hiszen ez még messze nem az a színvilág, ahogyan a művész feltette a vászonra a felhőket.
Az apró vonások alkotta vibrálás eltűnt az elsötétedett lakk alatt
Ha egészen közelről nézzük, egy ilyen felvételen laikusként is meg lehet állapítani, hogy melyik a később felhordott festékréteg. Az eredeti festék öregedési repedéseit elfedi a későbbi réteg – itt nem volt kérdés, hogy érdemes feltárni az alsóbb rétegig.
Valóban nagy felelősség annak megállapítása, hogy meddig, milyen mélységig kell, lehet, érdemes feltárni egy festményt. Mégis érdemes félretenni a túlzott óvatoskodást, ellenkező esetben könnyen lemaradhatunk valami fontosról – például arról, hogyan néz ki valójában a birtokunkban lévő festmény…
