Edvi Illés Aladár és Viski János – restaurálás kétszer
Restaurálás kétszer. Illetve, kétszer egy festmény restaurálása, azaz nem mindegy, hogy egy festmény kétszer kerül restaurátor kezébe, vagy két festmény egyszerre jár restaurátor műhelyben. Akárhogy is, ez csak játék a szavakkal. A tények persze egyszerűbbek – mondjuk, mint az egyszeregy. Adott két művész, mindkettő nem csak a műkereskedelemben, de a művészet történetében is ismert és aki csak kicsit is járatos a műkereskedések, aukciós házak, művészeti galériák, eladó festmények világában vagy kedveli a 20. század eleji magyar művészetet, biztosan találkozott már a nevükkel.
Viski János festményeivel nem ritkán találkozni a műkereskedelemben. Igen sok olajképet alkotott, és igen, festményei legtöbbünk számára egyet jelentenek vizuálisan szembehelyezkedni egy vágtató ménessel. Lovai, csikós hajtotta száguldó állatai minden korban a népszerűséget jelentették számára. Hosszú élete során végig kísérte munkásságát a magyar paraszti élet, az állatok, de főleg a lovak szeretete. Kivételes biztonsággal formálta meg újra meg újra (és újra) a mozgalmas alakokat, tökéletes anatómiai tudással építette fel formáit. Sok tárlaton vett részt és több kitüntetést is nyertek munkái, sőt a Nemzeti Galériában is őrzik egy olajfestményét.
Épp úgy, mint Edvi Illés Aladárnak – neki több képe is a nemzeti gyűjtemény része -, akinek talán még többen ismerik munkásságát. Ismerős lehet a nagybányai, szentendrei, kecskeméti, budapesti művésztelepek alkotó tagjaként, de illusztrátorként is (pl. Malonyai Dezső A Magyar nép művészete c. könyvének első kötete). És igen, azért a borjak is eszünkbe jutnak gyakran. Kétségtelen, hogy ezt a rendkívül népszerű és aranyos témát Edvi Illés többször, sokszor, elég sokszor alkalmazta.
Két kiváló festőművész két olyan képe került tehát műhelyünkbe, melyek – a fentiek alapján – nevezhetőek akár “szériaterméknek”. Mégsem érdemes így gondolkodni, el is áruljuk, miért.
Mindkét festmény valóban az, aminek látszik, tehát itt nyoma sincs az utánérzésnek, másolásnak, átlényegítésnek, ne’ adj Isten, a hamisításnak. Ez már önmagában jó dolog, az pedig még inkább, hogy mindkét festmény szerencsés pillanatban került ki a festő műteremből,
Mindkét festőművész munkássága messze túlmutat – ezt nem szükséges kifejteni – a műkereskedelemben fel-és eltűnő szobadekorációkban megnyilvánuló, indokolatlan színekkel és formákkal operáló, “nekem tetszik” vasárnapi festőkön. És bár lehet, hogy ismét boci és ló a téma, tekintsünk el ettől; nézzük a festményeket.
Viski János egyik késői festményéről van szó, állapota nem volt rossz, elsősorban új feszítő keretre volt szüksége és némi tisztításra, a szürkés felszín sárgásan megfolyó lakkot rejtett. A változás mégis látványos volt. A lovak pedig igenis szépek. Ritkán tölt el az ember egy-két percnél többet egy ilyen, vagy hasonló jellegű festmény nézésével (általában egy nappaliban), de a restaurálás az a munka, ahol ez az idő lényegesen több. Érdemes észrevenni, hogy milyen biztos a megfogalmazás, mennyire kézenfekvőek és egyszerűek az eszközök, melyeket használ, és azt,hogy festészetileg ez bizony egy teljesen helyénvaló kép. A restaurálás után pedig még a lovak által felvert por is része lett a kompozíciónak.
Edvi Illés bociképe jobban megviselt állapotban érkezett, bár első látásra nem tűnik fel rajta semmi különös. Kicsit sárga, a felülete azonban hibátlan, kicsit kopott a kerete. A tisztítás során viszont sok olyan réteget találtunk, ami nem tartozott az olajfestményhez. A sok sárga réteg és retus, átfestés alatt ugyan az a borjú volt, csak sokkal szebben és részletesebben. A szignatúra maradt, épen és hibátlanul, a kis festmény hangulata viszont teljesen megváltozott.
Ne lépjünk tovább automatikusan, legyintve arra a látványra, amit mindig látunk – mert nem is így van. Akkor is, ha függ otthon a falon egy, vagy valamelyik élemedettebb rokonnál. Nem is olyan magától értetődő, mint hisszük. Arról nem is beszélve, hogy kis odafigyeléssel újra elővarázsolható, újjáéleszthető az a hangulat, ami anno ennyi kép megfestésére ösztönözte Edvi Illés Aladárt és Viski Jánost és ami olyan kelendő volt a század elején, Budapesten, az egyik, másik, mindegyik tavaszi vagy őszi tárlaton…
A festmények magántulajdonban vannak
Templomszentelés Jánosházán – a templom restaurálásának ünnepélyes lezárása
Templomszentelés Jánosházán – a templom restaurálásának ünnepélyes lezárása
Végéhez ért az óriási munka, a jánosházi Keresztelő Szent János Plébániatemplom restaurálása. Hosszú hónapok teltek el (ezek a hónapok pedig igen rövidnek számítanak templomfelújítási mértékkel mérve) és megfeszített tempóban zajlott az állványozás – tisztítás – vakolás – festés – állványbontás – állványozás – tisztítás – vakolás – festés…
A teljes restaurálásról írt cikkünket ITT lehet elolvasni, rengeteg fotóval illusztrálva. A restaurálást, templom felújítást (mert természetesen nem csak a falképek restaurálásáról volt szó bár érthető, hogy mi erre koncentráltunk, valójában párhuzamosan zajlott a bútorzat, oltár, a kövezet felújítása, cseréje) ünnepélyes templomszentelés, újraszentelés koronázta meg 2018. December 22.-én. Az időzítés több szempontból is tökéletes: az egyik, mert a Karácsonyi ünnepi miséken “vadonatúj” környezetben vehettek részt a hívők, a másik pedig az, hogy alig néhány nappal korábban tartották Boldog Brenner János első liturgikus ünnepét.
És hogyan kapcsolódik Brenner János a Keresztelő Szent János templomhoz? Igen szorosan. A templomi falképek restaurálása során olyan kérdés merült fel, mely nem túlságosan gyakori és legalább ennyire érdekes, izgalmas feladat is egyben.
A templom jelenleg látható falképei 1931/32- ben készültek és Steffek Albin templomfestő munkáját dicsérik. A falképek azonban nem véletlenül szorultak már restaurálásra így, több, mint 80 évvel az elkészültük után. A falfestménynek egyik fő hiányossága volt kopottsága, átfestettsége, sérülései mellett, hogy a templomhajó harmadik boltszakaszának mennyezetén hiányzott két egész alakos szentkép. A szentélyben illetve a többi boltszakaszon a négy evangelista mellett Árpád házi szentek foglalnak helyet, ez azonban nem kellett kötöttséget jelentsen.
Bodorkós Imre plébános terve volt, hogy a két hiányzó szent helyén Mindszenty József bíboros és Brenner János vértanú pap képmása szerepeljen – igen, így került Brenner János, a vas megyei illetőségű káplán a jánosházi templomba. A templom felszentelése szinte egybe esett halálának (mennyei újjászületésének) napjával, arcképének elkészülte pedig egy időben történt boldoggá avatásának eseményével. A portrék megfestése szakmai szempontból összetett feladat volt, mert nyilvánvalóan nem csak hű portréként kell szerepelniük, de a templombelső egészébe és Steffek Albin stílusához is kell illeszkedjenek. Megtisztelő volt számunkra a feladat, az elismerés pedig jóleső a hívek és a portrék készültét figyelemmel kísérő egyházi emberek részéről….