Reneszánsz hangulat – “Mária Gyermekkel” olajfestmény restaurálása

– Reneszánsz hangulat – “Mária Gyermekkel” olajfestmény restaurálása –

…Jártál már itt valaha

Vannak olyan festmények, amelyek első látásra ismerősek. Nem mintha találkoztunk volna velük, nem mintha látni, ismeri kellett volna valahol-valahonnan, egyszerűen csak típust képviselnek, egy megszokott, általános, jól ismert témát, stílust, ábrázolást vagy érzést. Megszokott méretet, anyagot, formát, üzenetet. De néha olyan déja-vue is szembe jön, melyre még ilyen magyarázatot sem adhatunk. Pedig megszokott ábrázolás, általános téma, ismerős hangulat. Miért is a kétkedés? Láttuk már valahol… vagy máshol kell keresni a titok nyitját?

Nagyon sokféle címet lehetett volna adni ennek a pár sornak, mégis maradtunk a kissé sablonos “Mária Gyermekkel olajfestmény restaurálása” elnevezésnél. Miért? Mert igazán egyik sem jellemzi, egyik sem adja vissza azt a hangulatot, ami ennek a festménynek a restaurálását jellemezte. Igazán hangulatfüggő lenne mindez? Természetesen. Minden kép, ahogyan önálló alkotás, ugyanannyira önálló feladat, tapasztalat, és igen, kaland nekünk is. Talán aki orvoslással foglalkozik, megértheti ezt; noha tárgyakról van szó, az anyagi valójuk olyan sokféleképpen viselkedhet – mint természetes, természetből származó “összetevők”-, hogy bár általánosítani lehet, pontos szabályokat felállítani nem. A legérdekesebb tényező természetesen az emberi: valaki keze nyomát, gondolatát, stílusát, egyedi, jellemző, stílust teremtő hibáit, sajátos megoldásait, zsenialitását vagy jellegzetesen érdektelen átlagosságát kell a magunkévá tenni, hogy tárgyilagosan, de hitelesen tudjunk helyreállítani, újra életre kelteni egy műtárgyat.

Ez a festmény minden szempontból csupa meglepetés volt. Első látásra egy nem túl előnyös, kissé meggyötört képecske, de…

Tagadhatatlan, hogy valami nagyunk furcsa ezen a képen. Nem különös, egyszerűen csak furcsa. Első látásra olyan “régi kép”, Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal és talán Keresztelő Jánossal, mellettük térdeplő női szent, talán Anna, talán Katalin?

Furcsa

Lehet, hogy régi kép, de olyannyira “túlretusált”, hogy gyakorlatilag egyetlen, nagy retushalmaz az egész, alig-alig találunk olyan festékmorzsát, ami réginek tűnik. Nem lehet azonban ellenállni a kísértésnek, pici helyen megkutatjuk a felületet, mert a jelenlegi látvány nem különös, egyszerűen csak furcsa. Azonnal találunk is valamit, ami reményre ad okot, mert itt is, ott is szemmel láthatóan régi réteg bukkan elő.

Kopott

Nem meglepő, hogy egy ennyire kiegészítésekre szoruló festmény bizony kopott. Nem is kicsit, inkább rettenetesen. Gyakorlatilag hiányzik legalább a fele, de az is igaz, hogy a legszerencsésebb módon – már ha szabad ilyet mondani. A nagy területű, összefüggő hiányok helyett inkább a festékréteg epidermisze sérült, ami sok esetben épp a lelke az egésznek, de sok esetben megfelelő tapasztalattal egyszerűen kitalálható. Sok-sok pici morzsa is hiányzik innen-onnan, látványosan zaklatottá, töredékessé téve a látványt, ezek azonban olyan fajta hiányosságok, melyeket összekötögetve, mint egy kirakós darabjait helyére illesztve, megtalálhatjuk az értelmét az egésznek.

Régi

A következő, amit meg kell állapítani, hogy maga az alkotás régi. Mennyire? Nem száz, nem kétszáz, de talán nem is háromszáz évvel ezelőtt készülhetett; legvalószínűbben a 17. századra tehető a keletkezése. Kőbe vésni természetesen nem lehet pontos dátumot és mint sok minden más, ez is több tényezős kérdés, de: véleményünk szerint az eredeti alkotás ilyen régi lehet. Noha jóval később készült, a reneszánsz hangulat letagadhatatlan, a hangulat messze áll a barokk dinamikus, könnyed felfogásától. A távoli tájra nyíló ablak és a statikus, háromszöget formázó kompozíció mind-mind korábbi emlékeket idéz fel. A kora barokk burjánzását nehezen vagy nem szívesen tette magáévá az alkotó; érezhető, hogy a számára kedves és a világ számára is teljes mértékben elismert és elfogadott reneszánsz festészet képviselte a “magas művészetet”.

Sokkal szebb

Ez a legjobb rész, amikor a meglelt régi-új látvány jobb, mint az eddigi. Amikor a valóság szebb, mint a kendőzés, amikor bebizonyosodik, hogy értéket találtunk. A lakk és a régi kiegészítések, retusok letisztítása után a felület rendkívül kopott, de töredékeiben is szép. A legtöbb helyen a hiányok pontszerűek, nem folytonosak illetve a festék felső, lazúros rétegei hiányoznak: ez megkönnyíti az eredeti látvány újbóli helyreállítását. Mindössze egy-két kisebb terület volt, ami teljes rekonstrukciót igényelt.

A minőségi anyagok dícsérete

Újra és újra képes meglepődni még a szakmabeli is a régi anyagok időtállóságán: nem egyszerűen tartós, nem szimplán jó állapotú; a mai kor emberének egyenesen feldolgozhatatlan, hogy egy tárgy, ami nélkülöz minden high-technológiát, három-négy-ötszáz évet szinte változatlanul megél. Természetes, hogy kopott, repedezett – mégis csodálatosan jó kondícióban van a festmény “anyagi valója”. A régebbi restaurálás, még ha retusokban kissé esetlen is volt, a festmény konzerválásában kitűnő eredményt mutathat fel. A vászon, az alapozó- és festékréteg állapota hibátlan, a feszítőkeret ép, a felület sima, kifogástalan. Érdekes, hogy – mivel körbevágott képről van szó – az eredetinél kissé nagyobb vászonra erősítette fel a festményt a konzervátor. A szélek festését ugyan kipótolta, de az alapozást nem, így a régi festmény “kiemelkedik”. Ezzel együtt hibátlan munkát végzett, nem is szorult semmiféle javításra a vászon feszessége vagy a felület simasága. Nagyon ritkán adódik ilyen helyzet, de “mindössze” a kiegészítéseket és a megsötétedett lakkot kellett eltávolítani, utána pedig Hamupipőke módjára, az egyik mákszemnyi töredéket összekötni a másikkal, minden pötty mellé tenni egy másikat, fokról-fokra haladva, kiépítve egy egységes látványt. A széleket nem egészítettük ki körben, mert így tartottuk etikusnak; csak a pontosan elgondolható részeket építgettük, a teljesen hiányzó széleket semleges színnel tompítottuk. A korábbi restaurálás pontatlansága így vált erénnyé – a “szintre nem hozott” szélek most diszkrét jelzésként mutatják az eredeti alkotás határait.

Kirakós

A festmény elkészültét mi is kíváncsian vártuk, kis túlzással persze, de szinte meglepetés ilyen roncsolt kép esetében a végső látvány. Így is kell legyen, hiszen ha pontos elképzeléssel rendelkeznénk arról, mit kellene látni a kész festményen, a gondolat vezetné az ember kezét – ez elkerülhetetlen. Teljesen objektívnek kell maradni és csak lépésenként haladni, mindig a soron következő számítást elvégezve, míg össze nem áll – szinte magától? – a végeredmény. Ennél nehezebb pedig nincs, minden pillanatban kontrollálni és ellenőrizni kell, helyes-e tézis, nem vitt-e tévútra egy tetszetős gondolat.

A kész festmény – egy őrült kirakós eredménye – végül hasonló, mégis nagyon más, mint a kiinduló pont. Egy-két apró részletet teljes rekonstrukcióban kellett megfesteni, ilyen például Mária jobb keze; de ezek is olyan részletek, melyek egyszerűen nem lehettek máshol, másként – erre környezetük, a “negatív formák” utaltak is. Hiányként meghagyni ezeket a területeket, hogy magukra vonzzák a tekintetet, teljesen indokolatlan lett volna; mert végül teljes, ép látványt kaptunk a retus végeztével, nem maradtak kérdések. A kirakós minden részlete a helyére került, a hiányzó darabokat pedig meg lehetett rajzolni…

Az eredmény egy hangulatos, reneszánsz kort idéző, bájos jelenet. Emlék, a múlt egy valóságos, pontosabban valóssággá vált darabkája, életre kelt gondolat. És igen, ismerős, most már különösen az – teljesen hasonló az eddigi látványhoz, de persze egészen más. Amolyan festmény déja-vue.

– A festmény magántulajdonban van –