A Winkler-epitáfium Mestere – középkori – kora reneszánsz fatábla kép restaurálás

Mesterek
Mesterséget tanulni, majd mesterévé válni valaminek. Mesternek nevezni. Mesterként tisztelni.
Ha egy festőművész nevében szerepel a „mester” kifejezés, mint minden esetben, itt is az elismerés, a tisztelet hangja. Lehet egyszerűen hagyomány is– őt így szokás emlegetni a művészet történetében, nevéhez már elválaszthatatlanul hozzá tartozik a titulus. Most és itt természetesen nem foglalkozunk a mester és a mesterséges szó minden aspektusával; maradjon a kérdés az, hogy miért hívnak egy művészt mesternek – a tiszteletteljes megszólításon, érdemei elismerésén kívül.

Ismeretlen mesterek
A „mester” jelző, ha nem teljes névhez kapcsolódik, bizony könnyen utalhat arra, hogy a művész személye félig – meddig ismeretlen. Kevés, vagy semmi írásos nyoma nem maradt létezésének, csak művei bizonyítják, hogy a világon járt; ez persze nem rossz, sőt gyönyörű dolog… A névadásnak viszont mágikus ereje van, és legalább az utókornak álljon rendelkezésére ennyi információ. El kell tehát őket nevezni, – az általuk alkotott képek valamely jellemzőjéről vagy egy monogram töredékről, egy városról, egyetlen fennmaradt, de megkerülhetetlen és döntő jelentőségű alkotásukról.
Hasonló okokból lett a Winkler-epitáfium alkotója „Mester” néven ismert. Kevés adat tudható róla, a tények közé mindössze annyi tartozik, hogy Ausztriában működött a 15. század végén; nevét egy Florian Winkler számára készített epitáfiumról kapta.

Nevezhetjük középkorinak vagy reneszánszba hajló korai német művészetnek, beskatulyázni nem lehet különleges művészetét.

 

Ismeretlen mesterek Budapesten…
A budapesti Szépművészeti Múzeum öt fatábla képet őriz a Winkler-eptáfium Mesterétől. A táblaképek eredetileg egy, a Wiener-Neustadti katedrálisban álló oltárépítmény részei voltak; a sorozat szentek vértanú halálát mutatja be, elképesztően intenzív, gazdag, színes részletességgel. A budapesti festmények Júdás Taddeus Apostol, Szent János Evangelista, Szent Bertalan Apostol valamint az Idősebb és a Fiatalabb Szent Jakab apostolok mártíromságát ábrázolják; a festmények datálása 1480 körüli. A sorozat többi darabját Pozsonyban, Bécsben és Frankfurtban őrzik, rajtuk Szent Péter, Szent Tamás, Szent András, Szent Fülöp és Szent Mátyás vértanúhalálának történetei.

…múzeumban, restaurátor műhelyben, nagyító alatt
Szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert az öt budapesti fatáblából kettőt mi restauráltunk, ráadásul rövid időn belül, egymás után – így könnyű volt a restaurálások tapasztalatait összehasonlítani, összevetni. Természetesen minden tábla kissé más és más a sorozatból és a kondíciójuk sem teljesen egyforma – van, amelyiket jobban megkímélt az idő, és van, amelyikhez nem volt olyan kegyes.
Az Idősebb és Ifjabb Szent Jakab mártírhalálát ábrázoló táblák közel egyforma állapotban voltak. Azt gondolhatná a múzeumlátogató, hogy a múzeumok a lehető legideálisabb környezetet jelentik egy műtárgy számára – gondolunk itt a tárolás, kiállítás feltételeire – így bizonyára nem látunk olyan súlyos, restaurátori szempontból nehéz problémákat, mint a műkereskedelem viharában sodródó társaiknál. Ez részben igaz; az idő itt valóban „lassabban telik”, ez a faktor tehát valóban más. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy valaha ezek a tárgyak is a műkereskedelemnek, a műgyűjtésnek, műtárgyvásárlásnak köszönhetően kerültek gyűjtemények birtokába. Nagyon ritka az olyan festmény, különösen az értékes, híres, vágyott darabok között, melyet soha nem kellett még javítani, restaurálni. Vagy ha nem is kellett volna, mindenesetre mégis megkísérelték. Hol jól, hol rosszul.)
Az Idősebb és Ifjabb Szent Jakab vértanúhalálát ábrázoló táblák szinte azonos restaurátori tapasztalatot jelentettek. Mivel a táblák közül több volt már restaurálva (a tapasztalatok pedig lejegyezve, dokumentálva) várható volt, hogy a kitűnően megóvott általános állapot mellett egy jellemző problémával találjuk majd szembe magunkat.

 

Ki korán kel
A festmények megjelenése rendkívül egységes abból a szempontból, hogy a gyönyörű, élénk színekkel megformált, páratlan finomsággal és részletességgel megfestett jelenetek hátterében minden táblaképnél aranyozott felületet látunk. Az alakok, a háttérben elterülő táj kontúrja élesen rajzolódik ki az arany tompa fényű simaságából – valódi aranyat látunk, noha kissé sötétet, szennyezettet. Ez azonban nem az eredeti megjelenése a táblaképeknek. Eredetileg szintén aranyozott volt a háttér, sőt ez az arany az öt közül kettőnek egészen biztosan érintetlenül lapult a későbbi arany rétege alatt (Spoiler!) Egy táblának nagyon kopott volt az eredeti aranyozása – kettő pedig még rejtély, mit rejt. Nem lehetetlen, hogy egyetlen – a kopott hátterű – tábla miatt aranyozták újra a többit az egységes megjelenés és összhang reményében de ez természetesen csak akkor derülhetne ki, ha az összes fatábla restaurátor műhelybe kerülhetne. Jelenleg Júdás Taddeus Apostol vár még restaurálásra, Szent Bertalan Apostol hátterében – noha részlegesen javítva lett – nem lett feltárva az eredeti arany, Szent János Evangelista festményén az aranyozás rendkívül kopott volt. Könnyű kitalálni, hogy az idősebb és a fiatalabb Szent Jakab táblán viszont….

Jakab, az Idősebb és Jakab, a fiatalabb
Ezekről a festményekről valóban elmondható, hogy egy ecsetvonás sem véletlen rajtuk. Jelentősége, sőt jelentése van szinte mindennek, amit csak ecsettel ki lehetett fejezni, még az előtérben, a földből kinövő apró virágoknak is megvan a maga szimbolikája. Ezeknek az ismereteknek nagy része azonban már feledésbe merült, sokszor csak sejthető, hogy komplexebb jelentést hordozott egy-egy jelenet.
Ifjabb Szent Jakab, a tizenkét apostol egyike, „az Úr testvére”,”Jakab az igaz”, „kisebbik Jakab”. Élete részletességgel ugyan nem ismert, de minden forrás megegyezik abban, hogy Jézus mennybemenetele után Jeruzsálemben élt, ahol a város első püspökeként harminc évig hirdette Krisztus tanításait. Kr. u. 52-re teszik vértanúhalálát; Krisztushívő prédikációi miatt letaszították a templom sarokbástyájáról, majd megkövezték, végül egy takács egy ványolórúddal (kallózó fával) halálra zúzta a fejét – ezért később a kalaposok és posztókészítők védőszentjeként is ábrázolták. Attribútumai között ott szerepel a halálát okozó kallózófa, jellemzően úgy ábrázolják, amint lezuhan a templom tornyáról vagy épp halálra sújtják.
A Winkler-epitáfium mestere is ezt a pillanatot örökítette meg, Jakab arccal a földre virágok közé zuhan, estében (lábai még szinte a toronyban, mely jelképes méretben jelzi a templomot) már lendíti fegyverét a posztófeldolgozó, körülötte pompás ruhába öltözött népek, nemesemberek, asszonyok emelik kezüket riadtan az égre. A Harangvirág és a Réti Boglárka jelenléte és szimbóluma egészen biztosan fontos volt a festmény témája szempontjából. A kompozíció kikerülhetetlenül vezeti a szemet a virágok felé, a zuhanó test alatt, Jakab arca előtt a földből kinövő, megejtő és botanikai részletességgel ábrázolt nővények felé. Ma már inkább csak találgatni tudunk, milyen jelentés kapcsolhatta ezeket a virágokat Szent Jakab mártírhalálához. A Harangvirág az alázatosság, szelídség mellett Szűz Mária, így közvetve Krisztus jelképe is; elvétve a szomorúságot is társítják hozzá. Érdekes párhuzam, hogy latin neve (Campanula) valamint neve több nyelven is asszociációt enged a harangtoronyra (campanile) mely Jakab Apostol vonatkozásában teljesen érthető lenne; lehetséges, hogy a vértanúság jelképeit ezzel a szimbolikus ábrázolással is megerősíti, felnagyítja. A Réti Boglárka hagyományosan a szerénység, alázat, tisztaság jelképe lehet; ám több helyen negatív jelentést társítanak hozzá: hálátlanságot, veszélyt jelenthet. Mivel ismert, hogy mérgező nővény (latin neve is erre utal: Ranunculus acris, acris: éles, csípős) lehetséges, hogy a Jakab Apostolt körülvevő gonoszságot, fenyegetést jelképezi.
Idősebb Szent Jakab pusztán a megkülönböztetés miatt kapta az idősebb titulust, hogy megkülönböztessék Fiatalabb Szent Jakabtól. Zebedeus és Salome fia, Szent János Evangelista bátyja, az első vértanú az apostolok között. Simon Péterrel és Jánossal együtt kiváltságos az apostolok között; Krisztus Színeváltozásának csak ők voltak tanúi. Halász mesterégét hagyta ott Jézus követéséért, majd mestere halála után a Jeruzsálemi egyház fejeként hirdette a tanítást. Vértanú halála Heródes Agrippa király kardja által érte utól, amikor az 41-42 ben megkísérelte felszámolni a jeruzsálemi kereszténységet; az első áldozat, egyben az első vértanú apostol Jakab volt. Sírja a spanyolországi Compostelában a középkor leghíresebb, leglátogatottabb búcsújáró helye lett. Jakab hosszú évszázadokon át volt a zarándokok védőszentje. A compostelai zarándokok, az El Camino-t, a Szent Jakab-utat végigjárók széles karimás kalapja, alamizsnagyűjtő tarisznyája, fehér fésűkagylója mindenhol megbecsülést élvezett.
A Szent Jakab kagyló az apostol halála után került be az attribútumai közé, de ugyancsak Jakabra jellemző az a jelenet, mikor Heródes Agrippa király parancsára egy katona karddal támad rá: ez van megörökítve a Winkler-epitáfium Mesterének Idősebb Szent Jakabot ábrázoló tábláján is.
A kép előterében a térdeplő Jakab Apostol és az őt hátulról megtámadó katona foglal helyet, körülöttük további katonák, alakok kusza tömege. A kompozíció középpontja mégis az az „üres”tér, ahol Jakab és a katona alakja között kiláthat a szemlélő a sziklás tájra, a kanyargó hegyi útra. Az úton egy férfi közeledik, oldalán kard, vállán lándzsa. A balja felé eső bokorból egy fekete kutya bukkan elő támadóan, az ember bosszankodva, kissé ijedten fordul felé. Valószínű, hogy ez a jelenet sem véletlenül került a fatáblára, de jelentése, értelmezése már túlságosan messze került tőlünk az időben. Egészen elöl, a Katona és Jakab lábainál szintén virágok nőnek a földből. Ismét jelen van a szép, szerény, de mérgező Boglárka és a halálos veszélyt rejtő Gyöngyvirág. A Gyöngyvirág (Convallaria magalis) szimbóluma meglehetősen összetett. Amellett, hogy „Mária könnyeiként” emlegetik, egyúttal az Apostolok attribútumai közé is sorolható; ebben a vonatkozásban jelentése a Krisztus második eljövetele felett érzett öröm. A súlyosan mérgező, a szívre ható vegyületeket tartalmazó, erős illatú fehér virágot nevelő növény német elnevezése Maiglöckchen (kis májusi harangocska), némi párhuzamot teremtve ezzel az Ifjabb Szent Jakabot ábrázoló képpel, ahol Harangvirág (Glockenblume) szerepel.

Csupa párhuzamos

Csupa párhuzamos tapasztalat volt a két festmény restaurálása. A festményt hordozó fatáblák szerencsére tökéletes állapotban voltak és nagyon megkímélt, jó állapotú volt maga a festés is. A lakkozás már erősen megsötétedett rajtuk, a festményeknek egységesen borongós, sárga hangulatot adott. A lakkréteg leoldása után a különbség óriási volt; óhatatlanul is elcsodálkozik az ember, hogy a színes és fényes monitorok, a színezékek és műanyagok technicolor világában is szinte megfájdítja a néző szemét a két 1480-as években készült festmény ragyogó színvilága. Izzó vörösek, mély zöldek, áttetsző és világító színek, melyeket őrölt ásványokkal és oxidált fémekből előállított porokkal értek el, hajszálnál is vékonyabb vonalakat húzva, miniátorokat is megszégyenítő aprólékossággal és pontossággal. Természetesen találtunk pici régi javításokat, színükben elváltozott retusokat, megkopott felületeket, de összességében elmondható, hogy korukhoz képest nagyon szép állapotban vannak. ( Az Ifjabb Szent Jakabot ábrázoló kép leltári száma 4149 és a Régi Képtár gyűjteményének része; az Idősebb Szent Jakab kép ugyanitt 4146 számon van számon tartva.)

Nem grammban mérhető
Az igazi kihívást az jelentette, hogy eldöntsük, mi legyen az aranyozott hátterek, felületek sorsa. Lehet-e, szükséges-e, milyen eredményt hozna, ha az időben későbbi, ecsettel, festéssel felhordott arany réteg el lenne távolítva? Megmaradjon –e a jelenlegi látvány – kissé tisztábban ugyan, de egyértelműen későbbi kiegészítésként? Érdemes-e eltávolítani egy funkcionálisan ép, valódi arany réteget, ahol, bár kiegészítésről van szó, de esztétikájában szépen illeszkedik a kép többi részéhez? Érdemes –e rejtve tartani a valódi felületet, mely – mint a kutatásokból, vizsgálatokból kiderült – technikájában jobb, kivitelezésében szebb és a mester valódi szándéka szerint, a saját kezével készült? Mérlegelni kellett annak a lehetőségét is, hogy a feltárt felület esetleg nem lesz olyan ép, mint kívánatos volna, de szerencsére a vizsgálatok sejtetni engedték, hogy bizony nagyon is szép, teljes látványt fogunk kapni. Az eredmény végül igazolta feltételezéseinket: az ecsettel felhordott aranypor alatt ott volt az eredeti poliment – aranyozás, a sima krétás felületre felrakott. feszes fényű arany lapok sora. Ennek látványa nem csak könnyedebb, simább, színében szebb, hanem az alkalmazott technika is precízebb megjelenést kölcsönöz a festményeknek. Eredetileg, a táblaképek készültekor ugyanis az arany felületek kerültek fel elsőként, kihagyva a figurális részek területeit. Mivel pici hézagok sem fordulhattak elő az aranyozás és a festett részek találkozásánál, a festék értelemszerűen kissé rátakart az aranyra, így a találkozás vonala pontos, precíz volt. Ezt tetten is érhetjük: számtalan pici helyen lepattant a festék a figurák körvonala mentén, hiszen a sima felületű aranyhoz nem köt erősen az olajfesték, alóla pedig az arany színe bukkan elő. Az utólag felhordott arany szemcsés rétege ezzel szemben nem volt alkalmas arra, hogy ilyen precízen kövesse a körvonalakat. Különösen, hogy – mivel az eredeti aranyfüst nem volt alkalmas arra, hogy közvetlenül rákerülhessen az új réteg – sárgás, testesebb, olajos festékréteggel alá is kellett dolgozzanak. A feladatot valóban gyönyörűen megoldotta az egykori restaurátor, aki az öt táblakép javításait végezte; az elsőként felkerült fényarany mégis sokkal szebb, finomabb megjelenést ad a festményeknek.
Talán nem kíván magyarázatot, hogy a döntésünknek, mely a másodlagos arany réteg eltávolítása mellett szólt esztétikai és ideológiai okai egyaránt voltak; más esetben ugyancsak nehéz volna elképzelni, hogy adott nemesfém mennyiséget felére csökkentve növelhető egy tárgy értéke. Márpedig ebben az esetben pontosan ez történt: a restaurált festmények óriási változáson mentek át, visszanyerték eredeti megjelenésük hatását és történelmi hitelességüket. A táblákon jelenleg most az a látvány jelenik meg, amihez leginkább hasonlót a festmények elkészültekor láthattak anno; a szándék, a mester szándéka most újra érvényesül.

Kép restaurálás: Ideák, ideológiák, axiómák és moralizálások, nincs recept
Nagyon sok esetben szembesülünk azzal a nehéz kérdéssel, hogy mi az a jelenség, változás, kiegészítés egy festményen, ami hozzá tesz – úgymond – a tárgy történetéhez, megjelenéséhez egy plusz tartalmat, jelentést, ezáltal tehát maga is értékessé válik, megőrzésre méltó lesz. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy nem a mechanikus felújítás, kijavítás, megjavítás, fényezés, színezés, és lakkozás a feladat és a cél. Minden pillanatban szem előtt kell tartani, hogy egy egyedi, megismételhetetlen és régi tárggyal van dolgunk; egyedisége is megismételhetetlensége pedig nem csak „kézzel készített” tárgy jellegéből adódik, de hozzátesznek bizony azok az évtizedek, évszázadok, melyeket átéltek, háborúk, rablások, melyeket elszenvedtek, aranyak, melyeket kifizettek értük. (Vér, árulás, szerelem, mint egy folytatásos melodráma. Csalás, hamisítás, ajándék. Zálog, árverezés, csődeljárás. Befektetés, haszon, értéknövekedés, aukció, letét. Hitel, készpénz, ígéret… mese). A történetiségnek tehát nagyon is fontos szerepe van egy műtárgy életében, sőt, értékének megítélésében is. Minden esetben gondosan mérlegelni kell mi az, ami történetiségnek számít és ezzel szemben mi az, ami hamis nyomra vezeti a műélvezőt, szemlélőt. Mitől lesz egy átdolgozott, átfestett felület értékes? És mitől értéktelen, hamis? Fontos-e, hogy mikor festették át? Esetleg az, hogy ki festette át? Hogyan? Vagy… miért? Sem egy, sem két mondatban nem lehet erre válaszolni. hiszen minden műtárgy egyedi és megismételhetetlen, hogy ismert frázisokkal éljünk. Ha mélyebben boncolgatja az ember, a filozófia szintjén persze nagyon könnyen el lehet odáig jutni, hogy minden beavatkozás sorsszerű és egyúttal történeti. Ettől viszont csak egy lépés választja el azt, hogy minden beavatkozást visszautasítsunk, mint a beteg, aki csak a gondviselésben bízik; ilyen perspektívából kezdi értelmét veszíteni minden, ez az út nem vezet sehová. A tárgyak gyorsabban amortizálódnak, mint gondolnánk és ugyan mit eredményezett volna, ha így gondolkozott volna minden mecénás, műgyűjtő és műkedvelő, ha minden karcolás, lepattanás, átfestés és besárgulás, hullám és megereszkedés, tévesen beazonosított szerző vagy szándékos rongálás szent lett volna? Ugyan így rossz irányba vezethet annak az útja, aki mindenhol, mindenben az őseredetit, az igazit, az egyetlent keresi. Mindennek a mélyére ás és a kiinduló szándékot, az első ecsetvonást kutatja. Ilyen esetben pont a történetiség veszíti értelmét, értelmetlenül felértékelődhetnek viszont szándékolatlan tartalmak, misztifikálódnak hétköznapi dolgok és sok esetben csupán csak a csontváza marad a vizsgálat tárgyának. Nehéz a valódi értéket kutatni, ha hirtelen anyaggá válik minden a kezünkben, néhány marék ásvánnyá, kővé, vászondarabkává változik. A legrosszabb kombinációt, mint nem ritkán megesik, a két szélsőség együttes jelenléte adja; ez általában nagy adag önkényességgel párosul, amikor általában megfelelő indok nélkül van megválasztva a „fontos” és a „nem fontos” definíciója. Lényegében szintén a két szélsőség – a történetiség szempontjából fontos változások megfogalmazása és az eredeti szándék, megjelenés felkutatása – között húzódik az arany középút, csak ebben az esetben megpróbál az ember összhangra törekedni és megindokolható döntéseket hozni.

 

Természetesen nem minden műtárgy helyreállítás vagy kép restaurálás jelent ilyen jellegű etikai problémát, de aki elég régóta foglalkozik a szakmával, óhatatlanul szembe kerül néhány nehezen eldönthető esettel. És kiderül-e valaha is, hogy helyesen vagy helytelenül döntött? Itt újra kezdődik a relativizálás ingoványos talaja, nem érdemes tehát belemerülni a témába mélyebben. A Winkler-epitáfium mesterének fatáblái esetében voltaképpen „csak” gondos vizsgálatok és alapos megfontolás kellett ahhoz, hogy döntés születhessen. Nem gondoljuk, hogy bármi rossz történt volna, ha a későbbi kiegészítés továbbra is takarja az alsóbb réteget; de abban is bizonyosak vagyunk, hogy mind megjelenésében (esztétikájában), mind a tárgy hitelesége szempontjából előnyös változás történt.
Szent Jakab, az Idősebb és Szent Jakab, a Fiatalabb tehát újra régi-új fényében mutatkozik, remélhetően legalább újabb ötszáz problémamentes évig…