Ahol az érték a mérték – lehetne az inkább sablonos mint eredeti mottója a restaurátor szakmának, ha kellene mottót vagy jelmondatot választani és nem használták volna fel már túl sokan (csépelték volna el) ezt a frappáns mondatot. Inkább az az igazság, hogy egyáltalán nincs szükség ilyen tömörítésekre, mert a restaurálás, mint tevékenység, mint szakma, mint hivatás sok jellemzővel bír, de a hangzatos jelmondatok, a kompakt megfogalmazásban előadott alapigazságok világa nem az a világ, ahol festmény és restaurátor találkoznak.
Szép számmal vannak olyan esetek, olyan restaurálásra szoruló festmények, melyet minden restaurátor másként – és másként oldana meg. Több lehetséges megoldás létezik, talán egyik szerencsésebbnek tűnik, másik kevésbé, de az is lehet, hogy a jobbnak tűnő megoldás csak ideiglenes álláspontot képvisel, amolyan korra és felfogásra jellemző szemléletet (de ez egyáltalán nem baj, sőt – de erről majd később). A vélemények, tapasztalatok idővel változhatnak, de ez mit sem változtat azon, hogy sokszor minden megfontoltság és átgondoltság mellett meglehetősen gyorsan kell dönteni, milyen beavatkozásra lesz szüksége az adott festménynek, vagy milyen módon, milyen mértékben lesz helyreállítva.
Restaurálni vagy nem restaurálni?
Mint sok esetben, ennek a festménynek – mely a toponári Szentháromság templom falát díszíti – a restaurálásánál, a restaurálás mértékénél is figyelembe veendő szempont volt a környezet minősége, melybe illeszkedik a kép. Falkép lévén, ez persze fokozottan igaz és miután leakasztani és másik térbe helyezni nem lehet, nem volt kérdés, hogy a nemrég teljesen felújított római katolikus templom belső teréhez alkalmazkodva legyen restaurálva, kiegészítve a kompozíció. (A templomi falképek helyreállítása Gyöpös Miklós és Szűcs Gergely festő-restaurátorok munkája). Igen csak rossz, mondhatni romos állapotban várt restaurátor segítségére a férfialakot ábrázoló festmény. Gyakorlatilag nyomokban maradt meg a vakolaton, inkább csak emléke, töredékei, mint az ábrázolás maga. Dönthettünk volna úgy is, hogy a festett felület olyannyira lepusztult, hogy nem érdemes foglalkozni vele – hiszen van egy pont, nehezen meghatározható ugyan, de létezik, amikor már nem etikus hozzátenni a töredékekhez, amikor már nem is restaurálás vagy rekonstrukció, inkább a fantázia műve lenne a látvány. Szerencsére ez a festmény még nem érkezett el erre a pontra, és morzsáról – morzsára, mint egy kirakós játék darabjaiból, de összeállt a portré. Szerencsés eset volt ebből a szempontból, mert a barokk kor festményei ritkán “tűrik” el, ha töredékek, kisebb – nagyobb hiányok, kiegészíthetetlennek nevezett területek szabdalják. Az ábrázolásmódtól, a kor stílusától annyira idegen az ilyen látvány, hogy ilyen esetben a nagy mértékű retus is megengedett – persze az ésszerűség határain belül.
És miért csak félig?
Mert ez volt az a bizonyos határ, ahol meg kellett állni – noha ez a néző számára nyilván nem derül ki, mert a férfialak jelenleg “antik”, de ép (fél)festmény benyomását kelti. Az ilyen döntések nagyon sok szempontot figyelembe véve születnek, ebben az esetben a következetesen, apró morzsákból felépített, de végül az eredetit hitelesen visszaadó festmény itt “fogyott el” annyira, hogy nem voltak már értelmezhető nyomok, ami alapján ki lehetett volna egészíteni, vagy akár hiteles rekonstrukciót festeni. Az ilyen mértékű/jellegű töredékességet (a portré lényegét, az arcot nem érinti, a festett felület összefüggő) még egy barokk falkép is elviseli, ezért döntöttünk éppen e mellett a megoldás mellett. A hiányzó területet egy színben, neutrális felületként kezeltük, mely nem vonja el a figyelmet a festett félről.
Értéket mértek
..mert ilyen apróbb – nagyobb “eseményekből” áll össze az, amit restaurálás, restaurátor művészet néven lehet nevezni. Persze vannak “nagy pillanatok”, melyek újságba kerülnek vagy mémmé válva háborítják a közvéleményt, egekbe röpítik, vagy onnan ejtik fejre a közreműködőket. A restaurátorok számára viszont minden egyes ecsetvonás egyformán jelentős kell legyen. És értékes..
