Egy leány három arca – olajjal, vászonra
Egy leány három arca egy festményen – nem ritkaság, ha nem is épp gyakori. Talán sokat keresgélte a művész az arcvonások jellegzetes ritmusát, nem találta, nem tudta megragadni, festett ás átfestett. Így történt, hogy egyszerre és egymás felett több rétegben láthatóak a változatok?
Nem, szó sincs átfestésről mert bár javított, régen egyszer már restaurált festményről van szó, az érdekes jelenség mely a cicafülhöz hasonló masnit viselő fiatal leány portréján megfigyelhető, nem több illúziónál. Az illúzió ugyanakkor – művészetről lévén szó, nem elhanyagolható tétel.
A szokatlan arányú, indokolatlanul vízszintes és talán ezért inkább kissé életkép – hangulatot mutató festmény mint egy üzenet, feltekercselve érkezett műhelyünkbe, épp hogy nem több darabban. A vászon nem csak hiányos volt, de töredezett, többszörösen hajtogatott, a hajtások mentén pedig szakadt, kopott a festék.
Az első arc fiatal nőé,
a sötét tónusú felület kellemesen összefogja a formákat, és átfogó szürkeségből sejteti a talán szobabelsőben üldögélő női alak arcát. Kicsit romantikus, kicsit izgalmas de tipikus tévedés. Az arc valódi karaktere itt csak sejthető, ám a sötét smink mást emel ki, mást hagy homályban, mint a művész szándéka volt láttatni. Tisztítás után talán kissé csalódott is lesz az ember/ a restaurátor mert a vásznon bizony sokkal kevesebb konkrétum látható, mint várható volt.
A második arc középkorú asszonyé,
a vonásai élesek,és kicsit darabosak, a sejtett finomság teljesen eltűnt már róla. Ez pedig nem az ő hibája és nem is az eltelt évtizedeké – egyszerűen annyi történt, hogy a képfelületéről eltávolítottuk a koszréteget, a vásznat átjáró szennyeződéseket. A festmény tisztítása után nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti rétegek bizony igen csak kopottak és gyakorlatilag csak azok a festék rétegek, azok az elnagyolt vonások maradtak meg melyek az arc főbb kontúrjait rögzítik. A finomabb vonások, lazúrok melyek az arc puhaságát adták, elkoptak, eltűntek és ennek hiányában hat az arc csupasznak, sőt némileg érzelem mentesnek.
A restaurálás a konzerválás után – mely ebben az esetben kizárólag természetes anyagokkal történt – a hiányzó vászon pótolásával folytatódott…
…ezek után pedig a helyenként hiányzó alapozó rétege lett visszaépítve
A harmadik arc visszanyerte fiatalságát
… a festmény retusa, helyreállítása picit arra emlékeztetett mikor lépésről – lépésre “keltik életre” a régmúltban élt emberek arcát pusztán a az anatómiára építve. Inkább kedves és elgondolkodó, mint sejtelmes és romantikus, inkább közvetlen és nagyon is élő. Apró nyomokból, alig látható jelekből visszakereshető volt annak a leánynak a képmása aki egy szobabelsőben, egy könyves polc előtt üldögélt csíkos blúzban és cicafület idéző masnival a hajában, valamikor nagyanyáink fiatal korában…
– A festmény magántulajdonban van –
Lyukas festmény foltozása – esettanulmány
Egyszer minden kiderül – lehetne bölcselkedni, mikor a történelem homályába vesző múltból visszaköszön egy-egy kollégánk keze nyoma.
A fenti látványt szemlélve teljes joggal feltételezhető, hogy itt bizony lyukat leplezett több-kevesebb sikerrel valamikor egy restaurátor, vagy restaurálást önjelölt módon végző festőművész. Ez persze nem baj, a festő restaurátor sokszor festőművész is egyben és régente is sokszor előfordult, hogy festőművész javított képeket, végül is – ha pusztán az egykori és mai szakmákat tekintjük – hozzá állt legközelebb. A gond ott kezdődik, amikor maga a festmény javítás ténye kissé lazán van kezelve, mondhatni dilettáns módon, a “jó lesz az úgy is” jegyében.
A szóban forgó olajfestmény letisztítása után (19. századi gyönyörű tájkép, porcelánkék égbolt, vékony, hullámosodásra minden körülmény között hajlandó vászon) mint várható volt, valóban előbukkant egy kitt (mely az eredeti krétás alapozóréteg pótlására szolgál). A meglepetést az okozta, amikor a festményt a feszítőkeretéről leemelve rögtön megjelent a kérdéses lyuk is:
A restaurálás itt mintha két célra is irányult volna egyben, a vászon hiánya mellett a feszítőkereten lévő számtalan rovarjárat egyikét is ki szerette volna talán pótolni a festmény felújítást végző néhai mester…Ez persze fikciónak is gyenge, inkább a gyors és látványos eredmény – kevés munka párosítás jegyében zajlott a festmény restaurálás, amikor a festményen lévő lyukat gyors és egyszerű megoldással “hozzáglettelte” a vakkerethez.
A lyuk végül is be van tömve, csak ne akarja senki levenni a festményt a vakkeretről; bár ha le kell venni, az nagy eséllyel újabb restaurálás keretében történik, akkor pedig úgy is mindegy – lehet, hogy így okoskodott a hajdani restaurátor, de valószínűbb, hogy nem okoskodott sehogy.
A megoldás lyukas festmény foltozása esetén természetesen akkor is és most is úgy kezdődött volna/kezdődik, hogy – ki nem hagyható lépésként – először a festővászon anyagát kell pótolni, egy méretre és alakra vágott miniatűr folttal, ügyelve a vászon vastagságára, szálsűrűségére, szálirányára, anyagára…. és utána sorban a többi lépés…
