Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről
Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről. …mitől romantikus egy festmény? Talán a témája? Nem a festmény, a történet a festményről. Inkább kedvesnek mondanám. Vagy ha jobban meggondoljuk, nincs is benne semmi különös. Megvásárolták, megjavítottuk, kész. Mégis. Valamiért mégis olyan kellemes a jelenség, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos volt valamikor, valakinek.
A portré fiatal lányt ábrázol, egészen egyszerű, szinte minimalista módon megfogalmazva; mint egy gyors vázlat, egy futó gondolat.
Szerencsére nem csak mi, a restaurátorok gondoltuk úgy, hogy ez egy fontos kép. Egy régi ismerősünk szerezte meg, rettenetes állapotban, mert látott benne valamit. Ez igen izgalmas dolog, sajnos a “valami” sokszor eltűnik, mire hazaviszi az új tulajdonos, vagy a restaurálás során derül ki, hogy a mozgalmas és sokat ígérő patinaréteg alatt unalmas és sík jelenet lapul. Vagy egy hamis szignó. Esetleg egy másik kép, rosszabb, mint az előző. Itt viszont tagadhatatlanul bájos portréról volt szó, a kérdés már csak az volt, mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e, lehet-e restaurálni?
Első pillanatra a festmény legnagyobb hibájának a laza, gyűrt, rongyra hasonló, hullámos vászon tűnt. Sokkal alattomosabb jelenség volt valójában a gyenge kötésű, pergő festék mely érintésre is hajlamos volt hullani; a széleken nagyobb festék nélküli területek mutatták ezt a rossz tulajdonságát. A legnagyobb problémát csak sejteni lehetett, de ez már csak a festmény tisztítása közben derült ki. Az olajtartalmú lakk, melyet fényesítő szándékkal kentek fel a felületre, esetleg minden nagytakarításkor átdörzsölték egy olajos ronggyal, masszívan rákötött a felületre, hiszen kitűnően rögzülhetett a szintén olajtartalmú festékhez. Türelmes és óvatos munkával lehetett csak szétválasztani a rétegeket, közben figyelemmel kellett lenni a rosszul kötő alapozásra, morzsolódó festékre is. A méretét is változtatták anno az olajfestménynek, mert látszott, hogy körben lehajtották a festővásznat, rajta ott az eredeti festés. Rengeteg kézi vasalással simítottuk ki a a gyűrt vásznat és ha valamikor, hát itt igazán indokolt volt az alapos konzerválás. Sok-sok retussal pótoltuk a sok-sok hiányt és láss csodát: új életre kelt a festmény.
Annyit még el kell mondani róla, hogy a háttérben látható felirat egyértelműen teljesen eredeti. Ajánlás, szignó és dátum. Sajnos egy része számunkra teljességgel megfejthetetlennek bizonyult, hiába nagyító, fototechnika és türelem, a kézírás győzött, a festő kiléte titok maradt. A címzés olvashatóan “cimborámnak” szól, és ez a végképp ismeretlen kedves barát lehetett az, akinek az ifjú hölgy olyan fontos helyet foglalt el a szívében. Húga, menyasszonya vagy leánya lehetett? Sosem derül ki. Az egész egy antik, talált fényképre emlékeztet egy régóta lakatlan házból. A talált fényképekkel ellentétben, melyeket legjobb esetben egy cipős dobozban helyeznek végső nyugovóra, a festményről már több mondható: megbecsülést és olyan gazdát kapott, aki látja benne azt a különlegeset…
Festék – rétegződés, nem trendteremtő célzattal
Festék – réteg
Festékrétegeket egymásra felhordani a legmindennapibb cselekedet festőművészek számára. Sőt elmondható, hogy nagyon kevés olyan ecsettel és festékkel alkotott műalkotás, festmény létezik ahol ne fordulna elő, hogy az egyes színek egymásutánisága térben és időben ne lenne jelen, egyszerűbben, az ecsettel felhordott festékanyag általánosságban rétegekben, egymást eltakaró, fedő, egymással keveredő “layerek” formájában létezik…
Ez éppen annyira tényszerű, mint amennyire érdektelen információ, körülbelül annyit tesz, mintha a zene és a hangok kapcsolatában a hangok egymáshoz viszonyított helyzetéről beszélnénk és megállapítanánk, hogy a zene általában hangokból áll.
Sor – rend
A hangok azonban néha nem olyan sorrendet vesznek fel és nem olyan alakzatba rendeződnek, hogy zenének legyen nevezhető a rendszer vagy rendszertelenség. Festmények esetében is vannak végzetes jelenségek, és itt – nem meglepő – de nem esztétikai követelményekről esik most szó.
Az alábbi festmény Kohán György festőművész alkotása, akinek több műve nem olyan rég került restaurátor műhelybe, hogy a halálának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett kiállítás alkalmából teljes épségben és – a művész eredeti szándékait tükröző megjelenéssel – kerülhessenek a közönség elé; a gyűjtemény restaurálásáról bővebben ITT.
Réteg – trend
A művész eredeti szándékát vajon miért kell kihangsúlyozni? Nem eredeti, jelzett műről van szó? Dehogynem. Csakhogy a művész és szándéka is változhat menet közben, ezen sincs semmi meglepő, sőt igazából abban sem, hogy a két szándék, az eredeti és a végleges között eltelt némi idő, akár pár év is. Kohán György esetében a változtatás miértjét keresve persze legkevésbé lehet szó trendkövetésről – csak a szójáték kedvéért emelve be ezt a fogalmat, ő inkább teremtő típus volt, messze állt tőle a rendbe – simulás.
A műhelyünkbe érkező festmény kivételesen rossz állapotú volt, a két – ez jól elkülöníthető volt – alkotói szándék között ugyanis ellentétek feszültek. Ellentétességük nem csak a használt színekben, a megjelenésben, a hangulatban keresendő, de abban is, hogy a felső, sötétebb, borongósabb hangulatú változat festékanyaga nem kötött megfelelően az alatta lévő rétegre és gyakorlatilag akadály nélkül pergett a legkisebb érintésre is.
Nem titkolt, hogy mint minden szakmában, mesterségben, művészetben léteztek, léteznek trendek, bárhogy is nevezzük őket: irányzatoknak, véleményeknek, nézeteknek vagy javaslatoknak, iskoláknak vagy kialakult gyakorlatoknak. Ez persze így van jól és a világ legtermészetesebb dolga, hiszen az élet része a folyamatos fejlődés, de legalább is a folyamatos változás. Ugyanakkor minden esetben vannak alaptételek, melyeket kevésbé bolygatnak irányzatok és korok. A restaurátor szakmán belül ilyen tétel az is, hogy a festő, az alkotó eredeti szándékát – lehetőség szerint – a legteljesebb tiszteletben kell tartani (a lehetőség szerint itt épp-csak megvalósulhatott). A festmény határán volt annak, hogy helyreállíthatónak lehessen nevezni.
Az alsó, színesebb réteget, mely mindenki szemét inkább megfogja, kisebb nehézségekkel, könnyebben lehetett volna feltárni és helyreállítani. Mindenképp ez lett volna a könnyebb út, de etikusnak nem lett volna nevezhető. Különösen a Kohán György művészetét ismerők és értékelők tudhatják azt, milyen jelentősége volt a művész korszakaiban az egyes színeknek, a bizonyos témákhoz bizonyos időszakokban tartozó bizonyos hangulatoknak, és sejthetik, hogy nem “szándékolatlan tartalom” van jelen a vásznon.
Rend – teremtés
Nem teremtettünk hát trendet, szerencsére nincs szükség magyarázatra vagy utólagos értékelésekre. Az egyetlen helyes út ez volt és bár erősen nehezített volt a technikai feltételek miatt, a végeredmény tökéletes – és a művész szándékainak megfelelő – lett. A konzerválás folyamata bravúros volt de elmondható, hogy a lehető legjobb eredményt hozta – az esztétikai helyreállításban ezek után már nem voltak kérdések, a restaurálás végül ezzel az eredménnyel zárult:
Kohán György Nyári Fények c. festménye a gyulai Kohán Képtár tulajdona
Enyv és más – természetes anyagok a restaurálásban 1.
Természetesen
Természetesen. A világ fejlődése megállíthatatlan, újabb és újabb tudományos felfedezések születnek és jobbnál jobb technikai újdonságok látnak napvilágot, segítve ezzel a kutatókat, tágítva a szakemberek lehetőségeit és lenyűgözve azokat, akik csak úgy, érdeklődnek… Az életnek nagyjából minden területére igaz ez, beleértve a festmények restaurálását is. Az elmúlt évtizedek új anyagokat, új eljárásokat, új vizsgálati módszereket, új gondolatokat hoztak, legyen szó akár festmények feltárásáról, konzerválásáról vagy a kiegészítések, helyreállítások kérdésének kezeléséről, fototechnikai vagy éppen műszeres festmény vizsgálati, különféle analitikai eljárásokról.
Amik kissé lassabban “fejlődnek”, azok maguk a restaurálás alá vonható tárgyak. Hogyan kell ezt érteni? A kortárs és a közelmúlt művészeti produktumai lényegesen ritkábban szorulnak restaurátori segítségre. Természetesen előfordul ilyen és nem csak a baleset jelleggel történő különféle mechanikai sérülések jelennek meg, de a széles spektrumon mozgó, nem feltétlenül funkcionális szempontokat figyelembe vevő anyaghasználat is okoz gondokat. A térben és időben létező művészeti alkotások, melyek restaurátori szempontból “képbe kerülhetnek” viszont legnagyobb részt még klasszikus technikákkal és anyagokból készültek: olajfesték, temperák, fa, vászon, enyv és kréta, mész és homok. Nem csoda, hiszen ezeknek az anyagoknak tartósságát – megfelelő használat mellett – évszázadok igazolják, magyarázni sem kell. miért nem cserélik le rögtön (és tartósan) a művészek.
Párhuzamosan
Természetes jelenségek ezek, a régmúlt tárgyi emlékei párhuzamosan léteznek a műanyagipar, a műgyanták, szilikonok és színezékek színpompás világával és ez így van jól. Alkalmazkodjanak a kihívásokhoz a különféle szakterületeken dolgozó restaurátorok és javítsák, állítsák helyre, amit lehet. Az ördög az utolsó szóban rejlik, de erről más alkalommal szólunk. Erről a pontról nagyon könnyű lenne olyan irányban folytatni ezt a gondolatmenetet, hogy egyfajta rosszul értelmezett öko-tudatos hozzáállással a természetes anyagok kizárólagos használata mellett érveljünk. Nagy igazságtartalma lenne, de természetesen nem fedné a valóságot.
Ragaszkodás
További gondolatkörök futása helyett egy példa a valószínűleg legősibb ragasztóanyag, a csontenyv helytelen felhasználására. Kiváló anyag ragasztásra, tulajdonságai közé tartozik többek között, hogy hihetetlenül hosszú idő elteltével is “feléleszthető” ha víz éri és száz százalékig természetes. Helyes alkalmazására (a restaurálásban is) számtalan jó példát találni. Sok mindenre alkalmas, de papír és vászon – mely jelen esetben egy festmény – nagy felületen történő egymáshoz ragasztására nem. Az enyv száradás közben zsugorodott, helyenként elvált a vászontól így okozva ezt a nagyon jellegzetes látványt, kemény, ujjbegynyi hullámokba merevedett felületet. A kartonpapír, melyre kasírozták egykor a festményt és a vászon kettéválasztása körülményes, lassú folyamat volt és igencsak aprólékos munkát igényelt…
Az igazságot tehát ismét a “miért” és a “hogyan” kérdései körül kell keresni, hiszen látható, hogy még egy egyszerű, több ezer éve ismert tulajdonságú ragasztóanyaggal is lehet tetemes károkat okozni. Modernebb és bonyolultabb anyagok restaurálásban történő, hozzá nem értő és indokolatlan használatával persze még több és nagyobb kár érhető el, ezért fontos és pótolhatatlan viszont a megfelelő anyagismeret elsajátítása. Nem szabad kihagyni a számításból a legegyszerűbb lehetőségeket sem…
Időben cselekedni – pergő festék konzerválása, olajfestmény restaurálása
Időben cselekedni mindig erény. Lassú folyamatoknál, melyek nem látványosan, inkább észrevétlenül, hangtalanul és fájdalommentesen zajlanak – még inkább. Észrevenni az intő jeleket és időben közbelépni: életmentő.
Adott esetben inkább műtárgymentő. Nincs könnyebb, mint belefelejtkezni a látványba, hogy a falon függő festmény nem csak sötét, hullámos, de mintha hiányozna is belőle. Hiszen tavaly is így nézett ki, sőt már évek óta ilyen. Hogy azóta kicsit mintha több hiányozna? Meglehet. Eljön aztán a pillant, mikor egy kiadósabb portalanítás alkalmával sokkal több hiányzik a festékből, mint addig.
Megvárni persze nem kell ezt az állapotot.
Szüle Péter kisméretű olajfestménye épp időben került restaurátor műhelybe. Szerencsés eset, mikor új tulajdonosa meglátja a vásárolt vagy örökölt festmény valódi állapotát és felismeri, hogy restaurátori beavatkozásra van szükség – itt és most.
Valószínűsíthető, hogy valaha tartósabban víz érhette a festmény jobb szélét, itt a legnagyobb mértékű a kár – a feszítőkeret alatt a vásznon pedig foltok árulkodnak arról, hogy nem spontán történt a festékréteg lehámlása.
Az olajfestmény restaurálása során a restaurátor legelső teendője ilyenkor, hogy azonnal megállítsa a festék pergését és ezzel elejét vegye a további területek pusztulásának.
Helyi konzerválás után következhet a többi munkafázis, a sárgult, megsötétedett lakk eltávolítása (festmény tisztítás) majd a feszítőkeretről leemelve a festmény konzerválása.
Minden kép restaurálás, festmény felújítás rejt magában néhány apró ajándékot, jutalmat. Általában sok finom részlet, pici esetlegesség bukkan napvilágra, amit eddig eltakart a megsárgult, elhomályosodott lakkréteg. Szüle Péter munkásságára, különösen korai festményeire jellemző a sötét tónusok, mély barna színek alkalmazása, melyekkel életképeit, parasztokat, szegény embereket, népi jeleneteteket ábrázoló festményeit alkotta. Ezen a fejkendős leányt ábrázoló képén restaurálás után egészen közelről figyelhető meg, hogy a sötét háttérből élesen kiváló alak sajátos, plasztikus megfogalmazásának titka az, hogy a világos területek (az ábrázolt alak) alatt sötét, hideg barna aláfestést alkalmazott. Ez dereng át a világos színeken és határozza meg a festmény hangulatát, mely tökéletesen alkalmazkodik az ábrázolt témakörhöz, a szegényebb néprétegek, a paraszti élet realista módon előadott világához.
Szintén az olajfestmény restaurálása során lettünk figyelmesek a szignatúra menet közbeni megváltoztatására: a művész eredeti szándéka szerint a még puha, nedves festékrétegbe történő karcolással szignálta volna a festményt. Mégis meggondolta magát (lehet, hogy még túlságosan friss volt a festék és nem jelentek volna meg szépen a betűk?- az “S” felső íve el is mosódott) és világos festéket alkalmazott nevének jelzésére. Az apró “S” mégis megmaradt, kevéssel a szignatúra mellett…
Az ilyen apró meglepetéseknél természetesen fontosabb, hogy a festmény jelenleg már “biztonságban van” és tulajdonosa még hosszú – hosszú ideig örömét lelheti benne…
Szüle Péter festménye magántulajdonban van
Néhány gondolat utólagos szignatúráról, sárga lakk alatt rejtőzködő igazságról és magyar festőkről Münchenben – tanulmány portré restaurálása
Sztereotípiák, pro és kontra
Első látásra
A leányfejet ábrázoló, kis méretű, besötétedett festmény tipikus példája annak, hogy nem érdemes első látásra ítéletet mondani egy festményről illetve arra, hogy milyen könnyű (lehet) akár a második, sokadik pillantás után is téves következtetéseket levonni. Miért is? Első látásra legalábbis semmitmondónak tűnhet a még letisztítatlan festmény sárgult lakk alatt hullámosodó felülete, látható, hogy portré, talán egy fiatal leány. A lakk poros, a vászon felfeszítése meglazult, ráadásul úgy tűnik, hogy jóindulattal is közepes kvalitású, igazán semmi különös, semmi említésre méltó, a feladat most egy egy-a-sok-közül portré restaurálása.
Restaurálás előtt
Második látásra
Szignatúra a bal alsó sarokban. Ennek általában örülni lehet, de van olyan formája is, amikor a restaurátor nem osztatlan lelkesedéssel üdvözli a festő kézjelét. A felületbe bekarcolt szignatúrának több fajtája létezik – a friss festékrétegbe ecsetnyéllel vagy más eszközzel karcolt szignó egyértelműen egy korú a festménnyel – a száraz festékrétegbe karcolt évszám és név azonban gyanús, hogy későbbi. Honnan lehet észrevenni? A vonalak nem “szaladnak”, a megszáradt festék felületét megsértő vonalak szögletesebbek és apró kitörések szegélyezik. Egy, a festés dátumánál később felkerülő szignó esetében nagyobb annak az esélye, hogy nem a festő kézjegye, illetve hogy nem pontos információkat hordoz a festő személyére vagy az évszámra vonatkozóan.
Szignatúra a bal alsó sarokban
Harmadik látásra
A portré restaurálása a felület feltárásával kezdődött. A festmény tisztítása során eltávolítottuk az elsárgult, megsötétedett lakkot; a kép pedig meglepően sokat tisztult. Hirtelen világossá vált (szó szerint is) hogy nagyon is kellemes hangulatú, könnyed és igen ügyes tanulmányról van szó. A művész tökéletesen birtokában volt a festői eszközök ismeretének, a sötét tónus, a visszafogott színek ellenére sem komor vagy unalmas a portré. Az olajfesték könnyen, foltszerűen, formakövetően és tiszta színekben van felhordva az alapozásra, melyet néhol előbb sötét aláfestő réteggel fedett, majd ebből emelte ki és formálta meg a világosabb területeket, kihasználva formaalkotásra az áttűnések okozta effektusokat. A arc ábrázolása anatómiailag pontos, látszik rajta, hogy festőjének nem az első és nem a második próbálkozása egy portré megalkotására.
Negyedik látásra
A hullámos vászon vasalása, a festmény dublírozása (a gyenge festővászonnak új vászonra való rögzítése, ragasztása) után érdemes még egy pillantást vetni a szignatúrára. A felirat a következő: München ’87 valamint egy ER monogramm. A ’87 egyértelműen 1887-et jelöl, mind stíluskritikai, mind anyagismereti oldalról vizsgálva. Érdemes figyelembe venni most azt a lehetőséget is, melynek némileg kisebb ugyan az esélye – de csak matematikailag. Ha valódi az évszám, a helyszín (és a monogramm) – és mindezt akár a festő is karcolhatta a felületbe, mondjuk fél évvel a kép elkészülte után… máris többet tudhatunk a festményről.
München a 19. század végén az akadémikus történelmi festészet fellegvára és egyben az új hangok, új színek új művészeti látásmódok és tapasztalatok szülővárosa is volt, ahová egész Európából, így Magyarországról is rengetegen érkeztek tanulni. Ebben az időszakban, amikorra ezt a festményt datálhatjuk, ismert, hogy Münchenben járt, tanult és dolgozott például Csók István, Neogrády Antal, Pálya Celesztin, Grünwald Béla, Poll Hugó, Vaszary János, Lyka Károly és még sokan mások, innen indult ki a Nagybányát megelőlegező Hollósy kör…
A leányportré tökéletesen illeszkedik ebbe a milliőbe, a laza, naturalista festésmód, a festőiskolai tanulmányt idéző megfogalmazás valóban jelentheti azt, hogy a szignó egy korú a festménnyel – legfeljebb néhány hónap, vagy év különbséggel, de ez igazán már nem is lényeges. …..Már csak az a kérdés: ki lehetett E.R.?
A portré restaurálása Gyöpös Viktória és Gyöpös Miklós munkája; a festmény magántulajdonban van.
Restaurált festmény