Lazúr, sfumato, áttűnő festékrétegek vagy kosz – restaurátor fogalomtár
A restaurátori terminológia valóban speciális. Képzőművészeti berkeken belül is – ahol pedig nem számít különcségnek minden textilnemű drapériának tisztelése vagy a valőr, lazúr, textúra stb. szavak rendszeres, akár napi szintű használata – sajátos szókinccsel rendelkezik minden valamirevaló restaurátor, mire kikerül az alma mater falai közül.
Nagyobb kihívás viszont a való életben ezen szavak materiális formáival szembesülni, találkozni azzal, hogy ami a papíron egyszerű, érthető és megtanulható, az a földön nem mindig úgy testesül meg, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Minden szakmának, minden hivatásnak tulajdonsága ez – különösen azoknak, melyeket két kézzel végeznek és olyan tárgyakon alkalmaznak, melyekből nincs két egyforma.
Jelen példa kosznak mutatkozó lazúros (áttűnő, áttetsző) festékrétegek alkalmazását mutatja, természetesen az alkotó művész által. Az is rögtön látható, hogy mennyire nem szembetűnő ez a fajta festésmód, mennyire könnyű elveszni a részletekben, rétegekben, mennyire könnyű egyetlen mozdulattal megszüntetni a sfumato – hangulatot.
Fent: Restaurálás közben készült felvétel, ahol az apró, tűpont méretű kitöréseken kívül a felület “tiszta” : a barna és szürke foltok, átmenetek kicsit távolabbról nézve homogén, finom szürke felületet képeznek. Nagyon könnyű az ilyen típusú festésmodort nehezen eltávolítható, megsárgult lakkrétegnek nézni..
Fent: A határvonalak finomítása, árnyaltabbá tétele gyakran oly módon történik, hogy “szárazon söpri” a festéket az ecset, így a raszterpöttyök elvén lesz áttűnő a felület. Kosszal, a vászon szövésébe beülő szennyeződésekkel kiválóan összetéveszthető, épp ilyen könnyen eltávolítható, ha a restaurátor figyelmetlen
Fent: Itt egy korábbi restaurálás alkalmával megkopott a szürkére felvitt barna lazúr – közelről bizony megtévesztően hasonló egy sokadik lakkréteghez. Az újabb restaurálás során a lazúr réteget vissza kellett építeni
Fent: Gyönyörű példa arra, mikor az alsó,sötét festékréteg átdereng a fehér lazúron – első látásra megtévesztő lehet, “mi van fönn, mi van lenn”. A harmadik kép mintha lyukat ábrázolna, megkopott a festék az árnyékos helyen? valójában a szemet becsapó “vakfolt” teszi mélyebbé az árnyékot, mint tenné egy sötétebb tónus.
Általában elmondható, hogy a gyakorlat, a sok-sok kézbe vett festmény az, ami segít felismerni az ilyen és ehhez hasonló festészet technikai finomságokat. Megtanulni valóban lehet és kell is – utána viszont élesben és nehezített pályán jön a jelenségek felismerése és a gyakorlat alkalmazása. Adott esetben vastag, sötét, elsárgult lakkon keresztül is át kell látni…
Restaurálás – nézőpontok 1.
Dokumentálás
Egy-egy restaurálási munka. egy-egy festmény felújítása során rengeteg fényképfelvétel készül. Részint azért, mert a dokumentálás jelentősége a restaurátor szakmán belül nagyon nagy, nem csak az elvégzendő/elvégzett beavatkozásokat, azok szükségességét, eredményét rögzíti, de maga a restaurátor is folyamatosan használja a felvételeket a restaurálás során – néha még minket is meglep, milyen rengeteget változik egy-egy festmény, mire véget ér restaurálás folyamata. Különösen a hosszú, hónapokig, vagy akár évekig tartó munkák esetén igazán érdekes visszatérni a kezdetekhez néhány fotó erejéig.
Objektív látásmód
Részint pedig azért készülnek felvételek, mert az évek alatt az objektív valamiféle második szemmé válik, és mint ahogyan “fejben rajzolás”, vagy csendben történő zeneszerzés létezik, létezik az is, hogy különösebb indok és indíték nélkül lát a fényképezőgép lencséje és rögzíti a látványt. Talán azért, mert szép. Talán csak megszokásból. Talán van vele valami tudattalan célja?
Jelenségek
A restaurálás (mint jelenség) egyik nagyon vonzó tulajdonsága, hogy váratlan szépségek lephetik meg az embert ott is, ahol nem számítana rá; ugyan kicsoda találna szépnek egy atomjaira szétszedett tárgyat (ez az az állapot, ahol a laikus úgy érzi, jobb állapotú volt a kosz és sárga lakk által összetartott, már legalább megszokott külsejű festmény, restaurálás előtt).
Szubjektív
Az esztétika viszont nem mindig ott és olyan formában van jelen, ahol és ahogyan illene. Kicsit elvonatkoztatva a témától, kicsit szabadjára engedve a képzelőerőt, rejtőznek lehetőségek a véletlen/szándékos felvételek világában…
Festmény restaurálás, papíron és ceruzával
Érdemes-e néha továbbgondolni azt is, amiről azt hiheti mindenki, hogy befejezett egész, hozzátenni nem lehet semmit? Továbbgondolni – gyakorlatban, ecsettel, vásznon – egy restauráltnak tekinthető festményt: talán ebből születnek az olyan nem – restaurálás témakörébe tartozó, túltengő lelkesedés vezérelte burjánzó átfestések, felfrissített színek, jobbnál-is-jobbra akart vásznak – mint amilyen példaként szerepelt az előző bejegyzésben. Ezek a cselekedetek azonban céltalan körök, sehová sem vezető, önmagukat ismételgető gesztusok. Minden műalkotás halála a “túldolgozás”, természetesen restaurátori értelemben és nem az útkeresést céllá tevő, festve gondolkodó, ezerszer átdolgozó típusú művészek vonatkozásában, hiszen számtalan példát ismerünk arra is, amikor a vászonra vetített gondolatfolyamatok alkotják magát a lényeget, amiért művészetnek és nem dekorációnak hívnak egy festményt.
A restaurálás nem erről szól.
Vagy bizonyos értelemben… mégis?
Mégis vannak esetek, amikor a restaurált festmény, helyreállított műtárgy a tanulság – és a játék – kedvéért továbbgondolható. Olyan esetekben, amikor a restaurálás eredménye nem kelti azt az érzetet a nézőben, hogy régi, de jó állapotú festményt lát, magyarul etikai és/vagy más egyéb szempontokból csak bizonyos fokig helyreállítható a látvány. Persze ekkor sem gyakorlati úton, magán a műtárgyon történik a (tovább) gondolkodás, hanem főleg elméletben, és a restaurálás során tapasztalt és összegzett tanulságok és tények mentén elindulva, tovább játszhatunk a gondolattal: milyen lehetett a festmény eredetileg?
Jól ismert példákat lehetne citálni, akár az antik művészet területéről, ahol pusztán a tárgyak, tárgyi emlékek kora is magyarázatot ad töredékességükre, kopottságukra; ezzel mit sem törődő kutatók, régészek és restaurátorok pedig sokszor bebizonyították és rekonstruálták is, hogy a márványból faragott szobrok és épületek a megszokott látványukkal ellentétben gyakran voltak színesek, festettek.
Középkori emlékeket, festményeket, falfestményeket szintén jó eséllyel nevezhetünk töredékesnek, hiányosnak, melyeket nem szabad – és sokszor nem is lehetne – olyan formában helyreállítani, hogy új benyomást keltsen. Példa erre a siklósi Vár kápolnájának két, késő gótikus falképe, ahol a (gyakorlati) restaurálás mértéke szigorúan követi az etika íratlan szabályait. A munka során azonban számtalan olyan apró részlet, morzsányi töredék bukkant fel, melyek sokkal teljesebb képet rajzoltak fel a néhai látványról, mint amennyit vissza lehetett adni a restaurálás eszközeivel. Hiába lett megőrizve és dokumentálva minden kis újdonság, látványban, összképben nem adhatta vissza a középkor ragyogó színeit, dekoratív pompáját.
A megoldás ilyenkor az, hogy a restaurálás eredményit és felfedezéseit olyan formában interpretáljuk, hogy a közönség, a laikus műélvező számára is élvezhető legyen. A célnak tökéletesen megfelel egy – a restaurálást követően készülő – rekonstrukciós rajz, festmény, melyen látható alakban jelennek meg a felfedezések és “továbbgondolások”, eredményként hozva egy olyan síkját is a festmény értelmezésének, mely restaurálás nélkül, kutatások nélkül nem lenne elérhető az érdeklődők számára. Ilyen célból került a siklósi Várkápolnába a középkori festmények mellé a restaurálás tapasztalatait összegző és felhasználó rekonstrukciós rajz, hogy a képzeletet megtámogatva segítse felidézni a középkori hangulatot…
Tájkép, tehenek, változó napszakok – restaurálás, konzerválás, újjászületés
Újjászületés? Igen, kicsit teátrális, de időnként nem lehet jobb szavakat találni, jobb szavakkal jellemezni egy-egy festmény megújulását, különösen, ha a kiindulási állapotát és a végeredményt (virtuálisan) egymás mellé helyezzük. A mocsaras tájban legelésző teheneket ábrázoló olajfestmény, bár maga a restaurálás folyamata nem vetett fel különösebb kérdéseket és szakmai szempontból nem merültek fel váratlan problémák, mégis sok szempontból jó példa a nem várt, látványos változás lehetőségére.
A szakadt vászon, elsötétedett színek, kivehetetlen formák nem keltettek reményteli képet a restaurálás megkezdésekor. Nem lehetett előre látni, milyen mértékben fognak változni a tónusok. Még az elsárgult lakk sem jelentett támpontot, ugyanis soha nem volt lakkozva a festmény, a kosz, korom mind a festékrétegre ízesült, beszivárogva a laza szövésű vászon rostjai közé is. A meglazult, hullámos vászon és pergő festék kombinációja nem könnyítette meg a festmény tisztítás folyamatát, ám kellemes meglepetést okozott, hogy a vártnál ellenállóbb volt a felület, a festővászon pedig egészen jó állapotú. Az olajfestmény tisztítása után már látható volt, hogy az azonosíthatatlanul gomolygó penész-színű (és valóban penészes, penész által ötletszerűen a felületre rajzolt) foltokból átváltozó meleg színek, fények, kibontakozó fák és bokrok igen csak kellemes hangulatot teremtenek a tehenek legelésző alakjai köré. A szakadt vászon megfoltozása, vasalása, konzerválása és újrafeszítése után következő retus adta vissza a festmény valódi értelmét és tette összefüggővé a felületet, összekötve a formákat, vonalakat.
Tanulság?
Reménytelenek tűnő esetek is okozhatnak kellemes meglepetéseket. Nem nagy felfedezésekre kell gondolni – melyekre természetesen mindenki, még a festmény restaurátor is szívesen gondol… – de egyes esetekben igenis át lehet élni a közhelyes érzést: mintha “újjászületett” volna az évtizedek óta elfeledetten a falon függő, vagy a hirtelen felindulásból megvásárolt, majd megbánt, végül mégis csak megszeretett festmény. Kiderül, hogy olyan nem várt értékek fedezhetők fel benne, melyek egészen más megvilágításba helyezhetik a képet, néha szó szerint. Jelen esetben a mocsaras tájban legelésző tehenek szürkület utáni sötétségbe vesző homályából meleg színű naplemente lett, így néhány órát nyert a csorda sötétedés előtt; a jó néhány évtized mellett, mellyel a restaurálás, konzerválás járult hozzá a festmény állapotának megőrzéséhez.
A “Mocsaras tájban legelésző tehenek” magántulajdonban van; a restaurálás Gyöpös Viktória munkája.
Drámai képet mutat a hátulról átvilágított festmény – még restaurálás előtt