Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről
Szép és ismeretlen – romantikus történet egy festményről. …mitől romantikus egy festmény? Talán a témája? Nem a festmény, a történet a festményről. Inkább kedvesnek mondanám. Vagy ha jobban meggondoljuk, nincs is benne semmi különös. Megvásárolták, megjavítottuk, kész. Mégis. Valamiért mégis olyan kellemes a jelenség, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos volt valamikor, valakinek.
A portré fiatal lányt ábrázol, egészen egyszerű, szinte minimalista módon megfogalmazva; mint egy gyors vázlat, egy futó gondolat.
Szerencsére nem csak mi, a restaurátorok gondoltuk úgy, hogy ez egy fontos kép. Egy régi ismerősünk szerezte meg, rettenetes állapotban, mert látott benne valamit. Ez igen izgalmas dolog, sajnos a “valami” sokszor eltűnik, mire hazaviszi az új tulajdonos, vagy a restaurálás során derül ki, hogy a mozgalmas és sokat ígérő patinaréteg alatt unalmas és sík jelenet lapul. Vagy egy hamis szignó. Esetleg egy másik kép, rosszabb, mint az előző. Itt viszont tagadhatatlanul bájos portréról volt szó, a kérdés már csak az volt, mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e, lehet-e restaurálni?
Első pillanatra a festmény legnagyobb hibájának a laza, gyűrt, rongyra hasonló, hullámos vászon tűnt. Sokkal alattomosabb jelenség volt valójában a gyenge kötésű, pergő festék mely érintésre is hajlamos volt hullani; a széleken nagyobb festék nélküli területek mutatták ezt a rossz tulajdonságát. A legnagyobb problémát csak sejteni lehetett, de ez már csak a festmény tisztítása közben derült ki. Az olajtartalmú lakk, melyet fényesítő szándékkal kentek fel a felületre, esetleg minden nagytakarításkor átdörzsölték egy olajos ronggyal, masszívan rákötött a felületre, hiszen kitűnően rögzülhetett a szintén olajtartalmú festékhez. Türelmes és óvatos munkával lehetett csak szétválasztani a rétegeket, közben figyelemmel kellett lenni a rosszul kötő alapozásra, morzsolódó festékre is. A méretét is változtatták anno az olajfestménynek, mert látszott, hogy körben lehajtották a festővásznat, rajta ott az eredeti festés. Rengeteg kézi vasalással simítottuk ki a a gyűrt vásznat és ha valamikor, hát itt igazán indokolt volt az alapos konzerválás. Sok-sok retussal pótoltuk a sok-sok hiányt és láss csodát: új életre kelt a festmény.
Annyit még el kell mondani róla, hogy a háttérben látható felirat egyértelműen teljesen eredeti. Ajánlás, szignó és dátum. Sajnos egy része számunkra teljességgel megfejthetetlennek bizonyult, hiába nagyító, fototechnika és türelem, a kézírás győzött, a festő kiléte titok maradt. A címzés olvashatóan “cimborámnak” szól, és ez a végképp ismeretlen kedves barát lehetett az, akinek az ifjú hölgy olyan fontos helyet foglalt el a szívében. Húga, menyasszonya vagy leánya lehetett? Sosem derül ki. Az egész egy antik, talált fényképre emlékeztet egy régóta lakatlan házból. A talált fényképekkel ellentétben, melyeket legjobb esetben egy cipős dobozban helyeznek végső nyugovóra, a festményről már több mondható: megbecsülést és olyan gazdát kapott, aki látja benne azt a különlegeset…
Restaurálás, mint befektetés
Restaurálás, mint befektetés
a.k.a. mit is hagyunk örökül?
Restaurálás, mint befektetés – érték, értékálló, állandó érték,
avagy nem csak akkor lehet lépni, amikor még nincs probléma. Ez a pár sor lehetne promóciós céllal írt cikk is, ha nem találkoznánk olyan – meglepően – gyakran azzal a hozzáállással, mentalitással, mely restaurátor kezébe ad egy olyan festményt, mely akár még tíz – húsz – ötven évig függhetne a falon, mert problémája „csak” esztétikai. Olyan esetekkel is találkozunk szép számmal, ahol a sérült, balesetet szenvedett festmény gondját olyan személy vállalja magára, aki nem titkolt szándékkal bizony leszármazottainak szeretne vele örömet szerezni, örökséget juttatni. Nyilván nem kell eszünkbe jusson, hogy az illető rövid úton távozni kíván az árnyékvilágból – viszont feltételez egy olyan fajta, rendkívül tudatos, felelősségteljes gondolkodást, mely az élet bármely területén nagy kincs. Szívesen veszünk kézbe ilyen céllal műhelyünkbe érkező tárgyat, mert első pillanatban nyilvánvaló, hogy ugyanaz a szándék mozgatja a tulajdonost és a restaurátorokat. És nem utolsó sorban, sok esetben találkozni olyanokkal, akik frissen vásárolt festményüket hozzák hozzánk – ők is nagyon pontosan tudják, hogy a restaurálás, mint fogalom (és mint szakma, tevékenység) legtöbbször túlmutat a megőrzésen és a pillanatnyi bajok elhárításán. Sokszor ejtettünk már szót arról, hogy milyen döntő fontosságú annak a felismerése, mikor érdemes, kell, lehet restaurátorhoz fordulni a festményekkel, milyen jelekből ismerhető fel az az állapot, ami csak egyre rosszabb lesz és hosszabb – rövidebb időn belül végzetessé is válhat. Most közelítsük meg inkább úgy a kérdést – a fenti példákat kiinduló pontnak véve -, hogy a triviális okokon kívül miért érdemes restaurátorhoz vinni egy festményt?
Probléma nincs a festménnyel, szilárdan függ a falon ötven éve.
Egyforma állapotban tölti a napokat egymás után, igaz, a tapéta cseréje óta nem olyan kellemes ránézni, mert a régi, dohányszínűre sárgult rózsamintáshoz illett színében, a mostani fehéren viszont sötét folt. Ki mondja, hogy az esztétikai indokok másodrendűek? Hozzá kell tenni azt is: megesik ugyan, de ritka az olyan festmény, melynek olyan hibátlan az állapota, hogy – az elsárgult lakkrétegen kívül – vétek volna hozzányúlni és kisebb-nagyobb problémák rendszerint társulnak az elsötétedett lakkréteg mellé. Merőben esztétikai probléma például, ha a vászon megereszkedett kissé, vagy hullámos a sarkokon a felfeszítés. Szintén nem okoz problémát a festmény számára, ha a lakkrétege homályos, „bevakult” vagy a papírral beragasztott hátoldal mögé por és pókok költöznek be – mindezen jelenségek mellett még hosszú évtizedekig élhet együtt bárki a festményével, az ilyen okok miatt nem fogja a legcsekélyebb jelét sem mutatni az állapotromlásnak. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy ha valami – amit alapvetően azért hoztak létre, hogy szép legyen – elveszíteni látszik ezt a funkcióját, mennyire lehet szempont az esztétika, amikor az a kérdés, érdemes-e meglépni egy beavatkozást, vagy sem? Ha innen közelítjük meg, valószínűleg fontosnak kell ítélnünk a látványt, esztétikát, mint szempontot.
Lehet zavaró akár a megsárgult lakk, a hullámos vászon, a törött díszkeret vagy az olyan díszráma, melyen fehéren virítanak azok a területek, ahonnan nemrég apró darabkák pattantak le; bosszanthat bármi más – a gondot, a feladatot nyakába kell venni valakinek. Elajándékozni valamit így nem illik; örökül hagyni pedig kitolás az utódokkal.
A tudatos értéknövelésnek több útja is van….
Nem is szólva arról, hogy – és nem csak képletesen, hanem Forintokban mérve értve – nagyobb értéket képvisel egy rendben tartott, gondozott tárgy, mint elhanyagolt társai, tehát ajándékozónak, örökül hagyónak és ajándékozottnak, örökösnek egyaránt nagyobb megbecsülést jelent. Az ilyen fajta, megelőző gondoskodás pontosabban restaurálás (legyen akár indok rá akár az, hogy utódainkról veszünk le terhet ezzel, akár más) mindig megtérül, mert sok esetben megelőz, meggátol, nem engedi elfajulni a problémákat. Kicsit úgy, mint egy rutinvizsgálat: az időnkénti kontroll, a szemmel tartás sok életet és sok festményt mentett már meg.
Van, aki önmagáért beleszeret egy festménybe és megvásárolja, majd elhozza hozzánk: lássuk, mi lesz belőle, pontosabban milyen volt egykor? Van, aki nyereséget is remél belőle és nem feltétlen alaptalanul; értő szemmel egy szakadt, kopott, piszkos vászon is rejthet kincset. Nem arra kell gondolni itt, hogy híres festők elfeledett, fel nem ismert, elveszett műveit találjuk meg, inkább arra, hogy olyan rejtett kincsek bukkanhatnak elő, olyan széppé válhat egy-egy festmény, ha megmutatja az igazi arcát, hogy akinek nem volt fantáziája belelátni a lehetőséget, utólag bízvást elismerően nyilatkozik róla, vagy egyszerűen sajnálja, hogy nem ő bukkant rá.
Van, aki könnyen jött siker reményében tudatosan, válogatás nélkül és olcsón vásárol rossz állapotú festményt, majd vélt vagy valós haszonnal tovább ad rajta. Ebben az esetben a restaurálás ára, a restaurálás díja értelemszerűen a költségeket fogja növelni – és sajnos sok esetben az önjelölt műkereskedő igyekszik megtippelni, mit kellene csinálni a festménnyel, hogy újra értékesíthető legyen és mennyit kellene a festmény helyreállítására költeni, magyarán mibe kerül a restaurálás. Általában rosszul ítélik meg a teendőket és annak anyagi vonzatát és sok esetben azt is, mi várható egy-egy képtől; ez kellemetlenségek forrása lehet. Nem járhatatlan ez az út sem, de értő szem és némi tapasztalat nem árt hozzá.
Restaurálás, mint befektetés
Sokféle indok és érv létezik tehát, ami túlmutat a pillanatnyi helyzeten és nyugodtan le lehet szögezni, hogy általában jó döntések születnek ilyenkor mert ritka az olyan kép, ami ne igényelne, ne érdemelne egy kis törődést. Legyen szó akár arról, hogy kedvenc új szerzeményünket szeretnénk még szebbé tenni, akár arról, hogy értéket növelnénk egy „talált kincsen”, akár arról, hogy így egy nap ráébred az ember, hogy így mégsem lehet odaajándékozni senkinek ezt a képet. Véleményt mindig lehet kérdezni, tanácsot mindig lehet kérni és lehet arra is számítani, hogy előre el fogjuk mondani, mi várható a helyzettől – mit érdemes, mit nem szabad és mit kellene tenni a festménnyel.
Vaddisznók üveg mögött – keretezőtől a restaurátorig
Keretezőtől a restaurátorig
Előre kell bocsájtani, az eset nem törvényszerű. Sajnos nem is ritka, de kis odafigyeléssel elkerülhető. De ki tartja üveg mögött a vadmalacokat?
Természetesen egy üvegezett festmény – és épp vaddisznókat ábrázol – tanulságait szeretnénk levonni. Pontosabban azt, hogy milyen lehetséges következményei vannak annak, ha nem szakszerűen helyeznek üveg mögé egy festményt. Adott egy nem túl régi, de pár évtizedet már megélt kis festmény, alapozatlan farostlemez fényesebbik oldalára festve, olajfestékkel. Maga a kompozíció egyszerű, a festésmód gyors, laza, igazi kis tanulmány, gyakorlat. A művész – mint akkor és azelőtt és azóta is sokan – arra kényszerült, hogy gyorsan megváljon a művétől, mielőtt még megszáradt volna a festék.
Ennek két következménye is lett: a békés száradás helyett a kézről-kézre járó képecske rengeteg szösz, port, hajszálat, ecsetszőrt gyűjtött össze. Gyanítható, hogy a friss kép vékonyan még le is lett lakkozva, ami még inkább megnövelte ezt a képességét. A sok helyen amúgy is csomós megjelenésű felület egészen kaotikus látványt nyújtott .
A képkereskedő keretbe illesztette a festményt, és hogy jobban nézzen ki, üveglapot tett elé. Sajnos nem volt megfelelő távolság az üveg és a festék között így nem meglepő, hogy hozzáragadt az üveg a képhez.
Időközben megvásárolták a festményt, az új tulajdonos pedig jó érzékkel megpróbálta kiszabadítani a malacokat az üveg mögül. Elkerülhetetlen volt, hogy néhány helyen feljöjjön, feltépődjön a festék.
Szerencse, hogy a pici sérülések és hiányok kitöltésével minden nehézség nélkül újra ki lehetett alakítani az egységes felületet. Mindig szívderítő, mikor újra összeáll egy-egy festmény – legyen akármilyen picike is.
A tanulság pedig? Siettetni sok mindent lehet, de a festmények száradását nem érdemes. A szükséges idő után ami mindenképpen kell a rétegek teljes átszáradásához, akár üveget is illeszthetünk a keretbe: de szigorúan csak úgy, hogy semelyik pontján ne érjen hozzá az üveg a festékhez. Keretezőtől a restaurátorig így juthat a kép, napsütés, felhevülés, pára és sokféle környezeti tényező hatására ugyanis még a száraz, vagy teljesen száraznak látszó festmény is össze tud ragadni a díszkeret üvegével.
A festmény magántulajdonban van
Mibe kerül a restaurálás? Néző- és szempontok
Mibe kerül a restaurálás? Mi az ára annak, hogy restaurátor műhelybe kerülhessen egy festmény?
Szögezzük le, hogy természetesen nem a restaurátori munka anyagi vonzatáról van szó. Árat sokszor és sokféleképpen fizetünk a dolgokért életünk során, néha tudatában vagyunk, néha nem; az összegszerűen leírható árak persze élénkebben megmaradnak az emlékezetünkben. Néha önmagunk változásával, változtatásával tartozunk egy-egy döntésünkért – megijedni persze nem kell, filozófiai mélységekig sem kell ereszkedni, hogy összefüggést találjunk a tárgyak, azok értéke, a tárgyakról való gondoskodás és az erről szóló döntések között. Zavarosnak tűnik? Pedig nem az.
A műtárgyak, műkincsek, szép tárgyak valós értékeket képviselnek életünkben. Szeretjük őket, mert szépek annak ellenére, hogy néha érdek is fűződik a tetszéshez, szeretjük őket, mert megszoktuk a látványukat évtizedek alatt és otthonosságot, biztonságot jelentenek számunkra akkor is, ha anyagi hasznuk , értékük nincs is esetleg. Szeretjük őket, mert amióta világ a világ, a felhalmozott szép holmik befektetéseket, jólétet, jó ízlést és mindenféle pozitív jelzőt sugallnak és amióta világ a világ, az ember szereti magát szép és jó dolgokkal körbevenni.
Néha azonban túlságosan is ragaszkodunk hozzájuk. Pontosabban nem is magához a tárgyhoz, hanem annak látványához, kinézetéhez. Olyannyira, hogy akkor sem érezzük szükségesnek a változást, változtatást, amikor a tárgy állapota kívánná. Mondjuk ki, nem szeretnénk, ha valaki belenyúlna, hozzányúlna és megváltoztatná a festményt. Mondjuk egy restaurátor. Lehet, hogy máshogy nézne ki utána.
Ez bizony lehetséges. Való igaz, néha nehéz feldolgozni azt a drámai változást, amit egyik-másik restaurált festmény mutat, de ez alapvetően azért ritka. Nem könnyű a saját gondolkodásunkat, véleményünket megváltoztatni, álláspontunkat felülbírálni annak érdekében, hogy a számunkra kedves és értékes tárgy, festmény a megfelelő bánásmódban és kezelésben részesülhessen. Ezt az árat nem mindig könnyű megfizetni, bármily csekély dolognak tűnik. A probléma ott kezdődik, hogy eszünkbe sem ötlik, hogy valamit változtatni kéne. A restaurált festmény ára ebben az esetben az, hogy engedjük formálni, alakulni a véleményünket – miért így néz ki jelenleg ez a festmény? Miért ilyen sárga? Miért áll rajta borzasan a festék? Mik ezek a foltok rajta? Lehet, hogy van olyan alternatíva, ami végül még kedvesebb, szebb is lehet a megszokottnál…
A műtárgy tulajdonosok másik csoportja – szerencsére nem ők a többség – kifejezetten hátránynak, olyan “nem valódinak” tartják azt, hogy ha egy festmény restaurált, járt már restaurátor műhelyben. Érdekes álláspont ez is, bizonyos szempontból érthető is lenne, hiszen az alkotó, a művész keze nyomára vágyunk, nem máséra. A tények azonban makacs dolgok és sajnos tény, hogy a műkereskedelemben, műgyűjteményekben és magántulajdonban lévő festmények döntő többsége, legnagyobb része már járt restaurátor műhelyben, vagy hozzányúltak már javító, hamisító vagy egyéb szándékkal. Akkor is így van, ha a festmény tulajdonosa nem látja ezt. Baj ez? Nem baj. Egy etikusan, szakmailag korrekt módon restaurált festményen nem látszik, hogy restaurált. Természetesen mindenkinek eszébe jut a mémmé vált Jézus-kép és az önjelölt módon restauráló néni – de hadd ne itt, hadd ne így kelljen magyarázni, ez miért nem nevezhető restaurálásnak.
Ideológiák ide vagy oda, az is tény, hogy szakadt, piszkos, csálé, hullámos festményt nem szívesen néz senki a falán. Akkor sem, ha az egy esetleg intakt, a festő utolsó keze nyomát még magán viselő darab. Mibe kerül akkor egy festmény restauráltatása? A restaurálás ára ebben az esetben az, hogy büszkeséget és előítéletet félretéve, a festmény valós érdekét nézzük. Nem könnyű megfizetni ezt sem, elveket félreállítani és más szempontok alapján gondolkodni. Ugyanakkor egy autószerelőt sem vontak még felelősségre, mert eltűnt a motornak az az ismerős, kopogó hangja; a tárgyaink bizony gondoskodást igényelnek, így tudjuk csak értéküket megőrizni. Megőrizni, vagy visszaadni. Egy restaurált festmény adott esetben ugyanis nagyobb értéket képviselhet a műtárgy piacon is, mint elhanyagolt társai…. Ez is lehet szempont. Meg ne feledkezzünk meg arról, hogy sokkal jobban fog kinézni.
Lazúr, sfumato, áttűnő festékrétegek vagy kosz – restaurátor fogalomtár
A restaurátori terminológia valóban speciális. Képzőművészeti berkeken belül is – ahol pedig nem számít különcségnek minden textilnemű drapériának tisztelése vagy a valőr, lazúr, textúra stb. szavak rendszeres, akár napi szintű használata – sajátos szókinccsel rendelkezik minden valamirevaló restaurátor, mire kikerül az alma mater falai közül.
Nagyobb kihívás viszont a való életben ezen szavak materiális formáival szembesülni, találkozni azzal, hogy ami a papíron egyszerű, érthető és megtanulható, az a földön nem mindig úgy testesül meg, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Minden szakmának, minden hivatásnak tulajdonsága ez – különösen azoknak, melyeket két kézzel végeznek és olyan tárgyakon alkalmaznak, melyekből nincs két egyforma.
Jelen példa kosznak mutatkozó lazúros (áttűnő, áttetsző) festékrétegek alkalmazását mutatja, természetesen az alkotó művész által. Az is rögtön látható, hogy mennyire nem szembetűnő ez a fajta festésmód, mennyire könnyű elveszni a részletekben, rétegekben, mennyire könnyű egyetlen mozdulattal megszüntetni a sfumato – hangulatot.
Fent: Restaurálás közben készült felvétel, ahol az apró, tűpont méretű kitöréseken kívül a felület “tiszta” : a barna és szürke foltok, átmenetek kicsit távolabbról nézve homogén, finom szürke felületet képeznek. Nagyon könnyű az ilyen típusú festésmodort nehezen eltávolítható, megsárgult lakkrétegnek nézni..
Fent: A határvonalak finomítása, árnyaltabbá tétele gyakran oly módon történik, hogy “szárazon söpri” a festéket az ecset, így a raszterpöttyök elvén lesz áttűnő a felület. Kosszal, a vászon szövésébe beülő szennyeződésekkel kiválóan összetéveszthető, épp ilyen könnyen eltávolítható, ha a restaurátor figyelmetlen
Fent: Itt egy korábbi restaurálás alkalmával megkopott a szürkére felvitt barna lazúr – közelről bizony megtévesztően hasonló egy sokadik lakkréteghez. Az újabb restaurálás során a lazúr réteget vissza kellett építeni
Fent: Gyönyörű példa arra, mikor az alsó,sötét festékréteg átdereng a fehér lazúron – első látásra megtévesztő lehet, “mi van fönn, mi van lenn”. A harmadik kép mintha lyukat ábrázolna, megkopott a festék az árnyékos helyen? valójában a szemet becsapó “vakfolt” teszi mélyebbé az árnyékot, mint tenné egy sötétebb tónus.
Általában elmondható, hogy a gyakorlat, a sok-sok kézbe vett festmény az, ami segít felismerni az ilyen és ehhez hasonló festészet technikai finomságokat. Megtanulni valóban lehet és kell is – utána viszont élesben és nehezített pályán jön a jelenségek felismerése és a gyakorlat alkalmazása. Adott esetben vastag, sötét, elsárgult lakkon keresztül is át kell látni…
Restaurálás – nézőpontok 1.
Dokumentálás
Egy-egy restaurálási munka. egy-egy festmény felújítása során rengeteg fényképfelvétel készül. Részint azért, mert a dokumentálás jelentősége a restaurátor szakmán belül nagyon nagy, nem csak az elvégzendő/elvégzett beavatkozásokat, azok szükségességét, eredményét rögzíti, de maga a restaurátor is folyamatosan használja a felvételeket a restaurálás során – néha még minket is meglep, milyen rengeteget változik egy-egy festmény, mire véget ér restaurálás folyamata. Különösen a hosszú, hónapokig, vagy akár évekig tartó munkák esetén igazán érdekes visszatérni a kezdetekhez néhány fotó erejéig.
Objektív látásmód
Részint pedig azért készülnek felvételek, mert az évek alatt az objektív valamiféle második szemmé válik, és mint ahogyan “fejben rajzolás”, vagy csendben történő zeneszerzés létezik, létezik az is, hogy különösebb indok és indíték nélkül lát a fényképezőgép lencséje és rögzíti a látványt. Talán azért, mert szép. Talán csak megszokásból. Talán van vele valami tudattalan célja?
Jelenségek
A restaurálás (mint jelenség) egyik nagyon vonzó tulajdonsága, hogy váratlan szépségek lephetik meg az embert ott is, ahol nem számítana rá; ugyan kicsoda találna szépnek egy atomjaira szétszedett tárgyat (ez az az állapot, ahol a laikus úgy érzi, jobb állapotú volt a kosz és sárga lakk által összetartott, már legalább megszokott külsejű festmény, restaurálás előtt).
Szubjektív
Az esztétika viszont nem mindig ott és olyan formában van jelen, ahol és ahogyan illene. Kicsit elvonatkoztatva a témától, kicsit szabadjára engedve a képzelőerőt, rejtőznek lehetőségek a véletlen/szándékos felvételek világában…
Lyukas festmény foltozása – esettanulmány
Egyszer minden kiderül – lehetne bölcselkedni, mikor a történelem homályába vesző múltból visszaköszön egy-egy kollégánk keze nyoma.
A fenti látványt szemlélve teljes joggal feltételezhető, hogy itt bizony lyukat leplezett több-kevesebb sikerrel valamikor egy restaurátor, vagy restaurálást önjelölt módon végző festőművész. Ez persze nem baj, a festő restaurátor sokszor festőművész is egyben és régente is sokszor előfordult, hogy festőművész javított képeket, végül is – ha pusztán az egykori és mai szakmákat tekintjük – hozzá állt legközelebb. A gond ott kezdődik, amikor maga a festmény javítás ténye kissé lazán van kezelve, mondhatni dilettáns módon, a “jó lesz az úgy is” jegyében.
A szóban forgó olajfestmény letisztítása után (19. századi gyönyörű tájkép, porcelánkék égbolt, vékony, hullámosodásra minden körülmény között hajlandó vászon) mint várható volt, valóban előbukkant egy kitt (mely az eredeti krétás alapozóréteg pótlására szolgál). A meglepetést az okozta, amikor a festményt a feszítőkeretéről leemelve rögtön megjelent a kérdéses lyuk is:
A restaurálás itt mintha két célra is irányult volna egyben, a vászon hiánya mellett a feszítőkereten lévő számtalan rovarjárat egyikét is ki szerette volna talán pótolni a festmény felújítást végző néhai mester…Ez persze fikciónak is gyenge, inkább a gyors és látványos eredmény – kevés munka párosítás jegyében zajlott a festmény restaurálás, amikor a festményen lévő lyukat gyors és egyszerű megoldással “hozzáglettelte” a vakkerethez.
A lyuk végül is be van tömve, csak ne akarja senki levenni a festményt a vakkeretről; bár ha le kell venni, az nagy eséllyel újabb restaurálás keretében történik, akkor pedig úgy is mindegy – lehet, hogy így okoskodott a hajdani restaurátor, de valószínűbb, hogy nem okoskodott sehogy.
A megoldás lyukas festmény foltozása esetén természetesen akkor is és most is úgy kezdődött volna/kezdődik, hogy – ki nem hagyható lépésként – először a festővászon anyagát kell pótolni, egy méretre és alakra vágott miniatűr folttal, ügyelve a vászon vastagságára, szálsűrűségére, szálirányára, anyagára…. és utána sorban a többi lépés…
A festő keze nyoma, avagy festő és restaurátor gondolatok
Egy festmény restaurálása során talán a legszebb ajándék tetten érni egy több száz évvel ezelőtti gondolatot, egy kísérletet, egy ötletet. Nem korszakalkotó dolgokra, művészettörténet tudományt felforgató felfedezésekre kell gondolni, nem zseniális technikai újításokra vagy paradigmaváltó nézetek váratlan kinyilatkoztatására – nagy pillanatokra várni lehet ugyan, de várakozás helyett érdemesebb résen lenni. Nem tudható, mikor találkozik a festmény restaurátor olyan aprósággal, amely váratlanul okoz meglepetést…
(A festmény, melyen a képen szereplő kéz látható, éppenséggel nem nevezhető átlagos munkának – a grandiózus, több, mint három méter széles és közel két méter magas olajfestmény Jacopo Tintoretto festőműhelyében készült a 16. század második felében és a velencei reneszánsz festészet kiváló példája – most mégis egyetlen, szó szerint tenyérnyi részletét emelnénk ki. A festmény restaurálásáról szóló cikk portfóliónkon belül, Vászonképek restaurálása oldalunkon olvasható.)
Valójában semmi különleges, jelentős, vagy felfedezés értékű gondolat nem kapcsolható ehhez a kézhez, mely Krisztus jobb keze, s melyet két különböző mozdulat közben örökített meg a festő. Krisztus, aki a házasságtörő asszony felett ítélkező tömeg közepén foglal helyet, beszéde közben jobbjával gesztikulál – hol tenyerét felfelé fordítva, hol tenyérrel lefelé. A két változat közül mégis az első volt a festő kedvére való, így a lefelé hajló kézfejet eltüntette, lefestette. (Az olajkép többszöri restaurálása miatt, melyeken az elkészülte óta eltelt több, mint négyszáz év alatt átesett, ezt többször felfedezték, feltárták, visszafestették, így fedeztük fel mi is a festmény restaurálása során.)
Mégis, az ilyen felfedezések hozzák igazán közel a festményt, a festőt, a nagybetűs “Művészetet” a nézőhöz – az ilyen apró gesztusok, melyektől végtelenül közelivé és emberivé válik minden. Számomra – mint műélvező és mint restaurátor – ezek az apró részletek bizony nagyon is sokat számítanak. Dicsőített művészek is gondolkodtak, próbálkoztak sőt tévedtek is – nem is ritkán, hiszen nem minden ecsetvonás átgondolt és nem feltétlenül hordoz jelentést. Éppen ettől válik igazivá, sőt ha úgy tetszik, valamilyen rejtélyes módon ettől válik művészetté…